Ami több, mint elég (1999. július 27.)

Mikor egyre feljebb kúszik a tiszta égen a nap,
Lassú bizonytalanságban a vándor is lábra kap,
Lelke nyugodt, szívét melegség járja át
Az előző nap után.

Nem dörömböl már eső az ajtón monoton,
Szél sem tombol át meg át a ponyvatáboron,
Ez az érzés tovább tart, mint egy pillanat,
Senki sem moccan.

De a vad viharnál erősebb az izzó nap,
Déltájban hangyabollyá változik a csendes part,
Emberről, ruháról vízesésben mossuk az út porát
A reggeli után.

Ahogy hajnalban a fénylő csillagok az égen,
Úgy tűnik el a nap színes sátorokkal a réten,
Az eső felhőbe burkolózva száll fel hozzánk,
Elindulunk hát.

Amerre csak a szem ellát, mindenütt homály,
A kis csapat mint megannyi zörgő esőkabát
Olyatén, ahogy Dávidon Saul fegyverzete függött
A küzdelem előtt.

Hanem tudtuk, hogy a diadalhoz egy zubbony kevés,
Felvérteztük hát magunkat azzal, ami több, mint elég,
De az esőcsepp is utat keres magának a lyukakon,
Az idő rosszabbodott.

A jég mint megannyi apró borsószem kopog,
A hátakon az egyre nehezebb teher a lábakkal dacol,
Hideg sodrony fogja kezed, lelked egyre kérdi: miért?
Mert már közel a cél.

Ha néha egy pillanatra megállok is, továbbmegyek,
Bár lábamnál a víz jeges szorításából nem enged,
De már alattunk a Bilea-tó, mint egy folt a tengeren,
S leszáll az est.

Válaszul a nap eltűntére a színes sátrak újra állnak,
Helyettünk is küzdve minden viszontagsággal,
Meleg hely, meleg vacsora, szék, asztal egy nagy faházban,
Istennek legyen hála!

A sok bátor vándor, kik ezt a hosszú utat megtették,
Mindezt azért, hogy csodálják e vidék szépségét,
Barátokként élvezték a Teremtő és egymás közösségét,
Majd mindenki nyugovóra tért.

Fogaras főmenü