Veronai városnézés (2001. augusztus 15.)

Az Avisio folyó partján ébredünk, a reggeli fények ismét gyönyörűek. Katival és Vikivel megfürdünk a nagyon "friss" vízben, de ez rettentően jólesik. A reggelit izgatottan és gyorsan költjük el, hisz az észak-olasz kisvárosok hangulata élesen él képzeletünkben, és ezt a mai napra tervezett Verona-élmény beteljesíteni látszik. Sajnos a felettünk magasodó hegyen lakó szerzetesek beleharangoznak a reggeli imaalkalomba, de igyekszünk nem figyelni rájuk.

Az úton várható szerpentinek – előző napi élményeink után – már a kocsiban ülve okoznak némi feszültséget, így ezt is elkerülendő hangosan Igét olvasunk. Miközben az Adige folyó völgye felé száguldunk, nagyon jó beszélgetés bontakozik ki a sorsunkról, hivatásunk megtalálásáról.

A 12-es úton nagy a hőség, az időjárás teljesen más, mint az előző napokban megszokott magashegyi. A mediterrán jelenségek (lapos tetős házak, píneafák, ferde kordonos szőlősorok, hatalmas leander bokrok, stb.) különös, gyermeki izgalommal töltenek el minket, de Verona nagyon messzinek tűnik még...

Végül csak négy órányi fárasztó aszalódás után, fél egykor érkezünk meg a városba. András a tájékozódás bajnoka, mert látatlanul, részletes térkép és ismeretek hiányában is éppen a kívánt helyen áll meg (Garibaldi-híd). Lezárjuk a két kelet-európai oldsmobilt, és nekivágunk a városnéző túrának.

Az utcákon az üzletek zárva, alig csámborog ember, aztán rájövünk, hogy ez is a Mária-ünnep hatásának köszönhető. A főtéren, a Dante-szobornál és a római amfiteátrumnál már sok az ember, míg a képzeletünkben leginkább intimitás tartalmát hordozó Júlia-erkélynél egyenesen tömegnyomor fogad minket. Valamint a XX. század mindent birtokba vevő vívmánya, a grafiti, mely az emberekhez hasonló sűrűségben leledzik, csak a falakon. De az igazi olasz fíling azért töretlen: sikátorok, kapuccsínó, pizza, az utcán száradó ruhaneműk közvetlensége, mely egy északibb típusú lelket is meg tud érinteni, és persze a szenzációs fagyival való találkozás (40-60 közötti a választás lehetősége) azért megteszi a hatását, amit még fokoz a Giardino Gusti botanikus kert geometrikus eleganciája.

Csak este fél hét felé szállunk ismét kocsiba némi noszogatás után, majd két perc múlva megállunk újabb két percre Robi kedvéért, aki a várat akarta látni, ha már az ókori színházromot nem vizsgálhatta meg közelebbről. Kis keresgélés után (Viki ezúttal is nagyot alakít az olaszokkal való tárgyalásban) meglesz a 11-es út. Megmenekülünk egy a mi utunkat jobbról keresztező nagy, félelmetes erővel felénk közeledő kocsisortól is, akik olaszosan tudtunkra adják, hogy nagyot tévedtünk. (András a szembesütő nap miatt nem vett észre egy piros lámpát.) A legközelebbi kisvárosban kizárólag a lányok kedvéért megállunk egy cipőleárazásnál: végül Norbi jól be is vásárol. Szerencsére a bolttól már csak egy macskaugrásnyira van a Garda-tó.

Itália legnagyobb (50 km hosszú) tavának gyönyörű, tiszta kék színű a vize, a nyugati partja pedig sziklás, magas hegyek vigyázzák. A kilátás egyszerűen lélegzet-elállító, csak ivóvizet, valamint szállás-, fürdő- és parkolóhelyet nem találunk (a tó partja végig be van építve). Emiatt a hangulat némi feszültséggel lesz terhesebb. Az egyik településen megállva András felderít egy elhagyott kertet, ám itt meg parkolni és fürödni nem tudnánk. Végül már sötétedéskor egy kikötő mellett állunk meg. Reméljük, hogy a szigorú feliratok ellenére 21,5 éves átlagéletkorú autóinkat csak nem vontatják el az út padkájáról…

A tó egyszerűen csodálatos a fényeivel, nagyot úszunk benne, majd az autókat Isten kegyelmére bízva a vízparton, egy hajó mellett ágyazunk meg, és a száguldó autók hangzavarában, a simogató esti szélben a csillagokat nézve hajtjuk álomra fejeinket.

Gedeon Sarolta

Dolomitok eleje