Túralista

Beszámoló a csapat I. bükki túrájáról

1. nap (Putnok - Uppony - Mályinka - Kelemen eh.) + Robi bizonysága

2. nap (Kelemen eh. - Bánkút - Tar-kő - Lócy-forrás) + Laci beszámolója

3. nap (Lócy-forrás - Bélapátfalva - Telekessy-eh. - Szarvaskő)

Bükk eleje

1. nap (1998. június 26.)

Minden nagy túra egy álmos reggelen kezdődik valamelyik pályaudvaron...

Mi a Keletiben találkoztunk háromnegyed 7-kor. Az Intercityre való jegyváltást az nehezítette meg, hogy nem mindenkinek járt 50%-os jegy, így aztán a menetjegyeket egyénileg kellett megvennünk, András pedig a helyjegyváltást vállalta. El lehet képzelni, hogy a nagy sietségben milyen értetlen arckifejezést vágott akkor, amikor a pénztáros rákérdezett, hogy Interpici helyjegyre nincs-e szüksége. Akkor még nem tudta… Ezt követően András épp a vonathoz szaladt utánunk, mikor szembetalálkozott Péterrel, aki meg a jegypénztár felé rohant. Ez úgy 6:59 körül történt... (A vonat 7:00-kor indult.) Péter ugyanis úgy tudta, hogy nincs jegye, de András futás közben megnyugtatta, hogy neki is vett. így aztán – némi izgalom után – mind a tizenhárman elértük a Miskolcra tartó TVK Intercityt.

A kétórás út közben (unalmamban, vagy ki tudja miért, talán, mert nem tudtam aludni) megérdeklődtem a kalauztól, hogy melyik vágányról indul majd a vonat Miskolcról Putnok felé. Miután megmondta, azt is hozzátette, hogy a vonatra helyjegy is szükséges, mivel egy Interpiciről van szó! (A fogalom egy felturbózott "piroskát" takar.) András életében először hallott eme szerzeményről. Látva a helyzet komolyságát, gyorsan kiszámoltuk, hogy ha pontosan érkezünk, összesen hét percünk lesz a jegyváltásra és az átszállásra...

Az Intercity a menetrendnek megfelelően, percre pontosan érkezett meg 8:55-kor (ilyen is van?!). Míg András a jegyváltással foglalkozott, mi átszálltunk a piroskára. Aztán ő is, s már indultunk is. Szóval a vonatozás nagyjából zökkenőmentesre sikerült. Fél tízkor érkeztünk meg Putnokra. Tanulva az eddigiekből előre megvettük a vasárnapi IC-helyjegyeket. Aztán pecsételés az OKT-füzetbe, és útra fel!

Megkezdődött a Nagy Gyaloglás.

Az első három kilométert aszfalton tettük meg, aztán bevágtunk a sűrűbe. A túra első részén nem voltak nagy emelkedők, a Szilas-tető megmászása pont jól jött bemelegítőnek. Innen ereszkedtünk le Upponyba, ahol gyönyörű táj tárult a szemünk elé. Ez volt a híres Upponyi-szoros! A szakadék oldalában nőtt fák egységes zöldjét a kikandikáló sziklák törték meg. Több fotót is készítettünk. Aztán, míg a csapat javarésze lepihent a fák árnyékában, Andrásék elvitték a füzeteket pecsételni a helyi vendéglátóipari egységbe...

Az Upponyi-szoroson keresztülvágva a Lázbérci-víztároló tárult a szemünk elé, ahol gondolatban sokan megmártóztunk, a valóságban viszont csak Kovách András mártotta meg a lábait a vízben... Mivel ekkor már igen meleg volt, Dédestapolcsányba érve letáboroztunk egy presszónak kinevezett ABC árnyékában, és jól bevásároltunk (lemerítve a bolt jégkrém-készletét.)

A falu szélétől sajnos továbbra is aszfalton kellett gyalogolnunk, egészen a négy kilométerre lévő Mályinkáig. Tűző nap, forró aszfalt, árnyék sehol. De azért odaértünk. Mályinkán pecsételtünk utoljára aznap, de korántsem fejeztük be a túrát: két kilométer még előttünk volt. (Ekkor még nem sejtettük, hogy a kettőből kétszer kettő lesz...)

Az Odvas-kői barlang felé vettük utunkat. A szigorúan védett Csondró-völgyben haladtunk, hatalmas bükkök árnyékában. Nagyon élvezetes volt a patakon ide-oda átkelni, ugrálni és persze csúszkálni is (bár az utóbbi inkább izgalmas volt, mint élvezetes). A barlangszálláshoz érve sem a barlangot, sem a terepet nem találtuk alkalmasnak táborozás céljára, ezért demokratikusan úgy döntöttünk: folytatjuk az utat (bár ekkor már a 22. kilométernél és erőnk végén jártunk). Pont az indulásnál ért utol bennünket Tomcsi, aki Dédestől járt a nyomunkban! Megjövetele mindannyiunknak nagy örömöt szerzett.

Az utolsó kilométerek elég keservesek voltak sokak számára, de senki sem panaszkodott. Végül fél nyolcra érkeztünk meg a Mária-forráshoz, ahol - jobb híján - egy cserkésztábor területén táboroztunk le (a parancsnok különben nagyon kedvesen fogadott bennünket és mindenben igyekezett segíteni).

A két és fél órás vonatozás és a 24 km-es hátizsákos túra után mindenképpen egy sikeres napot tudhattunk magunk mögött. Elégedetten vacsorát főztünk, megmosakodtunk, és éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor egy lassan mozgó alak bukkant fel mögöttünk a sötétben!...

Néhány perccel fél tíz után Robi is csatlakozott a csapathoz.

Ács Roland

Bükk eleje

Robi bizonysága (négy felvonásban)

1. felvonás

A történet hátteréről annyit, hogy miután a péntek reggeli IC túl korán indult, Robi úgy döntött, hogy a Népstadiontól 11 órakor induló egri busszal próbálja utolérni a bükki csapatot...

A busz nem sokkal egy óra után, mintegy tízperces “városnézést” követően gördült be az egri autóbusz-pályaudvarra. Az elcsigázott utasok, köztük én is, lekászálódtak a kánikulától átforrósodott aszfaltra. Megnéztem a kifüggesztett menetrendet, melyből kiderült, hogy a dédestapolcsányi busz csak két óra múlva indul…

No de sebaj! Az információnál (miért ilyen morcosak mindenütt az információs kisasszonyok?!) megtudtam, hogy 3/4 kettőkor indul Nagyvisnyóra egy busz, amely alig egy óra alatt oda is ér. S onnan már a következő falu Dédestapolcsány! Nos, a busz valóban meg is érkezett a kitűzött időre, gyönyörű tájakon kanyarogva, egy szűk völgyben végig a vasútvonalat kerülgetve Nagyvisnyóra, ám hogyan tovább? A nap tűzött, és Dédestapolcsány hirtelen oly távolinak, a hátizsák pedig igen nehéznek tűnt (eddig a busz cipelte)…

Mi lenne, ha stoppolnék?! Ahogy baktattam, és éppen kiértem a faluból, megállt mellettem egy negyvenes úr és tizenötéves-forma fia, és nemhogy Dédestapolcsányig, de rövid gondolkodás után egészen a Lázbérci-víztárolóig vállalták a fuvart! Utazás közben a szemüveges úr elmondta, hogy fiatalkorában ezt a szakaszt mindig gyalog tette meg... Az út hosszát elnézve én azért nagyon örültem, hogy nekem nem kellett!) "Halleluja! és még csak 3 óra! Hamarosan találkozni fogok a többiekkel!" – gondoltam vidáman.) Nemsokára már Dédestapolcsány hosszú főutcáján kanyarogtunk, ám ahogy elhagytuk az utolsó házakat, rossz érzésem támadt... De megbíztam embereimben, hisz’ végül is ők a helybéliek! Elbúcsúztam tőlük, majd kiszálltam az elágazásnál, ahonnan már látszott a víztároló...

Ám ekkor belém hasított a felismerés: ennek a tárolónak Y alakja van!...

2. felvonás

E rész hátteréről annyit, hogy miközben Robi Dédestapolcsány felé igyekezett, Tomcsi is nekivágott, hogy az 1 órakor induló IC-vel utolérjen minket...

Szomorúan konstatáltam, hogy az út a tározó rossz végéhez vezet! Az Y két szára között pedig egy éles hegyhát húzódott! De nem volt más választásom: gyaloglás vissza, felfelé a hegynek. A nap tűzött, sorra húztak el mellettem a kazincbarcikai buszok… (Talán mégis Tomcsi választotta az egyszerűbb utat?!) Végre az erdő szélén árnyék! Fenn a hegytetőn ismét megláttam a falut. “Bárcsak megállna valaki! Már nagyon ott lennék!” – gondoltam, és ismét elkezdtem stoppolni. S ahogy kitettem a kezem, egy kopaszodó férfi fékezett le mellettem, az autó hátuljában egy szőke, élénk tekintetű kissráccal! Beültem, és már száguldottunk is a cél felé! Juhéé! Irány a tópart bejárata, ahol az ózdi férfi épp horgászjegyet készült venni – pont a sorompónál!

Míg az apuka kiszállt, én a kisfiával beszélgettem. Hamar megértettük egymást az útszéli karókból kiálló szögek kapcsán. Nagy élmény volt, csak Andrásék nem kerültek elő. Ezért megkértem újdonsült ismerőseimet, hogy vigyenek el a tardonai elágazásig, ahol terv szerint a csapatnak Tomcsira kellett várnia egy ideig. Noha nem esett nekik útba, elvittek odáig, ám Andrásék ott sem voltak... [Mert mi éppen az igazi tardonai elágazásnál várakoztunk, Robitól kb. 200 méterre. A szerk.]

Visszafordultunk hát. Az ózdi elágazásnál ők balra mentek, én meg egyenesen tovább, ahonnan már nem volt messze a tó. újra a sorompónál voltam. Elindultam a tó mentén felfelé. Néhány horgász felvilágosított, hogy egy nagyobb kirándulócsoport már körülbelül egy órája elhaladt erre... Tehát mégis csak elkerültük egymást! "Sebaj” – gondoltam – “ha már itt vagyok, legalább megmártózom kicsit, az amúgy izzasztó hőségben.” Már térdig a vízben voltam egy végre valahára horgászmentes helyen, mikor megjelent egy srác, s közölte, hogy ők éppen beetettek itten, és ha lennék szíves...

3. felvonás

E rész hátteréről annyit, hogy miközben Robi a Lázbérci-víztározó partján tevékenykedett, Tomcsi is megérkezett Dédestapolcsányba...

így tehát továbbálltam. A nap kellemesen telt, egyre több ismerősöm volt a helybéliek között... Végül egy fiú és egy lány közölte velem, hogy volt itt kissé feljebb egy piros hátizsákos fiú, aki szintén egy nagyobb csapatot keresett... "Ez bizonyára Tomcsi lesz! Gyerünk, irány a tó alsó vége!" A kanyarban megvillant egy piros hátizsák. Utána! A tó végén azonban egy négy tagú társaságra leltem, s az egyik fiúnak piros hátizsákja volt. Akkor mégsem Tomcsi volt az?! Egyedül kellett hát folytatnom az utat. Ha már így alakult – gondoltam – mégis megfürdöm. Néhány horgász azt állította, hogy "itt nem szabad fürödni!" Mikor kijöttem a vízből, megtámadtak a bögölyök – ekkor már tudtam, miért nem...

Ezután végleg elegem lett a Lázbérci-víztárolóból, Mályinka felé vettem utamat. Hosszas gyaloglás után úgy döntöttem, hogy a busz gyorsabb és kényelmesebb is. Szerencsére épp jött, így tehát fél hét előtt öt perccel elindultam Dédestapolcsányból. Ekkor jöttem rá, hogy a tardonai elágazás bizony arrébb van, mint ahogy sejtettem. Tehát ez a magyarázat arra, miért nem találkoztam Andrásékkal?! A busz mindenesetre sokkal hamarabb ért Mályinkára, mint ahogy én értem volna gyalog; talán túl hamar is, mivel a kéktúra-pecsétet őrző kocsma faliórája csak 18 óra 33-at mutatott.

"Itt valami nincs rendben, Watson" – morfondírozott Holmes, miközben tekintete a faliórára meredt. Watson kissé értetlenül nézett barátjára, aki továbbra is összehúzott szemöldökkel méregette az órát, mintha ezzel zavarba tudná ejteni a szerkezetet, amelynek ingája továbbra is egykedvű magabiztossággal lengett ide-oda, láthatóan semmibe véve Holmes tépelődését.
"Mire gondol, Holmes?" – kérdezte kisvártatva Watson, miután látta, hogy barátja annyira elmerült gondolataiban, hogy nyilván elfelejtett magyarázattal szolgálni viselkedésére.
“Hát nem vette észre, Watsonom, hogy sehogy sem stimmelnek az időpontok?! Valahol hiányzik négy perc! Négy perc, amely alatt Mr. Archibald Fortescue-nak éppen alkalma lett volna elkövetni a gyilkosságot! De pontosan ez a négy perc nincs meg… Hacsak… Hacsak fel nem tételezzük, hogy ez az egyébként mindig pontos óra itt a falon rosszul jár…"

Ezen a ponton sajnos ki kellett szakadnom Holmes és segédje gondolatmenetéből, mert az idő igencsak szorított, akár pontos volt az óra, akár nem. Az, hogy – a kocsmáros állítása szerint – Andrásék negyed hatkor voltak itt, indulásra sarkallt... Megtalálva a kék jelzést elindultam felfelé a turistaház mellett, és mikor megláttam, hogy a letaposott fűből ítélve itt nemrégen nagyobb csoport kerülte ki ugyanúgy a kutyákat, mint én, éreztem: célegyenesben vagyok. Nemsokára már a Csondró-völgyben kapaszkodtam fölfelé, az erdő gyönyörű volt, szívem madárdallal és hálával telt meg. Ahogy így kapaszkodtam, egy kicsit hűsíteni akartam arcomat a patak vizében, ezért a víz fölé állva leraktam a szemüvegemet a patakban egy kőre. Megmostam az arcomat, és a szemüvegért nyúltam. Az azonban nem volt sehol...

4. felvonás

E rész hátteréről annyit, hogy miközben Robi még Mályinkánál járt, Tomcsi utolért bennünket az Odvas-kői-barlangnál, majd a csapat – miután a helyszín nem volt táborverésre alkalmas – továbbindult a Mária-forrás felé...

Hova lett?! Pedig csak néhány másodperc telt el azóta, hogy leraktam! Leszaladtam a patak mentén néhány métert, és elkezdtem fölfelé haladva módszeresen átvizsgálni a medret, a szemüveg azonban nem volt sehol. Mivel már szemüvegben is kezdett alkonyodni, nem hogy szemüveg nélkül, még a zseblámpámat is bevettettem, de hiába. A düh kerekedett felül bennem, majd végül beletörődtem szemüvegem elvesztésébe, és továbbindultam. Néhány méter után azonban úgy éreztem, nem mehetek el e helyről a szemüveg nélkül, és erősen kiáltottam az úrhoz, miközben megbántam dühös viselkedésemet. Visszafordultam a patakhoz, és ott volt a szemüveg, néhány centire attól a helytől, ahol elveszett, és ahol vagy ötször biztosan megnéztem előtte is. Nagyon hálás voltam Istennek ezért!

Újra rendben folytathattam az utat. Már csak egy dolog volt hátra: meg kellett találnom a csapatot. Azonban a forrásnál ismét csak kihalt csend fogadott. Leültem a kőre és kezdtem egy kicsit kétségbe esni, mivel nem szerettem volna az éjszakát egyedül az erdőben tölteni, és a patak völgyében már igencsak sötétedett. Szerencsére nálam volt a Tátrai Hírmondó, amiből kiderült, hogy ha nem a forrásnál, akkor a közeli Odvas-kői-barlangban ütünk tábort, amelyben kiépített turistaszállás van. Ezért megnéztem a térképen, hol a barlang és a többiek keresésére indultam.

A barlang azonban nem volt azon a helyen, ahol lennie kellett volna. [Ez így igaz, mi is csak véletlenül találtuk meg. A szerk.] Hasztalan kiabáltam Andráséknak, a fák némám álltak körülöttem, a csúcsokon is már búcsúzott a nappal, s a völgyből lassan kúszott föl a sötétség… Végül úgy döntöttem, hogy továbbindulok, mert ez az egyetlen esélyem, hogy a csapattal találkozhassam ezen a túrán. Zseblámpával követve az utat elindultam fölfelé. A sötétben a patakot kikerülve inkább a hegyoldalban haladtam. A hosszúnak tűnő gyaloglás után váratlanul meghallottam, hogy valahol az erdőben tárogatón játszanak. Ahogy mentem tovább, a hang erősödött! Nagyon régen örültem utoljára ennyire, hogy emberekkel fogok találkozni. Végül nagy nehezen egy erdészházhoz érkeztem (épp jókor, mert az elemlámpám kezdte felmondani a szolgálatot). A bennlévőktől megtudtam, hogy a szemközti táborban egy csapat táborozik. “Nincsenek már messze Andrásék” – gondoltam – “persze, csak ha tényleg ők azok”. Reménykedve léptem be a kapun... És nagyon örültem, mikor végre megtaláltam őket!

Gáti Róbert

Bükk eleje

2. nap (1998. június 27.)

Reggel fél nyolc tájban András síppal, a cserkészek énekkel ébresztették a csapatot. Sátorbontás közben még csak szemerkélt az eső, ám végül elered. Ezután jóval nagyobb tempóval folytattuk a csomagolást. Szerencsére a zápor hamar elvonult...

A reggeli és a közös ima után a hat kilométerre lévő bánkúti síház felé vettük utunkat. Először Bükkszentlélek alatt, a Látó-köveknél tettük le a zsákokat, és másztunk fel a magasba, hogy kilássunk az upponyi hegyekig. Majd átkeltünk egy gerincen, és egy ideig a bánkúti aszfaltúton gyalogoltunk. A mályinkai útelágazástól ismét erdei ösvényen haladtunk, és a 889 m magas Nyárjú-hegyet megmászva ereszkedtünk le Bánkútra. Itt pecsételtünk és megebédeltünk. Néhányan a kulacsukat is megtöltötték a síházban. (Jól tették. A következő forrás ugyanis tizenöt kilométerrel odébb volt.)

A buszparkolóban a csapat ketté oszlott: néhányan a zsákokat őrizték, a többiek pedig elindultak, hogy megtapossák a Bálványt! A Bükk második legmagasabb csúcsán (956 m) álló Petőfi-kilátó felső részét életveszélyes állapotban találtuk, ezért a hölgyek csak az első szintig mászhattak fel - de onnan is gyönyörű kilátás nyílt... Aztán egy-kettőre [13:02-re - a Szerk.] a parkolóban voltunk ismét, hogy folytassuk a túrát.

Bánkúttól előbb sűrű fenyvesben, majd a Faktor-rét után a Bükk-fennsík legszebb részein haladtunk tovább, számos töbör, fehér mészkőszikla, óriási bükk szegélyezte utunkat. Mivel némileg késésben voltunk (délután 3-kor kellett volna találkoznunk az Őserdő szélénél a kétnapos túra résztvevőivel), ezért egy kis idő után András (A3) előreküldte Andrást (A2) és engem, hogy megnyugtassuk őket. Elbúcsúztunk a többiektől, majd gyorsan elindultunk a találkozóhely felé...

A csapat közben kómotosan haladt a hiányosan felfestett jelzések mentén. Amíg az erdei aszfaltúton haladtunk, nem volt gond, de az OKT kétszer is letért az útról. Először még idejében észrevettük, hogy a Px jelre tévedtünk, és visszamentünk megkeresni az utolsó kék jelet. De másodszor - miután gyanútlanul leelőztünk két festegető bácsit - jó sokat mentünk a jelzés nélküli ösvényen, mire gyanússá vált a dolog, és visszafordultunk. Visszaértünk ahhoz a kanyarhoz, ahol elkavartunk, és láss csodát: a bácsik - akikről kiderült, hogy a Heves Megyei Természetbarát Szövetségtől jöttek - épp akkor festették fel a balra mutató kék nyilat! Nagyot nevettünk a dolgon, aztán Kati, a csapatunkban levő festőművész vezetésével mi is kipróbáltuk a jelzésfestést.

András és én közben megmásztuk a 950 méter magas Tar-kőt, átvágtunk a nagyon szép bükki Őserdőn, végül háromnegyed négyre érkeztünk meg a célba, azaz a K és Z jelek elágazásához. Ám ott nem volt senki. Először arra gondoltunk, hogy Szilárdék már továbbmentek. Ezért némi töprengés után elindultam visszafelé, szólni a többieknek, hogy sehol senki!

Ezalatt a csapat megpihent a kis-sár-völgyi esőbeállónál, majd vadregényes, borókákkal és töbrökkel szegélyezett réteket keresztezve folytatta az utat a 950 méteres Tar-kő irányába. Felérve ismét megpihentünk, és a Bükk déli része felé nyíló szép kilátást csodáltuk. A csúcsról a háborítatlan Őserdő felé ballagtunk, amikor Roland visszaért hozzánk.

Visszaértemkor András közölte velem, hogy a találkozó ugyan 3-kor van, de a megállapodás szerint 5-ig mindkét fél köteles várni, ha a másik még nincs ott. És valóban: mire ismét az elágazáshoz értem, már Szilárdék is ott voltak A2-vel a megbeszélt helyen! Hamarosan megérkeztek a többiek is, nagy örvendezések közepette üdvözöltük egymást, úgyhogy a találkozó végül is jól sikerült. [A hangulat leginkább dr. Livingstone és Stanley közép-afrikai egymásra találását idézte - a Szerk.]

Délután 5 órakor még hét kilométer volt előttünk. Már jó ideje gyalogoltunk, kerestük a következő pecsételő helyet, aztán elérkeztünk egy füves hegyoldalba, ahonnan nagyon szép kilátás tárult a szemünk elé. Itt is jó pár fotót készítettünk. Természetesen a Cserepes-kői barlang mellett szépen elmentünk (mentségünkre szolgáljon, hogy nem közvetlenül az út mellett volt), így Andrásék visszamentek pecsételni.

Ezután vettük észre, hogy kevés vizünk van, illetve néhányunknak már egyáltalán nincs. Ezért az Őr-kő-háznál összedobtuk, ami lédús dolgunk csak volt: paprikát, paradicsomot, uborkát, almát és banánt. Mindenkinek jutott néhány szelet. Az utolsó kilométereken egyre lassabb tempóval haladtunk, mindenki ki volt száradva. Ezért András (A2) és Gábor előresiettek a Lóczy-forráshoz, hogy hozzanak nekünk vizet. Mi meg addig haladtunk szép lassan tovább, buzdítottuk a többieket, aztán egyszer csak egy szép elágazásnál elkavarodtunk...

András (A3) régi, 1993-as térképe szerint a kék és sárga jelzés a Zöld-rét után szétválik, és külön-külön vezetnek le a Lak-völgybe. A valóságban nem így volt. Összedugtuk a fejünket, aztán úgy döntöttünk, hogy a kék út feltételezett szakaszán vezetjük le a csapatot. (Utólag úgy tűnik, hogy inkább a sárgát kellett volna választanunk.) Kb. fél kilométeren át egy min. 40 százalékos lejtőn ereszkedtünk és csúsztunk lefelé. Végül 9 óra tájban szerencsésen elértük a lak-völgyi műutat.

Természetesen a vízzel visszasiető Andrásékkal jól elkerültük egymást, így a völgyből egy mentő-mentőcsapatot küldtünk a mentőcsapat felkutatására, azaz Tomcsi és Robi lámpával felszerelkezve elindult András és Gábor megkeresésére. Mi pedig elbotorkáltunk a Lócy-forrásig, ahol végre sátrat vertünk. Ezután volt némi mosakodás, ettünk levest, meg egyet s mást, aztán elmentünk aludni.

András még megvárta a többieket, akik végül csak fél 12-re érkeztek meg, de legalább megérkeztek.

Kemény, de élményekben gazdag napunk volt.

Ács Roland

Bükk eleje

Birovecz tizedes beszámolója

A 2. számú különleges alakulat szombat reggel 7:05-kor indult a Keleti pályaudvarról a Salgó expresszel. Küldetésünk rendkívüli – mondhatnám életmentő – fontossággal bírt, amint azt majd a jelentésből látni fogjuk.

Az utazás megpróbáltatásait most is, mint mindig, férfiasan “álltuk”, még az 5 fős alakulat egyetlen női tagja is, aki a küldetés folyamán rendkívüli hősiességről tett bizonyságot. Közben “energia bombákat” vettünk magunkhoz (Sajbi édesanyja által sütött, igen jó ízű süteményt). Egerben átszálltunk a következő vonatra, amin már ülőhelyek is voltak, és elfogyasztottuk a sütemény másik felét is.

Szilvásváradon leszállva már jólesően szívtuk magunkba a tiszta hegyi levegőt. Kis gyaloglás után az erdei kisvasút állomásán felszálltunk a Szalajka-völgybe menő kisvonatra, ahol hering módra álltunk a külső előtéren a tömeg miatt. A Szalajka-völgybe érve először megcsodáltuk a Fátyol-vízesést, majd egy kis erdei asztalkához letelepedve a gyönyörű, hatalmas fenyők árnyékában megreggeliztünk. Ezt követően megnéztük az erdei múzeumot, ahol a Bükkben élő elődeink ipari eszközeivel és foglalkozásaival ismerkedtünk meg.

Aztán a Z háromszög jelzés felé közeledve lélekben felkészültünk a ránk váró erőpróbára. Az út kezdeténél megkóstoltuk a Szalajka-forrás vizét, aztán egy lendülettel felkapaszkodtunk az ősember barlangjához. (Az ősembert sajnos nem találtuk otthon, valószínűleg vadászni volt.) Kicsit kifújtuk magunkat, majd mentünk tovább fel Istállós-kőre. Az út meglehetősen meredek volt és hosszú. A hegy oldalában aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy az ösvény elfogyott a lábunk alól...

Kis tanakodást követően Szilárd és Sipitibi elindultak toronyiránt fel a hegyre a fák között egy jó meredek kaptatón, mondván: mivel Istállós-kő a legmagasabb pont, ezért ha mindig felfelé megyünk, csak jó irányba mehetünk. “Tartsuk a jó irányt!” Követtük őket. Elég sokáig mentünk felfelé, mire végre belebotlottunk az ösvénybe, melyen jönnünk kellett volna. Szilárdék következtetése beigazolódott. Csapatunk hölgy tagja is derekasan állta a próbát, egyetlen jajszót vagy panaszhangot sem hallatott, melynek fejében elismerésünkben részesítettük. Még néhány száz métert mentünk az ösvényen felfelé, és fenn voltunk a Bükk legmagasabb pontján (958 m).

Istállós-kőn semmi különleges nem volt ott (leszámítva egy ronda nagy keresztet, melyet két éve állítottak fel), csak egy kicsiny, de nagyon szép tisztás. Mindannyian csurom vizesek voltunk, annyira megizzasztott bennünket a hosszú kapaszkodó. Megebédeltünk és imádkoztunk egy jót, aztán folytattuk utunkat, immáron lefelé az Őserdőhöz, ahol 15 óra magasságában kellett találkoznunk az 1. sz. alakulattal. A turistajelzések teljesen le voltak kopva a fákról, ezért nem volt könnyű tájékozódni. Menet közben az út szélén érdekes növényfajra lettünk figyelmesek: apró, piros színű, édes termése volt...

Nem is tétlenkedtünk sokat, nekiláttunk szamócázni, és ahogy mentünk előre az úton, egyre több volt! Mikor már jó ideje csak így szamócázva haladtunk az úton, úgy döntöttünk, most már abbahagyjuk, és a küldetésre koncentrálunk: meg kell találnunk az 1. sz. alakulatot. Igen ám, csakhogy ekkor vettük észre, hogy megint nem tudjuk, hol is vagyunk!

Elkezdtünk mindenfelé bóklászni, és eltelt vagy egy jó óra, ha nem több, mire nagy nehezen megtaláltuk a lefelé vezető utat... Úgy el volt dugva, hogy nem is csoda, ha nem találtuk, s persze a jelzések is nagyon kopottak voltak, alig lehetett észrevenni őket. Mentünk egy kicsit lefelé, aztán néhány jelzést látva és a térképen beazonosítva helyzetünket már biztosan tudtuk, hogy jó úton haladunk. Ám az idő nagyon szorított, hiszen terv szerint csak öt óráig kellett várnia a két csapatnak egy-másra, aztán tovább kellett menniük. és ekkor már fél öt is elmúlt!...

Ahogy ezekről beszélgettünk, néhány száz méter megtétele után egyszer csak valaki válaszolt a füttyszónkra. Kicsit közelebb érve megpillantottuk Kovách Andrást két nagy hátizsákkal egy fa tövében. Nagyon megörültünk neki, üdvözöltük egymást, és mikor közölte, hogy a többiek is mindjárt ideérnek, megnyugodtunk, és még inkább megvidámodott a szívünk. Elfogyasztottuk Sajbi ribizliét, és pár perc múlva már meg is érkezett az 1. sz.k.a. (teljes létszámmal). Kitörő örömmel és lelkesedéssel üdvözöltük egymást, majd a találkozás örömére pihentünk egyet. Az 1. sz. alakulatnak elfogyott a vize, a mi vizünk volt az, ami enyhített szomjúságukon, és hozzájárult, hogy egy kissé erőre kapjanak. Így a küldetést teljesítve vidáman indultunk tovább az immár 20 fős csapat tagjaiként az újabb kalandok felé!

Birovecz László

Bükk eleje

3. nap (1998. június 28.)

A fél nyolcas ébresztő - az előző nap fáradalmai miatt - ezúttal elmaradt. De úgy fél kilencre mindenki ébren volt. Megreggeliztünk, lebontottuk a sátortábort, imádkoztunk, aztán jó sokára indultunk.

Bélapátfalva előtt úsztunk egyet a Gyári-tóban (de jól is esett a délelőtti kánikulában!), majd a faluba érve a vasúti megállónál pecsételtünk. Ezután a két András elment a maradék IC-jegyet megrendelni, mi pedig az út széli fákról meggyeztünk.

Bélapátfalvát aszfalton hagytuk el, ami az egyiptomi piramisok lépcsőire hasonlító Bél-kő alatt földútba torkollott. Nagyon meleg volt, de az erdőbe érve enyhült a hőség. Némi gyaloglás után egy tábor mellett haladtunk el, ahol gyerekek nyaraltak. A tábor előtt és után az úton keresztbe tett hosszú faágak játszották a sorompó szerepét, melyre játékos kedvű gyerekek "Tilos az Á" feliratot helyeztek. A tábor után érkeztünk meg a Telekessy-erdészházhoz, ahol újabb pecsételésre szedtük össze a füzeteket.

Innen már csak hét kilométerre voltunk Szarvaskőtől. Nekilendültünk, hiszen sürgetett az idő, így kevesebb pihenőt is tartottunk. A gerincre felkapaszkodva 500 méteres csúcsokat (Almás-hegy, Köles-hegy, Tardos-hegy) hagytunk magunk mögött. Közben hátráltató tényezőként eleredt az eső is, és úgy villámlott, hogy volt, amikor csak egy-két kilométerre csapott be tőlünk. Jó nagy hangja volt!...

Szarvaskő széléhez érve felmásztunk a várromhoz, majd miután szétnéztünk odafentről, lebaktattunk a vasútállomásra, ahol a túra utolsó pecsétje is bekerült a füzetünkbe.

Jegyet csak a vonaton tudtunk vásárolni, ám a rövid úton nem mindenki tudott venni magának, ők csak Egerben jutottak jegyhez. (Szerencsére a megrendelt helyjegyeink megvoltak.) András megint épp, hogy csak elérte a vonatot, de induláskor már mind a húszan fenn voltunk, úgyhogy - minden jó, ha jó a vége - egy jól sikerült túrát tudhattunk magunk mögött.

Viszlát három hét múlva a Tátrában!

Ács Roland

Túralista