Fogarasi gerinctúra, 5. nap (1999. július 28.)

– Jó reggelt, ébresztő! Nyolc óra van, keljetek fel! – szólalt meg fülsiketítő hangon a hangosbemondó.
Tíz perccel később mozgolódás a sátorban:
– No, Péter, talán ma! Ha már tegnap nem sikerült, ma mi készülünk el utoljára! – mondtam a sátorban Karlo barátomnak.
– Rendben Tomcsi, most majd megmutatjuk! – válaszolt.
Egy átmulatott éjszaka után amúgy is nehéz volt fölkelni, nem még gyorsan összepakolni. Emiatt biztosan haladtunk kitűzött célunk elérése felé...

Pusztai vándorlásunk első civilizált állomásán sokan szívesen benyomtak egy meleg reggelit a Bilea-tavi turistaházban. A többiek lassan szállingóztak a ház felé, már csak a nem-éhesek, az extra lassúak, és persze mi ketten maradtunk a még álló sátoroknál. Jól szanaszét voltak a cuccaink, amikor András elkezdett sürgetni minket (is). A tűkön ülő, vizes ruhákat szárítgató, jóllakott csapat tagjait emlegette – gondolta, ennek lesz hatása.

Már-már kezdtünk jól állni, amikor felajánlottam vízhozásban a segítségemet. Erre azért volt szükség, mert ugye magashegységről lévén szó, a víz nem mindenhol bukkan csak úgy a felszínre, holott néha bizony nagy szükség lenne a súlyos zsákokat cipelő vándoroknak. Emiatt kell az amúgy sem könnyű málhába még másfél-két kiló vizet is begyömöszölni mindennap. Észrevettem, hogy a lemaradási akciót Peti jobban csinálja, mint én, ekkor kaptam fel a vizet (értsd: a kulacsokat). No sebaj, majd a turistaház körül még tötyörészünk egy kicsit, nyomás!! Az ám, a háznál újabb meglepetés ért minket: a jó kis terasz teli volt zoknikkal, gatyákkal (Fogarasban agg atyák a gatyákat aggatják?), mackókkal, pulcsikkal...

Már kezdtük feladni a reményt, amikor megszólalt az indulásjelző: "5 perc múlva indulás, siessetek!" Erre a beszólásra az összes ruhadarab eltűnt, a lapos zsákok meghíztak, és pillanatok alatt mindenki menetkészen állt András előtt (nemhiába, nem ma kezdtük J). Azaz nem mindenki, mert egy-két kivétel akadt. No, lényeg a lényeg, ha Robi nem húzza el az időt annyira, és Nádor Peti nem szolidál olyan sokáig, akkor tényleg nyerhettünk volna...

Elindultunk a már előrehaladt csapat után, természetesen felfelé. Itt hagytuk ezt a gyönyörű tavat. A homlokunk kezdett gyöngyözni, a zsákok meg nehezedni, a fájdalmak szépen jöttek elő. A hegy egyre magasabbnak tűnt. Jó volt megállni és Robit szemlélni a ködben, kiáltani néha. Ma nem sikerült a csapatot olyan könnyen megelőzni (a lányokat sem). Ezt tudatos lemaradásunknak tulajdonítottam. A Zerge-nyeregbe (2230 m) felérve egy alapos, megerősítő imára került sor, melynek hatására sokkal jobb hangulatban ereszkedtünk le a Zerge-tóhoz. Sajnos a tónál csak futólag lehetett félrepillantani, mert a nagy sebesség és a kis követési távolság miatt nem volt szabad hirtelen megállásokkal veszélyeztetni a csapat biztonságát (akár csak a sztrádán). Szerencsére András készített egy fotót, így utólag megnézhettük...

Utunk kicsit szintben, kicsit lejtve, de inkább nem kicsit emelkedve haladt az Árpás-csorbáig, ahol engedélyt kaptunk pihenésre, sőt kajálásra, sőt levesre, sőt még mászkálásra, sőt a legmegbízhatóbb emberek még egy kis lemaradásra is. András elmondta, hogy a kék jelzésen kövessük őket, mivel most letérünk a gerinc piros útjáról. Épp beködölt az idő amikor nyakon csíptük az akkori utolsó emberüket. (Nem az utolsó ember volt. Nekem kellett külön visszajönnöm Tomcsiékért – a Szerk.)

Andrást követve nem tévesztettük el a következő pihenőhelyre vezető titkos ösvényt. Az akkora már jól leszállt, birkabégető ködben kifújtuk magunkat, bedobtunk egy-két mogyit, eleresztettünk két-három poént, és már indultunk is. Ezen a ponton még nem volt annyira kimerült a csapat. De mikor a köd fölé szálltunk, és szemünk elé tárult a látvány: égig érő hegyek, nyakatekert szerpentinek, szikrázó napsütés; egy kicsit megszeppentünk. Viszont, ahogy eddig is minden nap sikerült letaposnunk a nagy hegyeket, gondoltam, most is így lesz valahogy, elvégre nagy baj nem lehet, hisz az Úr majd ad erőt a feljutáshoz.

Így is lett, ráadásul az út egy kicsit kezdett balra kanyarodni, és szépen elkerülte a hegycsúcsot, így a "legalacsonyabb" ponton kellett átmennünk a gerincen (Podragel-nyereg). A Podragel-katlan, melybe le kellett ereszkednünk, vegyes érzelmeket ébresztett a csapatban. A fájós lábúak a sebeikre gondoltak, akiknek melegük volt, a katlan hűvösére vártak, a félősek a veszélyeit látták. Engem személy szerint a gyors, izgalmas ereszkedés öröme vonzott. Hát igen, fentről nagyobbnak tűnt... Viszont az ereszkedésnek most is meg volt az ára, hiszen legalább ugyanolyan magasra kellett visszamásznunk, mint ahonnan elindultunk. Kitartás kérdése az egész, és meg lehet csinálni. Fontos, hogy nem szabad lemaradni, tartani kell az előttünk haladó tempóját (kivéve, ha nincs előttünk senki), és akkor “könnyen” a végére érünk.

Szép lassan fel is értünk a nyeregbe, és kifújtuk magunkat, majd az újabb érkezőkkel ismét kifújtuk magunkat, és a továbbindulás előtt még egyszer. Sajnos a nagy köd miatt nem láttunk sem előre, sem hátra, de gondoltuk, hogy szép lehet a táj. Mikor összegyűlt a kellő létszám, elindultunk lefelé. A szakadozó felhőzet egyre jobb képet mutatott a Podragu-tóról, ma esti szálláshelyünkről. Miután leértünk, sok nagyszerű füves tér közül kellett kiválasztanunk a legmegfelelőbbet, majd kezdődhetett sokunk számára a búcsúest. Egyesek (a csapat 60%-a! – a Szerk.) ugyanis úgy döntöttek, hogy még folytatják a túrát...

Az első szám a háromperces (!) sátorállítási kísérlet volt. Sikerült. Ezután Erika dobott egy cigánykereket, melyet Karlo hátra-szaltóval üdvözölt. Az est másik fénypontja az alkonyfürdő volt, melyet Olga hátborzongató hidegvízbevonulása nyitott meg. Őt követte a kevésbé edzett, félénk fiúcsapat cicamosdása.

Az este programjait még felsorolni is nehéz. Ki tudja, talán a hazautazás vagy a kikapcsolódás öröme ösztönözte a csapatot. A szakácsversenytől kezdve, a falmászáson és a birkanyáj terelgetésen keresztül, a labdázásokig sok mindent csináltuk aznap este. Mégis az este fénypontja (vagy inkább egyre sötétedő pontja) egyértelműen “PARTY’zán” játék volt. A szabályok ismertetése nem tartozik jelen dolgozat részéhez, most csupán néhány izgalmas tapasztalatot ismertetnék.

Megfigyelhető volt egyes játékosok higanyt megszégyenítő mozgása. Kiderült, hogy a szivacsból készült labda magába szívja a vizet (még a piszkosat is). Nem mindig az ügyesebbik fél nyer. Sosem biztos, hogy ki kivel van. A közönség is része a játéknak. Minden játékos ugyanannyit ér, de mindig vannak értékesebbek...

A napot ma is teljes naplementével zártuk.

Juhász Tamás

Fogaras főmenü