Pilisi túra (1998. november 14.)

Azt hiszem, ezzel a beszámolóval jó időre rekordot döntök. Hét év elteltével túrabeszámolót írni… Ez még akkor is kemény dió, ha egy nagyon fontos élmény fűz hozzá. Mármint a túrához. Illetve a feleségemhez. Aki persze akkor még nem volt a feleségem, csak egy a csapattagok közül…

Azon a szép novemberi napon a Dorog-Kétágú-hegy-Klastrompuszta-Piliscsaba kéktúrát jártuk végig, a hét oszlopos csapattaghoz Saci barátnője, Kati csatlakozott nyolcadikként.

A szokásosan jó hangulatú utazást követően Dorogon kászálódtunk le a vonatról. Erről az iparvárosról sem érdemes sokat írni, még a dokumentumfotót is egy aluljáróban készítettük el. A sok koszos ipari létesítmény mellett csak a nagy futballpálya regélt az egykori bányászközpont dicsőségéről.

A város határában kereszteztük a valamikori bányahomokot szállító kisvasút töltését, majd egy végtelen akácerdőbe érkeztük, amely így, november táján eléggé lehangoló látványt nyújtott. Unalmunkon beszélgetéssel enyhítettünk, amennyire emlékszem, a terveinkről volt szó. Akkor még nem sejtettem, hogy pár hónap múlva…

Nemsokára elértük Kesztölc szélét (nekem Kesztölcről mindig a tapéta szó ugrik be, ami persze a mai fiataloknak nem sokat mond), majd gyorsan el is hagytuk, és egy aszfaltúton bandukoltunk az előttünk magasodó Kétágú-hegy felé. Itt készült a 2. sz. fotográfia. A kék jelzés az utat elhagyva egészen a hegy lábáig vezetett bennünket.

Ennél a pontnál a fiúk úgy döntöttek, hogy a hölgyeket hátrahagyva egy kicsit felkutatják a környéket. Utunk kezdetben a zöld jelzésen vezetett fel a hegy két ága közé, majd onnan jobbra tartottunk. Péter és Szilárd megunva a sűrűben való bolyongást egy idő után visszafordultak, Tomcsival viszont egészen a sziklafal aljáig nyomultunk. A falról akkor még nem tudtuk, hogy Magyarország egyik legrégibb mászóiskoláját tisztelhetjük benne, de azóta sok minden kiderült róla.

Egy rövid idézet a hegy sziklamászó irodalmából: "A Kétágú-hegy a Pilis hegységben Kesztölc fölött húzódik északnyugat-délkeleti irányban. Az északnyugati végén külön álló Fehér-szirt (424 m) és a tőle délnyugatra fekvő Öreg-szirt (507 m) a legjellemzőbb pontjai. A keleti gerincen végigfutó turistajelzés a Pilis-nyeregbe (549 m) vezet. Szembetűnő a Kétágú-hegy távlati képén, hogy a XX. sz. elején még szinte teljesen csupaszon állt, ellentétben a mai, fákkal és bokrokkal borított állapottal. Dr. Schwicker Richárd Ritter Nándorral 1908-ban mászta végig azt az utat, amelyet később róla neveztek el "Schwicker út"-nak. Ők akkor piros jelzéssel is ellátták a tájilag is impozáns gerincet, valamint végigfotózták a mászást. A barlang feletti sziklafalat abban az időben Sárga-toronynak nevezték, a fal teteje pedig Nagy-szirt névre hallgatott. A Vállról azt írja Schwicker: "Úgy tudom, hogy mai napig ezen a falon kötél biztosítása nélkül csak Egyletünk Egyetemi osztályának (MTE) néhány kiváló sziklamászó tagja jutott fel."" (Neidenbach Ákos: A mászás élménye)

Nos, mi nem kíséreltük meg a fal "kötél biztosítása nélküli" megmászását, megelégedtünk azzal, hogy a fal aljában néhány mászómozdulatot végezzünk… Tamás biztatására azért egy párkányra ténylegesen felmásztam. Erőlködésemet egy portréval díjazta.

A csapathoz visszatérve folytattuk a hegy alatt vezető, szinte teljesen vízszintes utat. Az ösvény nemsokára lejteni kezdett, és rávezetett a klastrompusztai műútra. Ezen több mint egy kilométert kellett gyalogolnunk, mire beérkeztünk a "centrumban" álló vendéglőhöz, ahol ácsingózó emberekbe és lovakba botlottunk. A hely dicső egyházi és turista múltja ellenére sem fogott meg igazán bennünket, így rövid pihenőt követően gyorsan tovább álltunk.

A túra programját színesítendő előbb a sárga, majd piros omega jelen értük el a 420 m magasan nyíló Legény- és a Leány-barlangot. (Melyekről az utóbbi évtized feltárásai nyomán bebizonyosodott, hogy egy nagy barlangrendszert alkotnak.) Váltóruhánk nem lévén ezúttal csak néhány métert jártunk be a járatokból, de eldöntöttük, hogy még az idén barlangos túrát szervezünk a környékre. [A túrára két héttel később sor is került - a Szerk.] A benti világ egyedül Sacinak nem tetszett, aki egy korábbi élményéből kifolyólag, hmm, hát, szóval nem igazán kedveli a barlangokat.

A barlangoktól nem ereszkedtünk vissza a kékre, hanem a piros jelen ballagtunk le a hangulatos piliscsévi pincesorhoz. Sajnos mire ideértünk, már szürkülni kezdett, s bizony a faluban ránk is esteledett. Mivel talán egy zseblámpánk ha volt (az is lemerülőben), el kellett döntenünk, hogy a sötétben-hidegben vállaljuk-e a hátralevő négy kilométert vagy megszakítjuk a túrát.

Megszakításról természetesen szó sem lehetett, így miután némi keresgélés után ráakadtunk a faluból kivezető jelre, rendületlenül haladtunk tovább. (Ekkor készült a túra utolsó csapatfotója.) Kis idő múlva a lámpa végleg elsötétült, ami izgalmas erdei sétát eredményezett a sötét fenyvesben. Ám sem a sötét, sem a rosszul jelölt út nem foghatott ki a Szlovák Paradicsom útvesztőin edződött vadgalamb-ösztönünkön, így csakhamar feltűntek előttünk Piliscsaba szélső házsorának fényei. Innen még 15 perc séta következett a vasútállomásig, ahol a túra véget ért.

Az aznapi legélénkebb emlékem a vasútállomáshoz kötődik. A meleg váróteremben a vonatra várakozva elsütöttem egy férfisoviniszta felhangú viccet (ez egyébként nem szokásom). A fiúk persze nevettek, ám a hölgyek közül valaki határozottan (köz)beszólt: "Ez nem rendes dolog, András!" Meglepetten fordultam hátra: ki az, ki túravezetői tekintélyemet semmibe véve rendreutasít?! Saci volt az. Addigra elég sokat beszélgettem már vele a Tátrában és a Szlovák Paradicsomban, sőt telefonon is, de ez volt az első eset, hogy "markánsan" eltért a véleményünk. Meg voltam döbbenve, de azért nagyon tetszett, ahogy bátran kiállt az elvei mellett…

Pár hónap alatt feldolgoztam a dolgot, aztán megkértem a kezét. J

-A3-

Túralista