Beszámoló a visegrádi kéktúráról (1998. május 31.)

Sőt, beszámolók! Az történt ugyanis, hogy kellő egyeztetés hiányában ketten is megírtuk a május végi túrán történteket. A két mű teljes közlésére a Tátrai Hírmondóban nem volt helyünk, de összegyúrva őket egészen érdekes eredményt kaptunk. Ez olvasható az alábbi sorokban...

Pünkösd vasárnap reggelén a Batthyány-téren gyülekezett 16 fős csapatunk. Nagy örömünkre Kócos is velünk tartott az úton (ő egy 9 éves kuvasz). A HÉV-vel Pomázig utaztunk, majd onnan hosszú buszozás után érkeztünk fel Dobogókőre. (A buszon nagyszerű kép készült túravezetőnkről, aki fejkendőjében egy arab sejket alakított meggyőző módon.) Dobogókőn elővettük a kéktúra füzetet, és megrohamoztuk az Eötvös Lóránd turistaházat... A sikeres pecsételés után pedig nekivágtunk a túrának.

A dobogókői sípályáig még sikerült a kék jelzés mentén haladnunk, ám a TV-adó környékén már nem az OKT-t követtük. Ez sajnos nem annyira tudatos túravezetői döntés, mint inkább némi tavaszi elbambulás következménye volt, de ezt a kérdést inkább ne firtassuk...

Tény, hogy az Öreg-vágás-hegytől már ismét a kék-túra útvonalán meneteltünk, és az is tény, hogy a Bükkös-patak völgyébe érve a táj egyre szebb lett (pedig addig sem volt csúnya). Kiérve a Sikárosi-rétre pedig még a szánk is tátva maradt, olyan gyönyörű látvány tárult elénk! Képzeljetek el egy több futballpályányi területű, ezernyi színben pompázó virágokkal borított rétet, melyen csak egy-két őrálló fa található, azok viszont kifejlett, gazdag lombozattal!...

A gyönyörű tavaszi virágok és egyéb növényfajok hovatartozását Oláh Viki vezetésével a csapat szakértő botanikusai állapították meg, buzgón forgatva a magukkal hozott növényhatározót. Ezután a fiúk mezítlábas mezei futóversenyt rendeztek, ami a fűben megbújó tócsák miatt egész izgalmasra sikerült...

Ezt követően megebédeltünk, majd gyorsan továbbindultunk. Előbb a rét szélén haladtunk, aztán az erdőben. Akik bakancsban jöttek, áldhatták magukat, mert az előző napok esőzései miatt néhol bokáig süllyedtünk a sárba. A következő állomáshelyen épphogy csak kifújtuk magunkat, s már mentünk is tovább. Hiába kértük Andrást, hogy több időt szakítsunk a a tájban való gyönyörködésre, ő átlagban másfél percet engedélyezett erre nekünk.

Az Öreg-nyílás-völgyön keresztül értünk fel a Visegrádi-hegység legmagasabban fekvő községébe, Pilisszentlászlóra (szlovákul: Senvaclav). A települést már az Árpádházi királyok is gyakran felkeresték, sűrűn túrázott errefelé III. András, később (Nagy) Lajos és Mátyás király is. A törökök azonban ide is "benéztek", így a XVII. sz. végén tót atyafiaknak kellett újra felépíteniük a házakat. Az ő leszármazottaik ma is itt élnek, erről többek között a könyvtár (knizńica) és a községháza (obecný dóm) felirata tanúskodik...

A faluban tartottuk meg a következő pihenőt. A helyi ABC mindenkinek nagy örömöt szerzett, ugyanis fagylaltot is árultak... A füllesztő melegben egyébként új viselet, a fejpánt jött divatba köztünk, amit bevizezve elviselhetőbbé vált a hőség. (Figyelem! Semmi szín alatt ne próbáljunk a fejpántból kicsavarva vizet inni, mert a festéket kioldva nagyon kellemetlen ízű folyadékot nyerünk!...) Voltak, akik a nagy melegre való tekintettel rövidnadrágot húztak, ám nekik meg később a szúnyogokkal kellett megbírkózniuk.

A pihenő után nekivágtunk a Szt. László-hegy oldalának. A 30°C-os melegben egy kicsit megizzadtunk, de hát ez benne volt a pakliban. Egy vadászlesről való kilátás után leereszkedtünk a szintén gyönyörű Pap-rétre, majd a Palócki-réten uzsonnáztunk meg. (Ekkor még nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó pihenő...) Az energiabevitel után a csapat tagjaiból sebtében verbuválódott Professzionális Fáramászó Négyes (röviden: PROFÁN) megpróbálkozott egy igen magasan elágazó tölgy meghódításával is, ám sikertelenül: győzött a gravitáció.

A rétet elhagyva az erdőben egy tábla fogadott bennünket: "A turistaút kizárólag nappal használható! Letérni róla életveszélyes és tilos!" Az út ugyanis a hegy oldalában lett kialakítva, a figyelmetlen turista könnyen a hegy alján találhatta magát...

A kalandos vonalvezetés ellenére nagyobb iramot kellett diktáltunk, hogy elérjük a fél hetes buszt, amire még volt némi (matematikai) esélyünk. Emiatt csak futó (sic!) pillantásokat vethettünk az előttünk kibontakozó fantasztikus panorámára (Szentendrei-sziget, Vác, Naszály), s a Moli-pihenőnél is csak pár percet időztünk. (A pihenő egyébként Molnár Lajos turistatársunkról kapta nevét, és pazar kilátást nyújt a Dunakanyar felé.)

Több órai gyaloglás után a csapat - maga mögött hagyva Kócost kereső túravezetőjét - megérkezett a visegrádi nyári bobpályához. Megnyugodva vettük tudomásul, hogy még több, mint fél óránk van a busz indulásáig. Békességünket a beérkező András zavarta meg, aki csodálkozva vette tudomásul, hogy nem mentünk tovább. Az "igazi" buszmegálló ugyanis lenn volt a völgyben...

Az utolsó kilométereket Kócos kifáradása, a csapat három részre szakadása, valamint a kék jelzés kaméleon-típusú átváltozása (piros kereszt lett belőle...) tette izgalmassá, és persze az a tudat, hogy a busz bármelyik pillanatban elszáguldhat az orrunk előtt... Bevallom, a visegrádi Fellegvártól lefelé ereszkedve én már le is tettem arról, hogy elérjük, de azért - próbáljuk meg alapon - siettünk, amennyire csak lehetett. Beértünk a megállóba, és láss csodát: a busz abban a pillanatban tűnt fel a kanyarban!...

Így mégsem rekedtünk Visegrádon. Ennek nagyon örültünk, bár az utolsó szakasz miatt egy kicsit fáradtak voltunk. Kócos például, miután derekasan teljesítette a távot, feltornászta magát a buszra és lefeküdt a busz közepére (eltorlaszolva az utat a felszállók előtt). Olgának némi erőszakhoz kellett folyamodnia, mivel szépszóra, nógatásra nem reagált...

A pestig tartó több, mint egy órás utazás során aztán igyekeztünk kipihenni az utolsó 8 kilométer hajtását (kivéve Kovách Andrást, aki a visegrádi kéktúra pecsételés miatt csak a későbbi busszal jöhetett haza - ezúton is köszönet önfeláldozásáért!). A nyelvi fejtörő játékok mellett a mai nap kalandjairól és a jövő terveiről beszélgettünk.

Ha ilyen szép időnk lesz majd a Bükkben is, és a csapat is összejön ("Mert kell egy csapat!"), akkor azt hiszem, elmondhatjuk, hogy egy sikeres és áldott felkészülési időszak van mögöttünk. És akkor egy hónap múlva: irány az Alacsony-Tátra!

Papp Nikolett - A3

Túralista