HAJÓNAPLÓ

HELYI IDŐSZÁMÍTÁS SZERINT 1999. ÉV, JÚLIUS HÓ, 24. NAP, FÖLDI MEGNEVEZÉSE: SZOMBAT

Lassan világosodik. A becsapódás óta 12 óra telt el. Olyan gyorsan történt minden, hogy senki sem tudja pontosan, mi is okozta a katasztrófát. Miután beértünk ebbe a furcsa gázzal telt bolygó légterébe, egyszerűen megbolondultak a műszerek, és az a hirtelen előttünk átvágó repülő szerkezet… Most már mindegy. A mentőjelzéseket a koordinátáinkkal együtt leadtuk, a várható kiugrási időpont pontosan 11 nap (ez az itteni időegység) múlva, bár egy kisebb 8 férőhelyes mentőegység a közelünkben van, alig 10 csillagköznyire tőlünk. Talán ők már hamarabb is ideérnek. Majd meglátjuk.

Szerencsére rengeteg mindent sikerült a sérült roncsból kimentenünk: sátorok, ruhák, emészthető energia-koncentrátumok... Még a bolygó részletes leírását is sikerült letöltenünk a füstölgő MX2T memóriájából, bár némely adat megsérült, legalábbis az útvonalterv egy része biztosan. Szerencsére személyi sérülés nem történt, mindenki jól van, és az éjszakát is sikerült némi pihenéssel töltenünk.

Félálomban dugom ki a fejemet a sátorból, a kapitány, A3, és a másodpilóta, A2 már rég fent vannak, csendben a többiek is lassan ébredeznek. Soha nem tudtam, mire való az a fekete lötty, amit még a D2-esen pakoltak fel legutóbb, de most nagyon jól esik. Nagyon frissítő ezzel a rendkívül oxigéndús, levegőnek nevezett légköri anyaggal. Azzal is nagy szerencsénk van, hogy a víz ezen a bolygón folyékony állapotban van jelen, még ha nem is túl tiszta. Legalább azzal nem kell bajlódnunk, hogy a jégből vizet nyerjünk, mint a múltkor azon a ronda vörös bolygón.

– Azonnal indulunk! – szól a kapitány, és szokásunkhoz híven röpke egy óra múlva már indulunk is. Nagy út áll előttünk. Először is meg kell találni az útvonal kezdő pontját, ami a sérült térkép szerint nem lehet olyan nagyon messze, és elvileg könnyű megtalálni, ugyanis az odáig vezető útra két egymással párhuzamosan futó vasdarabot fektettek az földlakók, kb. 2 km hosszan. Fogalmunk sincs, hogy mire valók ezek, de azt még az agytröszt, T^0mC_si sem tartotta valószínűnek, hogy miattunk rakták volna le. Valaha lakhattak erre, mert omladozó épületek mellett haladunk el, és látszik, hogy már rég nem használták őket. Az élet nyomait azért kezdjük felfedezni. Itt van pl. ez a Lazaret nevű falu. Nem túl nagy, de azért mégiscsak valami, bár a földlakókkal a kapcsolatot biztonsági okokból próbáljuk minimumra szorítani.

Egyetlen cél van előttünk: a megadott időre el kell érnünk a találkozási pontot. Már 2 órája megyünk, mire végre egy kis pihenő. Az úgynevezett Rindiboilor-patak torkolatánál járunk, és még nem sikerült megtalálni a útvonal beszállási pontját. A2 és A3 elment megkeresni a jelzést, így hát egyedül maradtunk. Végre egy kis lazulás. Az egyetlen földi körülmények között is működő játékunk egy első generációs, chip nélküli TR8-as, amit a földlakók “labdá”-nak becéznek. Hamar belejövünk a játékba, ez már mindenkinek tetszik. Elég primitív játék, de olyan ritkán kerül ilyesmire sor.

Fél 12, megvan az út kezdete, most már nem lehet semmi baj – gondoljuk mi. Az első meglepetés úgy ér bennünket, mint forró olaj a magneprocesszorra: fölfelé kell menni, méghozzá elég keményen. Most már én is elgondolkodom, hogy melyik “nagyon fontos” felszerelés nem is olyan létfontosságú. Pedig A3 figyelmeztetett korábban, hogy a légnyomás itt 10-szer nagyobb, mint a megszokott, ne pakoljunk sokat, mert mindent nehezebbnek fogunk érezni, mint az űrben. Nem baj, még úgy sem úsztam soha a saját izzadságomban. Úgy 100 méterenkénti szintemelkedések után tartunk pihenőket, energiát kell gyűjteni.

Persze azért meglátszik, hogy kit miből építettek. Mindig is sejtettem, de most világossá vált számomra, hogy némelyeknek még sikerült hibrid izomrásegítőket beszerezniük. Másképpen nem bírnák ezt az iszonyatos tempót, sőt A2-nek, A3-nak és sIpI-nek még van erejük visszamenni a többiekért is segíteni a hátizsákuk cipelésében. Azért van, akinek kopnak rendesen az alkatrészei. PE-^Ti például csak megerősített lábakkal tud jönni, de azzal remekül.

A jelzések katasztrofálisak, néha-néha találunk egyet, párás meleg van, de a köd oszlik. Próbálunk az erdőben maradni, hogy elkerüljük a fülledt tisztásokat, amelyek tele vannak olyan növényekkel, amelyek képesek olyan irritáló vegyi anyaggal megfertőzni a felületünket, hogy azt legszívesebben levakarnánk magunkról. Az energia-felhasználás maximális. Töménytelen mennyiségű K(a)J(a) kategóriás energiabombát fogyasztunk el: mazsolát, csokit, szőlőcukort, tökmagot. Némelyek olyan mennyiségben hoztak ezekből, hogy bőven van elég. A holnappal nem törődik senki – "ej ráérünk arra még”, ahogy az immár több ezer éves közmondás is tartja. Ez a helyzet a vízzel is, mert du. 3 óra van, és utánpótlásnak nyoma sincs, pedig a hűtőrendszer folyamatosan igényelné a frissítést. Már megszoktuk, hogy nem kell foglalkozni az ilyen problémákkal, valahogy mindig megoldódtak eddig is.

Persze kellemes meglepetések is érnek bennünket. Itt van például ez a piros bogyó, amit a helyi bennszülöttek málna néven emlegetnek. Egy csodaszép tisztáson bukkantunk rá egy termőterületre, és bár rendkívüli erőfeszítésbe kerül egy valamirevaló adagot összeszedni, mégis fantasztikusan jól esik. Állítólag a m^ed-VE kódjelű veszélyes földi élőlény is nagyon szereti, ám szerencsére nem akadunk össze vele.

Indulunk tovább, vészesen fogy az idő. Bár az energia-bevitel folyamatos, mégis tartunk egy hivatalos szünetet külön ezzel a céllal, méghozzá állítólag a már több, mint 1300 méter magasan lévő csúcson. Kilátás persze a környező fák miatt semmi, pedig azért meg kell adni, csodaszép ez a bolygó.

Még egy málnás élményünk is van alig egy óra múlva, csak ezt most áfonyának hívják, és szintén m^ed-VE nélkül van tálalva. Annyira elmélyedünk a bokrok gyümölcseiben, hogy csak a kapitány legerőteljesebb parancsára sikerül valahogy összeszedni magunkat.

A következő gerincen aztán végképp kifogynak a kulacsok. Az izomrásegítővel felszereltek leereszkednek vízért kb. 150 métert, hála nekik. Nem volt könnyű, de megérte, legalábbis az ottmaradtaknak mindenképpen. Hihetetlen jó érzéssel tölt el mindenkit az is, amikor A3 közli immár a harmadik “legmagasabb” csúcson, hogy tudja, hol vagyunk, a Bulzului-csúcson, ez 1384 (földi) méter. A furcsa csak az volt, hogy ő is nagyon örült ennek. Rájöttem, jobb a tudatlanság rózsaszín felhőjébe burkolózni, mindenki jobban jár így…

A jelzések a legénység számára végképp átláthatatlan kuszaságban hevertek – kék jelzés, ami nincs is, függőleges piros csík, aminek lenni kellene, de mégsem látszik, vagy vízszintesnek kellene lennie, piros kör, amit már végképp nem tudni, hogyan került oda. Felesleges aggodalmak egy ilyen egyszerű legénységi szerkezet számára, így is minden kapacitást leköt az egyre nehezebbnek tűnő hátizsák cipelése, és az állandó felfelé menetel. Az biztos, hogy ha hazaérünk, egy rekreációs delux programot feltétlenül le kell futtatni. De lehet, hogy kettőt is.

Az elkövetkező kb. 2 óra alatt négyszer is megtapasztaltuk, milyen jó érzés megtalálni az elveszettnek hitt utat. A sérült térkép persze nagyban hozzájárult ehhez a helyzethez, de tapasztalt vezetőink remek munkát végeztek. A körülmények egyre szélsőségesebbek lettek. Pl. az egyik tisztáson átkelve rengeteg élőlény támadott meg bennünket. Az első analizálások során egy kicsit mellélőttünk, úgy tűnik, hogy a recognita szoftver is megsérült. Az élőlény nevét még csak meghatározta (MUSCL-ICA), de hogy miből gondolta, hogy ez egy iszonyatos erős nőnemű földlakó, a mai napig sem tudom. Még jó, hogy PE-^Ti laser-coltja bedöglött, talán még másnap is ezeket a állatkákat lövöldözte volna, annyi volt belőlük.

Új növénytakaró tárul elénk, fenyvesnek hívják, amiről hamar kiderült, hogy nem ehető és nagyon tud szúrni. Nagy öröm tölt el mindenkit, mivel tudjuk, hogy azon túl már találunk majd sátorállításra alkalmas területeket. Helyi idő szerint már fél hetet mutat a szemem bal felső sarkában lévő kronométer, a mellette villogó – magas páratartalomra és a vészesen nagy energia-felvételre figyelmeztető – piros jelzéseket már rég nem veszem komolyan. Sietnünk kell, nincs idő ilyesmire, most már tényleg csak percek, vagy maximum fél-egy óra van a teljes sötétségig.

A nap hátralévő részében már semmi nem fog történni, gondoltam naivan magamban. Ez egészen addig a pillanatig így is volt, amíg szemmel tartottuk a kis vegyészrobotot, R^ObI-t. Az egész voltaképpen csak gondatlanság miatt történt, azonban mégis az egyik legkellemesebb élménybe vezette el elcsigázódott kis csapatunkat. Igazából nem akart a kis R semmi rosszat, csak ugye az az állandó, csillapíthatatlan kíváncsiság! Tudta, hogy ha szól, nem engedjük meg neki, ezért osont el szótlanul, és bújt meg egy kiálló szikla mögé. Mint utóbb bevallotta, egy egyszerű kísérletet akart végrehajtani: némi galaxiális TX₃₄₉S összevegyítését a számára is teljesen ismeretlen földi CO-val. Csak egy kis ártatlan próbálkozás, azonban az erős napsütésre ő sem gondolt, amely hatására hirtelen olyan hiperreakciós folyamatok indultak be, hogy mi már csak azt láthattuk, amint a kis R kezében a mindig nála lévő összecsukható lombikkal rohan körbe-körbe a szikla körül, az pedig vulkán módjára ontja magából a sűrűbbnél sűrűbb gázt…

Normális körülmények között hamar lokalizálódott volna a reakció, ám a földi magas nyomáson lehetetlen volt leállítani a folyamatot, és pillanatok alatt az egész vidéket sűrű felhőtakaró borította be, és mivel a keletkezett vegyület nehezebb volt a levegőnél, lesüllyedt a völgyekbe, és a hegycsúcsok büszke várként emelkedtek a magasba. Mire a többiek odaértek, már csak ezt a végeredményt látták. Mit mondjak... Senki sem bánta ezt a kis balesetet, és könnyeink is csak azért potyogtak, mert egyszerűen gyönyörű volt a látvány.

Már csak megfelelő szálláshelyet kell találni. Mi sem egyszerűbb, csak néhány olyan problémát kell leküzdenünk, mint, hogy sötét van, még mindig fölfelé kell menni, és mellesleg már alig bírunk mozogni. A térkép szerint a Chica Pietrelor szikláinál aztán este kilenckor megtaláljuk az “alkalmas” helyet. Viszonylag egyszerűen el tudjuk dönteni a kérdést: azért esik erre a helyre a választásunk, mert már egy tapodtat sem tudunk megtenni.

11 kilométer vízszintes és 1400 méter függőleges erőltetett menet után aznapra végleg megszabadulhat mindenki a málhájától. Mit számít már az, hogy sajognak a porcikák, hogy nincs víz, és hogy iszonyat erős szél fúj. Minden mindegy, csak aludni lehessen… De sajnos azt sem nagyon lehet az 5-10 fokos lejtő miatt.

Legalább van idő egy kicsit elgondolkodni, végül is bármilyen kezdetleges civilizáció van ezen a bolygón, mégis olyan fantasztikusan egybeszerkesztett, és meg kell adni, egyszerűen gyönyörű. Bárki is csinálta, volt ízlése…

Petr György

Fogaras főmenü