Fogarasi gerinctúra, 2. nap (1999. július 25.)

Nézem a kavicsokat a lábam alatt, és számolgatom őket: egy, még egy... Meg még egy. Ezek abszolút nem nagyok. A Tátrában az egész út ebből állt, no persze azokat már nem kavicsoknak neveztük, hanem köveknek vagy szikladaraboknak... Összehasonlítom a tájat a tátrai emlékeimmel. Más, egészen más. Ezek a hegyek masszívabbak, és sokkal jobban szétterpeszkednek. Egyelőre még nem nyerték meg a szívemet, de azért barátkozom velük. Az tetszik, hogy van növényzet. Körbe körülöttünk mindent zöld fű borít. Igaz, csak most értük el a 2000 m-es magasságot, tehát itt még elvárható a fűtől, hogy nőjön.

A csapat végén bandukolok, már csak egy-két ember jön mögöttem, no meg N. Péter, ő a sereghajtó. A nap rendesen tűz, én meg nagyon örülök, hogy még induláskor eszembe jutott, hogy a baseball-sapka! Ez nem maradhat itthon! Szóval a nappal nincs gondom. Előttem Sajbi megáll, úgy látom, leredukálja a rajta levő ruhamennyiséget. Hát, én ezt már előbb megtettem. Odaszólok neki, hogy szóljon majd, ha meg akar előzni, mert elég keskeny az ösvény. Azt feleli, hogy használjam a visszapillantó tükrömet. Visszapillantó tükrömet, nekem olyan is van?! Mindegy, megyek tovább. Tetszik ez az ösvény, enyhén emelkedik, mellette virágok, sőt, több helyen vízfolyások szakítják meg, ami a tegnapi víztelenség után igen üdítő.

Visszagondolok a reggeli kellemes meglepetésre: a sátor bejáratánál fekvő teli kulacsra. Mennyire örültem neki! Hát, nem sok maradt belőle, Anitával jó nagyot ittunk. A kulacsot András töltötte meg, még hajnalban kutatta fel a forrást. Számomra már a lemenetel is nagy élményt jelentett, mivel sietősen pakoltam össze a fürdéshez a cuccaimat, így arra már nem volt időm, hogy a tornacipő helyett bakancsot húzzak...

Gyönyörű füves hegyoldalban haladtunk lefelé, András vezette a csapatot, én meg jól lemaradtam a tornacipőmben. Kiáltani akartam, hogy “András, én itt vagyok hátul!” És amúgy is, miért kell így rohanni?! Puff! A tornacipőm megcsúszott, én meg kis híján elterültem, mint egy béka...

Ekkor jelent meg Erika a hegyoldal tetején.
– Fürödni mentek? – kérdezte.
– Hát persze – válaszoltam.
– Akkor csatlakozom.
Rajta is tornacipő volt, így már ketten bukdácsoltunk a fűcsomók között. De azért mi is megérkeztünk a forráshoz, bár az utolsó két métert nem a lábamon, hanem egy másik testrészemen tettem meg...

András “Bravó!” felkiáltással nyugtázta a tornacipőmet, majd egy-két tanács után magunkra hagyott bennünket, hogy fürödjünk kedvünkre. Dávid és Robi még ekkor tartott a befejező fogmosási műveleteknél, majd kis idő múlva ők is távoztak.

Azt hiszem, életem eddigi legszebb zuhanyozójában fürödtem. A talpamat simogatta a víz, amely egy méteres esés után azon a szikladarabon folytatta útját, amelyen álltam. A szememmel követtem a vízcseppek útját: be a kövek alá, majd ki a felszínre, utána egy fűcsomót megkerülve... Nagyon szép. A tekintetemet feljebb emelve a hegyekben gyönyörködtem. A szikrázó napsütésben az előttem magasodó hegyek olyan voltak, mintha ismerősök lennének. Vonzott a zöld gyeptakarójuk, szívesen végiggurultam volna rajtuk... Ábrándozásomból Viki ébresztett fel, megkért, hogy adjak oda neki valamit.

A visszafelé való utat már könnyebben tettem meg, nem csúszkáltam annyit. Az egyik kanyar után viszont egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e. Egy juhnyáj és egy pásztor (akin látszott, hogy nem erőssége a mosolygás) állt előttem, mindannyian morcosan néztek rám. Hátranéztem, hátha Saciék is elindultak már, és csatlakozhatok hozzájuk, de sehol senki. Így erőt vettem magamon, és határozott léptekkel mentem tovább. Közben a fejemben a gondolatok gyorsvonatként robogtak ide-oda. Most vagy jó helyen vagyok, csak ez a pásztor nem volt itt, amikor jöttünk, vagy túl sokat jöttem, és elhagytam a tábort... De nem, az nem lehet, biztos, hogy jó helyen járok, emlékszem erre a részre... De akkor mit keres itt ez a sok birka, hogy kerültek ide ilyen gyorsan?!

Ekkor a nyáj megindult lefelé, és a pásztor is velük tartott. Hú, nem kell tovább farkasszemet néznünk, tudtam, hogy számíthatok a juhokra! Közben egy pillanatra A3 is megjelent a hegygerincen. "Erre, Anita, erre!” – kiáltotta, aztán el is tűnt. OK, most már mindent tudok, és még pásztor sincs az utamban. A sátorig hátralevő maradék néhány métert már gyorsan és könnyedén (és főleg megnyugodva) tettem meg felfelé...

Közben Sajbi utolért, hallom a lépteit a hátam mögött. Félreállok, hogy el tudjon menni. Megdicsér, hogy jó a visszapillantó tükröm. Hát persze, egy edzett turista, amikor 19 kedves barátjával megy kirándulni, mindenre gondol a csomagolásnál. Még a visszapillantó tükörre is, hogy megkönnyítse az előzni vágyók dolgát. Igaz, a fakanalat otthon hagytam, de ezt csak én tudom, meg András. Így is nagyon jól sikerül a rókagomba-pörkölt, ami Sajbi és András kooperációjában készül ebédre. Egy nagyon szép kis forrásnál ebédelünk, és van, akinek hajat mosni is van ideje.

Fél négy, megérkezünk a Szuru-nyeregbe. Nagyon szomjas vagyok, a szemeim felcsillannak, amikor András egy plusszos vízzel teli bögrét nyújt felém. A többiektől megtudom, hogy a helyi pásztor felvilágosítást nyújtott a helyi medvékről. Még jó, hogy Erika tud románul.

Kis idő múlva elindulunk, én megint a sor végén baktatok, de egyre jobban le vagyok maradva. Nehéz a zsák, mondom magamnak. Mióta Mónika cuccainak nagy részét a fiúk viszik (mivel ő sajnos menet közben rosszul lett), egészen jól bírja terepet. Nem is látom, hol megy. A lemaradásom egyre nő, próbálok felzárkózni. N. Péter csendesen jön utánam, nem zavarja, hogy a többiek elhúzták a csíkot.

A terep igen erősen emelkedik, a tetőpont valahol elől van a messzeségben. A térkép szerint ez a Budiszláv-csúcs lesz 2371 m-rel. Még próbálom győzködni magamat, hogy a zsák a nehéz, és nem a térdem fáj, de egyre nehezebben megy. Uff, meg kell állnom, mert nem bírok tovább menni. Hát, ilyen még nem volt. Itt már nem tudok felhozni semmi érvet a zsák mellett, ez a térdem. Teszek még néhány lépést, hátha jön valaki, mondjuk András... Senki. Tovább kell mennem. Nem gondoltam volna, hogy az a félrelépés ilyen komoly lesz. (Még az ebédnél ráléptem egy fűcsomó takarta kőre, ami megbillent, és egy picit megrándult a térdem.) De már jön is a segítség. András átveszi a terhem. "Csak nem fáj a térded?" Bólogatok, jól esik, hogy foglalkozik velem.

Még egy kis idő, és látni fogom a Feleki-tavat, ahol aludni fogunk, sok sátorral és konzervdobozzal körülövezve. A tóban is elég sok a szemét, de azért mi boldogan fogjuk felverni a sátrakat. A szél borzasztóan fújni fog, a kavicsdobáló versenyzők is csak nagy erőfeszítéssel fogják tudni megakadályozni, hogy a szél vissza ne kergesse pályára küldött kavicsaikat. K. Petinek azért kétszer is sikerül majd átdobnia a tavat.

A főzés is nagyon érdekes lesz, a sziklák árnyékában megbújva, hogy a szél el ne fújja a lángot. Ennél jobban csak a sátorverést fogjuk élvezni Gy. Anitával. A köves talajba beszúrni mind a 16 cöveket! Ha A3 nem ezt a sátrat választotta volna nekünk, sok nevetéstől fosztott volna meg bennünket. A forró kakaót is nagyon fogom élvezni, amit András készít nekem. Igaz, hogy az erős szél miatt alig fogok tudni aludni az éjjel, de így is jól fogom érezni magam.

Ám most még mindezt nem tudom. Csak megyek felfelé, és bízom benne, hogy hamarosan meg fog gyógyulni a térdem...

És lőn este, és lőn reggel – kétszer... Ötödik nap. Meggyógyult a térdem!

Losonczi Anita

Fogaras főmenü