Vissza a főmenübe

Beszámoló a csapat I. mátrai gerinctúrájáról

1. nap (Sirok — Oroszlánvár — Sas-kő — Pisztrángos-tó)

2. nap (Pisztrángos-tó — Kékes — Galyatető — Ágasvári th.)

3. nap (Ágasvári th. — Ágasvár — Mátraverebély)

1. nap (1998. május 1.)

Nagyon vártuk már ezt a napot! No, nem a munka ünnepe miatt – abból a héten már sok is volt – hanem, mert végre elérkezett a régóta emlegetett mátrai gerinctúra napja. Kora hajnali órákban kellett felkelnünk (nekem például fél ötkor), hogy le ne késsük a 6:05-kor induló vonatot. András, a túravezetőnk ezért már napokkal előbb figyelmeztetett, hogy időben keljünk fel, és azzal vigasztalt, hogy majd a vonaton úgy is alhatunk...

A megbeszélt gyülekezési időpontban (5:45) még csak hárman voltunk, András pedig sehol. Aggódva tekintettünk a szokatlanul hosszan kígyózó sorokra, mely a pénztárak előtt kialakult. Apránként megérkeztek a többiek is, és szerencsére még a vonat indulása előtt meg tudták váltani a jegyüket. Felpattantunk a vonatra, ami 1-2 perc múlva már indult is. A vonaton konstatáltuk, hogy mindazok, akik nekivágtak ennek a túrának, heten "valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül" – utóbbiak otthon maradtak.

A Rákóczi-expressz zsúfolásig tele volt, nekünk csak az előtérben és a folyosón jutott hely. A remélt alvásnak lőttek! "Nem baj!" – próbált vigasztalni András. "Majd a másik vonaton alhatunk eleget! Olyan kevesen szoktak rajta lenni, hogy az is előfordulhat, hogy egyedül leszünk!"

Bízva András szavaiban férfiasan "álltuk" az utazás meg-próbáltatásait másfél órán keresztül, amikor is megérkeztünk Kál-Kápolnára. A túraismertetőből már tudtuk, hogy Magyarország egyik leglassúbb vonatára (21 km/h!) kell majd átszállnunk, melynek indulása felől tudakozódva kiderült, hogy az egy óra múlva induló vonat helyett vonatpótló busz közlekedik. Ennek duplán örültünk, egyrészt mert abban bíztunk, hogy ily módon hamarabb megérkezünk Sirokra és több időnk lesz az aznapi táv teljesítésére, másrészt mert jobban lehet aludni.

Az egy óra várakozást igyekeztünk hasznosan eltölteni – megreggeliztünk. A busz indulási időpontjának közeledtével egyre nagyobb tömeg kezdett gyülekezni. Vészjóslóan tekintettünk rájuk: "Mi lesz a régóta várt alvással?!" A felszállás megkezdtével már láttuk: az alvás ezúttal is elmarad. Nagy nehezen felpréseltük magunkat és a jól megrakott méretes zsákjainkat a buszra, már csak néhány ember volt lent, amikor egyszer csak egy durranásszerű hangot hallottunk és utána azt, hogy valami szelel. Az emberek körülbelül félperces tanakodás és találgatás után elkezdtek leszállni a buszról. Követtük őket. A kalauz tájékoztatta a tisztelt utazóközönséget, hogy a busz egyik légrugója felmondta a szolgálatot, és emiatt a jármű közlekedésre alkalmatlanná vált...

"Halleluja!" – sóhajtottunk fel, és hátizsákjainkat egymásnak támasztva türelmesen várakoztunk. Beszélgetés közben egyszer csak valamelyikünk franciásan felkiáltott: "De'la jacques!" A sok csapás után ugyanis még a zsákjaink is eldőltek...

Nem sok idő múlva kalauzunk bejelentette, hogy a vonatpótló buszt pótló busz negyed óra múlva megérkezik. A negyed órából körülbelül két óra lett, ami alatt még három vonat befutott Pest felől... Mi meg csak vártunk és vártunk. Aztán a nagy öröm, a kanyarban végre feltűnt a busz. Csupán egyetlen apró probléma volt vele: még a másiknál is kisebb volt.

A hátizsákokat a busz csomagtartójába nyomkodtuk be, így éppen felfértünk az utastérbe (bár egy tűt már nehezen lehetett volna elejteni). Sirokig sokan leszálltak, így az út második felében már néhányunknak ülőhely is jutott! (A buszon egy olyan emberrel beszélgettünk, aki csaknem végigjárta a Kék-túra útvonalát.)

Sirokra megérkezve pecsételtünk, csináltunk egy indulás előtti fotót, azután zsákjainkat hátunkra kapva nekivágtunk a túrának Kb. 10 perc menetelés után megálltunk a Sólyom-tisztáson, ahol reggeli imaalkalmat tartottunk. Nagyon jó volt a természetben dicsérni a Teremtőt! Közben az eső is eleredt, így azért is imádkoztunk, hogy elálljon...

Az imaalkalmat követően megtöltöttük kulacsainkat friss forrásvízzel, megigazítottuk szereléseinket, és az Aszó-bércre felkapaszkodva folytattuk utunkat. Közben a szemerkélő eső elállt és az ég is kiderült (dicsőség Istennek!), de nem álltunk meg egészen a Gazos-kőig. Itt fantasztikus kilátás tárult elénk, melyet még lenyűgözőbbé tett a frissen zöldellő, harsány, élénkzöld színben pompázó fák szemet gyönyörködtető látványa. Szebb helyet nehéz lett volna elképzelni ebédünk elfogyasztására.

Az ebédet követően készítettünk néhány fényképet, majd teljes menetfelszereléssel mentünk tovább, a Remete-tető oldalában ereszkedtünk le a Jóidő-nyakig. A Jóidő-kútnál rövid pihenőt tartottunk, majd megmásztuk a gerinctúra első komolyabb hegyét, a Szederjes-tetőt. Innen egy kis "hullámvasúttal" folytatódott az utunk, majd leereszkedtünk a Domoszlói-kapuhoz.

Kis pihenő és tankolás (csoki!) után a gerinctúra legmeredekebb szakasza következett: az Oroszlánvár. A megpróbáltatások következtében néhányunk kicsit megingott, de mindenki feljutott a csúcsra, és ez jóleső érzéssel töltött el bennünket. Innen egy hosszabb lankás ereszkedőt követően jött a harmadik erőpróba, mely talán a legnehezebb volt: felkapaszkodás a Cserepes-tetőre. Az oroszlánvári bemelegítést követően ez már nem foghatott ki rajtunk! Bár nem volt annyira meredek, mint az Oroszlánvár, de hosszabb volt...

Megmásztuk! Ám pihenőt csak a Cserepesi-nyeregben tartottunk, ahol egy romos faház is volt. Itt jót beszélgettünk (pl. az izraeli est tanulságairól...). Az eredetileg rövidre tervezett, de hosszúra nyúlt pihenő után következett a Szár-hegy megmászása, és a Hármashatár-erdészház, ahol pecsételnünk kellett. Ez nem volt egyszerű művelet, ugyanis nem volt tintapárna. Szilárd feláldozta édesapjától Németországból kapott tollát, hogy belőle (Kovács András volt vegyészhallgató segítségével) a tintát kinyerve pecsételhessünk. Megígértük, hogy veszünk neki egy másikat...

A sikeres pecsételést egy kis uzsonnázással ünnepeltük meg. Közben többször bömbölő motorosok suhantak el előttünk az úton, és rádióból szóló zene zavarta a természet és a mi nyugalmunkat.

A Hármashatár-erdészháztól a Markazi-kapuig nagyjából szintben haladt az út, aztán a Kékes tömbjét elérve laza kapaszkodással jutottunk fel a Disznó-kőre, ahol gyönyörű kilátás fogadott bennünket. Készítettünk néhány fotót, majd erőltetett menetben kutyagoltunk fel a Sas-kőre. Innen néhány száz métert mentünk még a gerincen mielőtt leereszkedtünk a K+ jelzésen a Pisztrángos-tóhoz, éjszakai táborhelyünkhöz. Lefelé menet már mindannyian nagyon fáradtak voltunk.

Mire megérkezünk, fél nyolc lett. A hely nagyon szép volt, a tisztás egyik szélén bővizű forrás (Nagy-forrás) táplálta a kicsiny tavacskát, melyben – nevétől eltérően – sajnos nincsenek pisztrángok. A tisztás másik szélén egy esőbeálló, illetve erdei padok és asztalok hívatottak szolgálni az ott táborozók kényelmét. Gyorsan felvertük sátrainkat, amíg világos volt, beköltöztünk, és elmentünk mosakodni a Nagy-forráshoz. Mosakodás közben csak azt nem tudtam eldönteni, hogy mi a hidegebb: a víz vagy a levegő hőmérséklete. Egyik sem volt kellemesnek mondható. Akiknek még maradt némi energiájuk levest és főzeléket főztek porból és konzervből. Hopka Norbi és én a jobbik részt választottuk...

És lőn este és lőn reggel, első nap.

Birovecz László

Beszámoló a Nagy Mátra Túra nevezetes 2. napjáról

Egy igen fárasztó nap után ismét fel kell kelni.... Gyönyörű helyen éjszakáztunk: bővizű patak, fűzfa, tó, miegymás. Igazán romantikus hely. A sátrakat becsomagoljuk, a cuccokat berakjuk a hátizsákba és persze reggelizünk is, a forró tea most jól jön. A közös imában továbbra is hálát adunk annak az Úrnak, aki ezzel az egész szépséggel megajándékozott minket (az országról sem felejtkezünk el, hiszen választások előtt állunk).

Elindulunk, a hátizsák a hátunkon, a vállam most még nem fáj. Az eső esik, a hangulatunk mégis jó. Kapaszkodunk vissza a gerincre, ahonnan tegnap lejöttünk. Sajbi szalamandrákról készít fotókat, pont az utunkba akadtak. A gerinc előtt egy kőrengeteggel találkozunk, valamilyen lávakitörésből maradhatott itt, olyan mint egy kőzuhatag...

A gerincen köd fogad bennünket, a csúcsot nem látni. Az első próba a Kékesre való feljutás, de az előző nap után ez már nem lehet probléma. Nem is az, feljutunk. Egy újabb fotó: győzedelmes kép a hét rettenthetetlen hegymászóról, igen a HETEK (igaz, ez a szlogen csak később hangzik el).

A sípályán most zöld fű hullámzik a fehér hó helyett... Na jó, nem hullámzik, ahhoz túl rövid, különben is esik az eső. Leereszkedünk a pályán Mátraházára. Itt két bajtárstól elválunk, szomorú, rövid búcsú következik, Norbert és Sajbi felpattan a buszra. A búcsú annyira rövid (mivel a busz rögtön indul), hogy én csak később tudom meg, hogy már elmentek...

Többlépcsős ebédelés következik: mindig más vigyáz a hátizsákokra, míg a többiek ebédelnek. Jó kis igazi magyar étel, legalábbis nekünk Andrással egy-két nagy hamburger. Az eső nem akar elállni, csak esik, esik és esik... Továbbindulunk.

A kék túra egyik különlegessége, hogy pecsétre kell vadászni, amit aztán egy erre rendszeresített füzet megfelelő lapjának megfelelő négyzetébe kell rányomni, persze csak ha megvan a pecsét... Egyébként a hely és a túrázókról készülő fotó a megfelelő bizonyíték arra, hogy ott voltunk. Az egyik ilyen fotót a Vörösmarty-turistaház előtt vagyunk kénytelenek elkészíteni, mivel a ház udvarának ajtaja zárva találjuk, imigyen a pecsét megközelíthetetlen.

Tovább folytatjuk az utat. A Csór-hegy oldalában való bóklászásunkat (és csúszkálásunkat) követően a Nyírjesi-erdészházhoz jutunk, ahol kisüt a nap, megörvendeztetve bennünket. Itt egy erdei állattal találkozunk: egy kiskutyával (azért erdei, mert az erdőben találtunk rá), aki – miután megsimogatom – hozzánk csatlakozik. A pecsételés alatt is ott ugrál körülöttünk, hátha kap valami eleséget. Pillanatok alatt kiszagolja a hátizsákomban lévő ételt, de megkeményítem szívem, és nem adok belőle. Játszunk vele egy kicsit, aztán útnak indulunk. A kutya persze követ bennünket. Most már nem lehetünk kedvesek vele, még eltévedne a rengetegben. András (a két nevezetes közül a Kovách) bemutatja, hogyan kell egy kutyától rövid úton megszabadulni: követ ragad, a kutya felé dobja, s közben lábaival nagyot toppant. A kő (látszik, hogy egy kutyaszakértő dobja) kacsázva száguld a kutya felé, elriasztva őt minden további ragaszkodástól.

Elindulunk Galyatető felé, útközben hatalmas fenyőkre bukkanunk, talán ilyeneket fogunk látni a Tátrában is. A nap is süt, ez igazán szép, csak nekünk süt. A következő erőpróba: fel kell mászni a Galyára. A vállam ekkortájt kezd el fájni. Firtató kérdésemre ("Mit lehet tenni a vállfájás ellen?") túravezetőnk csak annyit felel, hogy a 4. naptól már nem érzi az ember, mivel addigra hozzászokik. (Ezek szerint majd csak a Tátrában derül ki, hogy az milyen klassz dolog a zsákcipelés.) Szilárd Pál apostolt emlegeti, kezd együtt érezni vele...

Galyatetőn köd fogad bennünket, késő van és még 8 km az út Ágasvárig. A fellelhető csoki-készleteinket szétosztjuk, pecsételünk és már indulunk is tovább... A piszkéstetői csillagvizsgáló előtt egy a túrát igazán izgalmassá tevő jégesőt is kapunk a nyakunkra, hátunkra, fejünkre, de ez a jelenség gyorsan tovatűnik, s mivel a jégszemek igazán aprók, ez az egész igazából nem tekinthető csapásnak...

Mire Mátraszentlászlóra érünk, újra kiderül az ég és a délutáni aranyló napsütés mosolyog a fáradt vándorokra (ezek vagyunk mi). A közeli Mátraszentistván híres Vidróczky csárdájának kerthelységében ülünk le pár percig pihenni. A túravezetői tájékoztató után a cél a szemünk előtt lebeg: még sötétedés előtt oda kell érnünk Ágasvárra, s talán egy jó meleg szobát is kapunk majd. Képzeletünk beindul, az út utolsó 4 kilométerét nagy lendülettel tesszük meg...

Beérünk az ágasvári turistaház elé. András szállást kér, de nem adnak, mivelhogy nincs. (A három napos ünnep miatt teltház volt. A szerk.) Viszont a ház mögötti rét kitűnő sátorverő helynek bizonyul... Laci ugyan jobban örült volna egy szobának (és szerintem a legtöbbünk így vélekedett), magamról viszont biztosan tudom, hogy sátorban szerettem volna aludni...

Nagyon hálásak vagyunk a turistaházban a meleg bablevesért. A vacsora után egy jót beszélgetünk, ez is jól esik, a kandallóban a tűz fénye világít... Odaülünk a közelébe melegedni. András a térképnél magyarázza, hogy merre jöttünk eddig. Bár ott állok a háta mögött, azt, hogy merre vándoroltunk, valójában csak másnap tudom meg, most túl fáradt vagyok ehhez... A beszélgetés azért folytatódik.

Úgy érzem, mintha egy érdekes novellába csöppentem volna. Az ajtón különböző emberkék lépnek be fáradtan: egy fiatal fiú, egy ötvenes éveit taposó férfi, majd egy harmincas éveiben járó. Mindannyian teljesítménytúrázók. Még továbbmennek, pedig már este fél tíz körül járunk... Lassanként kiderül, hogy Andrásnak is része volt valamikor ennek a teljesítménytúrának az elindításában, amit azóta is szerveznek (ő már nem). Az emberek kikövetelik, pedig iszonyú kemény. A túrázók állapota láttán túravezetőnknek lelkiismeret-furdalása támad, egy kicsit megértem.

Hát, ennek a napnak is vége. Nehéz volt, bár könnyebb, mint a tegnapi (az esőt leszámítva). Sátrainkban térünk nyugovóra, Szilárdnak félig vizes a hálózsákja, de még ezért is hálás (ilyen egy vidám ember; lehet, hogy azért, mert keresztény?). Ez a nap igen alkalmas volt arra, hogy gyorsan elaludjunk.

Állítólag éjszaka kutyák vonyítottak, én nem emlékszem ilyesmire...

Nádor N. Péter

A mátrai gerinctúra utolsó napja (1998. május 3.)

Az előző nap viharos kalandjai után a harmadik nap biztatóbban indult. Reggel fél 8-kor kikecmeregtünk sátrainkból és íme, gyönyörű napsütés fogadott minket!

Ébredésünket elősegítette a sátorhelyhez közeli kutyacsapat is. A kerítés mögött két husky, előtte pedig egy ismeretlen összetételű kiskutya adta elő reggeli koncertjét. Megállapítottuk, hogy a kisebbik kutya iniciálóként gerjesztette a két husky reakcióját, amely egyre hangosabb és hangosabb lett. De nem zavartattuk magunkat, tovább süttettük hasunkat a sátrak elé kiterített polifoamokon...

A sátorbontás és a csomagolás után reggeli következett a turistaház előtti faasztalon, amely igazán idilli volt. Forró teát szürcsölgettünk és jobbnál jobb falatokkal csencseltünk a festői környezetben. Madárcsicsergés, napsütés, jó levegő, satöbbi. Még kakukkhangot is hallottunk, tisztára olyan volt, mint a gyüliben...

Ezek után tele pocival és zsákok nélkül felszaladtunk az Ágasvár csúcsára, amely 789 m magasan van. A kilátás fantasztikus volt, fotós testvéreink sűrűn kattogtattak. A két András bátorságát is kipróbálta, a sziklamászás művészetét gyakorolták néhány meredek falon. (A lényege röviden: mindig legalább három ponton kapaszkodj!) Mielőtt leszaladtunk volna a hegyről, imaalkalmat tartottunk a kősziklák alatt és kértük a Kőszikla védelmét további utunkra.

Fél 12-kor útra keltünk, a harmadik napra már csak 9 km maradt, ami semmiségnek tűnt az előző 43-hoz képest. Meg is jegyeztem Andrásnak, hogy még szerencse, hogy nem esik az eső, süt a nap, meg sár sincsen. Ez utóbbi megállapításom még kb. 500 m-ig volt igaz, ugyanis olyan útra tértünk rá, melynek fő összetevője a sár volt. Ez egész további utunkon elkísért minket. Volt, hogy a bulldózer tarolta "útról" letérve az erdőben haladtunk egy ideig, innen figyelve az utat és a kék jelzést. Félúton megpihentünk a dagonyázásból, egy kis vizet vettünk magunkhoz, majd mentünk tovább. A Kőerdő-tető oldalában elvétettük egy időre a jelzést, de szerencsére ezt csak akkor vettük észre, mikor a helyes utat újból kereszteztük. Ez a táj egyébként elég szomorú volt, a fakitermelés csak tönköket hagyott maga után az egész domboldalon. Vigasztaló volt viszont a következő szakasz, ahol gyönyörű fenyvesek között, majd egyre ritkuló lombos erdőkben haladtunk. Itt már a sár sem volt olyan nagy, mint előtte.

Végül kiértünk a verebélyi rétekre, ahol már tudtuk: közel a cél. András elmagyarázta, hogy itt van a Zagyva szükségtározója, amit ugyan nem láttunk, de tudtuk, hogy szükségképpen ott kell lennie valahol. A napsütötte réten átvágva egy jobbkanyarral megérkeztünk a mátraverebélyi vasútállomáshoz, ami a szocreál építészet remekműveként omladozott előttünk. Nem csoda, hogy a pecsétet sem találtuk, úgyhogy megint kénytelenek voltunk fotót készíteni magunkról. Összeszedtük magunkat egy utolsó "csííz"-re, majd negyedóra múlva felszálltunk a Hatvan felé tartó vonatra...

Míg a vonat Zagyva völgyében "száguldott", Péter és András két veszélyes potyautast likvidált. (Bár a kalauz nem vette észre a kullancsokat, gazdáik igen.) Hatvanban a bemondó konstans D fejhangon elmondta, hogy milyen vonatok jönnek, meg, hogy vigyázzunk a vágányok mellett, mi pedig felszálltunk a Budapest felé tartó gyorsra. A legtöbb hely a bicikliszállító-kocsiban volt, így ezt választottuk. A vonat nem sokkal 4 előtt gördült be a Keletibe, ahol rövid búcsú után elváltunk egymástól... A nagy túra véget ért.

Az egész hétvége rendkívül kalandos és élvezetes volt. A nagy sportteljesítmény és a festői tájak mellett a remek társaság emelte a nívót. A három nap alatt egyébként kimondottan színvonalas poénok hangzottak el, így végig jó kedvünk volt. A hét férfiú férfiasodhatott is a hosszú úton, többek között kitartást és állhatatosságot szerezhet az ember egy ilyen túrán. Nem mindennapi élmény volt jégesőben és napsütésben, sárban és sziklás talajon, hidegben és tűző napon túrázni... További személyes élményem az volt, hogy három napig nem láttam számítógépet. Már ezért is megérte. És az sem hasonlítható semmihez, amikor a túra után, otthon az ember beáll a forró zuhany alá, rendbe hozza magát és rendes meleg kaját eszik... Arra is jó egy ilyen túra, hogy megismerje az ember magát: a spártai körülmények kihozzák az emberből azt, aki ő valójában. De meg is változtatja, vagyis jellemformáló ereje van. Szóval, akik még nem voltatok ilyen túrán, fiúkat és lányokat egyaránt buzdítok, ne hagyjátok ki a lehetőséget! A bükki túrára aki csak tud, jöjjön!

Pozsgai Szilárd

Túralista