Negoi, avagy a harmadik nap (1999. július 26.)

Ez az éjszaka sem akármilyen, a szél rendszeresen fel akar kelteni, ismételten össze vissza gyurmázza a sátrat, de az rendkívüli módszerességgel ellenáll. A szakaszos pihenés véget ér: “Péter, Dávid ébresztő!” (Hát már nem megint 7 óra van?!) Ma is bírni fogjuk, elszántan indulok neki egy rendkívüli napnak. Szilárd és Karlo nem éri be ennyivel, a mellettünk található jéghideg tóba merülnek be egy pár perces csobbanás kedvéért. A táj holdbéli: távol és közel nagydarab holdsziklák hevernek, még jeges holdszél is fúj, ám a rettenthetetleneket mindez hidegen hagyja... Csak a partra érve melegíti őket törülköző, és később a reggeli ima során a Vigasztaló tüze.

A tavunkat negyed 11 felé hagyjuk magunk mögött, a hegyoldalban meredek ösvény vezet, és hogy a napunkról is kellő képet kaphassunk, egy pár lánc is feltűnik utunkon. Bennem zümmögnek az elmúlt napok erőfeszítései, valahogy így:

"Gyomrod korog, bár már ettél,
Hegyoldal vár mielőtt pihennél,
Bírod vagy nem, a kősziklát erősen fogd!
A végén célt érsz, meglásd sikerülni fog!"

A végén baktatok, elvállaltam a hátsó ember szerepét, ezt a felelősségteljes beosztást, mögöttem nem lehet senki, csak a holdbéli táj, no meg a holdszél. Később már akkor sem tudok a hátuljárásról leszokni, amikor előrébb lehetnék, bár a későbbi napokban lesznek kitörési kísérleteim, de erről én most még nem tudok, csak baktatok és baktatok...

Valahol elöl Tomcsi elhagyja a kulacsát, repül le a mélybe, később, mikor már felküzdöttük magunkat a Nyugati-nyereg 2140 m-es magasságába, a sapkáját engedi el, hogy a szél szabad szárnyain suhanhasson az eget vadászva. Karlo nem hagyja annyiban, életét kockáztatva hozza fel valahonnan az ég helyett a mélyből, az élete és a sapka is megvan, de erről én most még nem tudok, csak baktatok és baktatok, merthogy utolsó vagyok.

Mindennek megvan a megfelelő ideje és helye, és ne gondold kedves Olvasóm, hogy egy csapat túrázó kihagyhatja azt a nagyszerű helyet, ahol sürgető szükségeit elintézheti. Ha egy megfelelő sziklatömb épp úgy helyezkedik, hogy elrejt a bámész emberi szemek elől, akkor itt van az a hely, most van az a perc, ahol ez elintézhető. A sziklás táj romantikusan szép, a szituáció prózai.

Robit várom, nem hagyhatjuk itt. Különben is az a hír járja, hogy erre medvék is vannak, bár eddig feltehetőleg nem jönnek fel... Bár mit tudja az ember, sokféle mendemondát hallani a medvék éhségéről. Nem kívánok most egy olyan küzdelmet, mint amikor Old Shatterhand-et alvás közben támadta meg egy medve és fél hátát lenyúzta, majd ő végül élet-halál küzdelemben az öklénél nagyobb fegyvereket is bevetve győzte le a medvét, ám utána hónapokig hevert egy kis fakunyhóban, mire felgyógyult. A kis bicskámmal nem tudom, mire mennék, az öklömet sem túl gyakran használom, de hát, ha Robit meg kell esetleg védeni, az ember mindenre képes...

Robi végre előbukkan a sziklák mögül, fellélegzek, továbbmehetünk. A csapat nagy része már jelentős messzeségben jár, nagy iramban követjük őket egészen a Szkara 2306 m-es csúcsáig, ott újból találkozunk. A csapat épp egy pásztorral beszélget (Erika tolmácsolásában), a kép már-már idilli: a pásztor körül kutyák heverésznek, a közelben bárányok legelnek, a nap beragyogja a csupasz sziklákat... Ám a szél egyszer csak (fel)támad, Kati zacskója nekiröpül a kutyáknak, akik azonnal harci alakzatot vesznek fel... Erre mi gyorsan elindulunk, bár erről én most még nem tudok, valahol még baktatok, csak baktatok.

A Szkara 2145 m-es nyergébe ereszkedünk le, ahol egy henger alakú menedékkunyhó is álldogál. Utunkat egy kék + jelzésű ösvény keresztezi, majd a köves ösvényen átballagunk a Cazan gerincén, és a hullámzó vidéken haladva a távolban meglátjuk a Negoi turistaház tekintélyt parancsoló alakját (végre egy otthon a sziklák között). A nap folyamatosan süt, az út egyre fárasztóbb, leérünk a Serbota nyeregbe, ez is 2123 m, na szép, pedig csak nyereg. Persze ez a túra a csúcsokról szól, amiket újra és újra meg kell hódítani; na tessék most itt van ez a Serbota csúcs, mászhatunk fel rá... És miért pont 2331 m, nem lehetne esetleg alacsonyabb a nyeregnél?... (Az se lenne szégyen.)

A csúcson egy kicsit hátborzongató kép fogad, szép is meg nem is: előttünk késpengényi gerinc tűnik elő, rögtön sejtetve, hogy az utunk nem egy könnyű erdei ösvényen vezet tovább, mely megnyugtatná elcsigázott lábaim... A távolban a Negoi nyers alakja ragyog, szépségében most még gyönyörködünk, később már csak az útra tudunk figyelni. A csúcson bevárjuk a A2-t és Anitát. Anita nehezen tud jönni, az izületei egyre inkább fájnak.

Elkezdünk leereszkedni a gerincen, de csak lassan haladunk, a terep igen kemény. Az út folyamán néha hallok olyat, hogy ez 2-es vagy 3-as nehézségű út (azt is mostanában tudtam meg, hogy itt láncbiztosítás is elfért volna), nemigen tudom, mik ezek a számok, csak azt látom, hogy e nehéz hátizsák nélkül se tudnék itt könnyen leereszkedni. Néha a fiúk segítenek, hogy csapatunk hölgytagjai hátizsákoktól megszabadulva könnyebben lejuthassanak. Az erős dőlésszögű, kevés kapaszkodást biztosító helyeken én sem vagyok rest, leadom a számomra is egyre terhesebb hátizsákot, melyet ha magamon tartanék, feltehetőleg kisebb-nagyobb sérüléseket szenvednék a leereszkedésekkor.

A filmen sáros katonák láthatók, arcukon elszántság tükröződik, igen, haladnak tűzön, vízen keresztül, ezek mindenre képesek.

A csapat a Sarata oldalában ebédel, vize elég kevés van, bár erről én most nem tudok, hátul A2-vel és Anitával baktatok, ha már itt vagyok, hivatalom nem változott, nos így vagy úgy, de utolsó vagyok. Úgy érzem, hogy napszúrást kaptam, a lépteim kicsit kóválygósak, olyan, mintha nem tudnám kiszámítani biztosan a következő lépésemet. Tudom milyen ez, mik a megelőző jelek, egyszer már átéltem ilyet, valahogy hasonlóan kezdődött, igaz, akkor evezőlapát volt a kezemben. Most mintha enyhe lázféle is dolgozna bennem, és még előttem a Negoi!

Egy kicsit A2 és Anita előtt haladok, leülök egy szusszanásra... Úgy érzem, nincs arra erőm, hogy ezt a csúcsot megmásszam, a bennem lévő bódultság és erőtlenség imára késztet: “Uram segíts, mert én most kevés vagyok, segíts!” Egyszer csak hallom, hogy András kiabál, hogy mondja már meg valaki, a gerinc melyik oldalán visz az út. Mivel a többiek már előrébb vannak, én próbálok valami segítségfélét visszakiabálni, ám mivel nem látom őket, ezért azt sem tudom, mihez képest megy merre az út... A2 és Anita jelenik meg az út nélküli oldalon, a terep nem túl könnyű, de elég gyorsan átjönnek arra helyre, ahol ülök. Innentől kezdve együtt haladunk, már ahogy Anita és az én "gyorsaságom" engedi.

A történések sorrendjére nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy egy nehéz szakasz leküzdése után A2 elrendeli, hogy mielőtt felküzdenénk magunkat a csúcsra, együnk valamit. Gyorsan felajánlom, hogy együk meg az eperbefőttemet, de András és Anita végül saját zöldborsójuk mellett döntenek, és így én – nagy hálával szívemben – az utolsó cseppig megeszem a befőttet. Egy kicsit most úgy tűnik, ebben a kimerült állapotban, hogy az épségben való fel- és lejutásom A2 kezében van... Odafigyelek rá, úgy gondolom, az ő kitartásából meríthetek.

A filmkockák peregnek, a kapitány bólint, szemében hősiesség és erő tükröződik, hangja mennydörög: győzünk, ez nem kétséges!

Tovább indulunk a Negoi felé, feljebb és feljebb küzdjük magunkat, a fejemben bódultságot érzek, lépteim gyakran imbolygósak, s ekkor egy dallam szólal meg a szívemben:

Az úton tovább kísértenek erőtlenségeim, de a dallam zuhogó vízesésként visszhangzik bennem:

Az út feljebb egyre meredekebb, a hátizsák a háton egyre nyomasztóbb, úgy érzem, néha ez inkább botorkálás, mintsem kirándulás, de a dallam nem hagy el:

A dallam mögött lévő Személyből erő árad tagjaimba, újra és újra, igen, megjött a kellő segítség, itt van. Elérkeztünk az utolsó részhez, pihenünk, A2 megjegyzi, hogy ilyen meredekségű szakaszt nagy hátizsákkal még nem mászott végig, majd röviden elmondja, hogy mire kell vigyázni, és nekiindulunk. Egyre közelebb vagyunk a célhoz, ekkor szólalok meg erősebben és határozottan, hogy mégis fel fogunk mászni erre a csúcsra! Nekilendülünk az utolsó nehéz szakasznak, majd rövid erőfeszítéssel este negyed 8 tájban valóban felérünk Erdély legmagasabb csúcsára (2535 m).

“A kockák peregnek: az emelvényről Krisztus szerelmese határozott léptekkel közénk sétál, s ujjongva énekel: “Krisztus él! Krisztus él!”, az Isten serege örömmámorban tombol…"

A csapat többi része itt kb. negyed 6-kor járt, tehát legalább 2 óra az előnyük. A2 rövid riportot készít, Anita és én egyhangúan azt állítjuk, nem gondoltuk volna, hogy ide is feljutunk. A2-nek ez valahogy könnyebben ment, de ezt már megszoktuk, különben is most egyedül ő az, aki ép (persze lehet, hogy ő sem egészen). Hálás vagyok, hogy Akitől kértem, válaszolt, és segített feljutni úgy, hogy szíve dallamaival erősített meg engem. Az a tény, hogy feljutottunk a csúcsra, reményt ad arra is, hogy egyszer a táborba is beérünk.

A távolban komor villámok és viharfelhők láthatók, neki kell indulnunk. A többiek ekkor már a Calcun-tónál vannak, mi csak most ereszkedünk le 2450 m-re, ahol az Ördög-szakadék (Strunga Dracului) kezdődik. Közel 200 métert ereszkedünk ezen a meredek szakadékon. A2 hamar leérkezik, Anita és én hátul nehezen ereszkedünk, Anitának továbbra is fáj a lába, különösen lefelé. Ha tudom, hogy ilyen unszimpatikus a neve ennek a kellemetlen szakadéknak, az ereszkedés komorabbra sikeredett volna, így kissé tudatlanul veszem az akadályt.

A szakadék végére érünk, lent A2 mellett már A3 (a Gedeon) is vár minket, egészen idáig visszajött segíteni, annak ellenére, hogy ő is kimerült. A2 sietős léptekkel indul a tó felé, hogy kettejüknek megfőzze a vacsorát. A3 segítőkészen átveszi a hátizsákomat, én nem ellenkezem (ahhoz sem lenne sok erőm), hálás vagyok neki, hogy csak a sátramat kell cipelnem. Lebicegünk addig a nyeregig, ahonnan már a Calcun-tóhoz ereszkedhetünk le. Nem sokat szólunk útközben egymáshoz, mindenki arra figyel, hogy a lábát a megfelelő helyre tegye. (Kivéve A3-at, aki emellett mélyen a gondolataiba merül.)

Lassan a tó mellé érünk, erősen sötétedik, már este negyed 10 van. A tó vize csendesen csapdossa a partot, ez a hang nyugtatóan hat rám, végre itt az otthon, a táborhely, az alvóhely. Főképp Dávid állítja fel a sátrunkat, hamar bevonulok. A testem remeg, mintha a hideg rázna, még mindig úgy gondolom, lázas vagyok, gyorsan beveszek egy lázcsillapítót... De reggelre semmi bajom, és a komor viharfelhők is messze járnak már!

A vásznon ismét feltűnik a kapitány erőteljes alakja, és érdes hangján megszólal: Stone, ne érezz ott napszúrást, ahol nem az van!

egy a fogarasi túlélők közül: Nádor N. Péter

Fogaras főmenü