Börzsönyi kéktúra (1999. március 13.)

És eljött a várva várt nap! Nem volt hideg, eső sem kopogott a párkányon, szóval irány a Börzsöny! Andrásék már javában a zakatoló vonaton döngettek, míg én Vácon az állomás felé siettem. Elértem. Persze, hogy ne legyen ennyire egyszerű a dolog, a vonat végéig kellett szaladnom, mivel Andrásék a vonat végét választották... [Nem választottuk... Mi is épp, hogy elértük a vonatot - a Szerk.]

A két Andrást (A2-t és A3-at) üdvözlése után beléptem a 'fülkébe', ahol még jónéhány túrára éhes tesó várta az izgalmasnak ígérkező kirándulást. A fiú-lány arányt megjövetelemmel sem tudtam teljesen kompenzálni, összesen hét hölgy és hat férfiú bátorkodott a március közepei közepes távolságú KSK túra teljesítésére.

Nagymaros-Visegrád megállóhely. Leszálltunk. Míg Andrásékkal a füzeteket elvittük a pénztárhoz pecsételni, Szilárd gondoskodott a túrafotókhoz feltétlenül szükséges filmről. Az első fotótéma: a csapat hölgytagjai, a helyi általános iskola 'LEÁNYOK' feliratú kapuja elé állítva. Erre valaki mókásan megjegyezte, hogy az első kép úgysem szokott sikerülni. Hát, végülis vannak olyan gépek is...

Aztán nekivágtunk, fel, fel a csúcs felé. Előbb a macskaköves úton, majd a községet elhagyva a földutat taposva - ki szaporán, ki nyugodt tempóval. Azért akkora leszakadozások nem fordultak elő, mint a Tátrában.

Hát, újból túrázunk. Úgy veszem észre, mindenki élvezi a dolgot. Mert hát milyen nagy dolog is az, újból látni a hosszú tél után a tavaszi erdőt, téli álmunkból kizökkenve egy kis márciusi erdőjárással... Még madarak is voltak! Nem is akármilyenek! Énekesmadarak! És mivel a madárhatározómat otthon hagytam, beértem ennyivel.

Épp egy kisebb nyereg felé baktattunk, ahol A3-nak sikerült bebizonyítania, hogy még mindig nem komolyodott meg kellőképpen. Pedig már kezdtem az ellenkezőjéről meggyőződni... De így legalább nem csalódtam benne.

Történt ugyanis, hogy amikor az imént említett kisebb nyeregbe érkeztünk, Andrée felküldte a csapatot egy kisebb csúcsra, ahol - állítása szerint - szép kilátás nyílik a Dunakanyarra...Hát kilátás, az volt. A fák között amit kiláttál, az mind az volt. [Én tényleg nem tudtam, hogy nincs kilátás! Pár éve még ott volt! - a Szerk.]

Elsőnek - említenem sem kéne, de azért megteszem, ha valakinek nem lenne egyértelmű - Kovách András érkezett fel. Aztán jöttem én. Mivel nem sok látnivaló akadt, hamar felhagytunk a kilátástalanság vizsgálgatásával, hiszen korántsem voltunk olyan kilátástalan helyzetben, mint ahogy azt a kedves olvasó gondolná. Szóval levágtáztunk a mi drága túravezetőnkhöz, aki épp kedvesével váltott volna néhány szót, csak hát közben megérkeztünk mi.

- Nagy hibát követtél el András... - szólt A2, miközben kezeit a pisztolytáskákon nyugtatta. Hogy ne lehessünk könnyű préda, én kicsivel arrébb álltam meg, kezeim szintúgy pisztolyközelben.
- Fiúk, ne! Én már nem játszom többé ilyet!
- Átvertél bennünket! - hangzott a válasz.
A2 arcáról nyugodtság, A3-éról feszültség tükröződött...
Hosszú, súlyos csend követte a szavakat, majd néhány másodperc múlva A3 megpróbálta oldani a kemény szorítót: - Álljatok összébb egy kicsit, úgy könnyebb dolgom lenne!
Én erre egy picit még távolabb álltam A2-től, csak a hatás kedvéért. És míg A3 azt mérlegelte, hogy hogyan tudna kettőnket egyszerre elintézni, megérkeztek a többiek. Sakk-matt. Kész, vége. Game over. Úgyhogy atyafiúi szeretettel megbocsátottunk Andrásnak, és folytattuk utunkat eme kis kitérő után.

Míg róttuk a kilométereket, egyszercsak elérkeztünk a Hegyes-tetőhöz, ahol a kilátó tövében elfogyasztottuk ebédnek szánt harapnivalónkat és két tábla csúcs-csokit. Kati megkínált bennünket valami sütemény-félével, amely a túra során egy picit elkenődött. Nem úgy, mint mi! Mi aztán vidámak voltunk, így is örültünk a sütinek.

Köves-mezőre kiérve (ez Nagymaros fölött található) rövid pihenő után észak felé vettük utunkat, Törökmező és Kóspallag irányában. A törökmezői turistaháznál Andrásék pecsételtettek. Mi addig megvizsgáltuk a két házőrző kutyát. (Bernáthegyi-félék voltak, azt nem tudom, hogy keverékek-e, vagy sem.)

Törökmezőt elhagyva a közeli halastóhoz értünk. Ekkor már csupán négy kilométerre voltunk Kóspallagtól. Itt nagy fényképészkedésekre készültünk. A3 kiállt a tó szélére háttal, majd megkérdezte, hogy így jó-e, de Szilárd azt javasolta, hogy lépjen még hátra kb. egy métert. Az biztos, hogy mulatságosabb kép készült volna róla... (Hála Istennek, senkit sem kellett kihalásznunk a halastóból.)

Utunkat egyenesen Kóspallag felé vettük a fényképeszkedés után. András egy tisztásra érve felvetette, hogy fussunk versenyt. De mivel nem tudtunk dűlőre jutni abban, hogy bakancsban, vagy mezítláb fussunk-e, az amúgy is kis létszámú futócsapat versenyét elhalasztottuk. Majd máskor! [A futóversenyt a júniusi aggteleki túrán pótoltuk - a Szerk.]

Kóspallagra érve épp elcsíptük a Kismaros felé tartó buszt. A2 és A3 a pecsételésre hivatkozva maradtak. Akkor még nem tudtuk... Mi hamarosan leértünk Kismarosra, ahol művészi pontossággal elértük a Budapest felé tartó személyvonatot, úgy, hogy még a jegyeket is meg tudtuk venni.

Andrásék a nap további részében még átvágtak Börzsönyön... Több mint 50 kilométert teljesítettek aznap. Egészségükre!

Ács Roland

Tortúra, avagy beszámoló a börzsönyi extra-kiruccanásról

Kóspallag, délután fél 5. A csapat az imént szállt fel a hazafelé tartó buszra. Nekünk, Kovách Andrással már csak az a feladatunk maradt, hogy a Kisinóci-turistaháznál a lepecsételtessük a Kék-túra füzeteket. Csendben ballagunk a falu főutcáján, a portákat nézegetjük, s közben magunkban morfondírozunk: a mai túra túl könnyű volt, túlontúl könnyű... 16 km, 650 m szint - a Börzsönyben?! Ej, rá kéne tenni még egy lapáttal! Szaladjunk fel a Csóványosra!

A turistaháznál dolgozzuk ki a részleteket. 'Hatra fenn leszünk Nagy-Hideg-hegyen, onnan a Csóványos már csak egy macskaugrás, közben mobilon megkérdezzük, hogy mikor megy az utolsó vonat Diósjenőről, ha meg nem érnénk el, akkor Királyréten át leszáguldunk Kismarosra, és pont elcsípjük az utolsó pesti gyorsot.' (Ami - bár ezt nem tudtuk - 22:10-kor indul.) 'Jó mulatság, férfimunka lesz, gyerünk!'

A Nagy-Hideg-hegyig tartó 5.7 km fantasztikus! Mivel erősen felfelé haladunk, folytonos naplementében gyönyörködhetünk: a nap nem tud eltűnni a Nagy-Sas-hegy mögött. A madarak kedves kis trillákkal búcsúznak a szombattól, mi pedig erőltetett menetben, férfiasan haladunk a Hálás-bércen, egyre csak feljebb. 750 m körül járhatunk, elérjük a Nagy-Inóc árnyékos, keleti oldalát. Meglepetésünkre a hegyoldalt összefüggő hótakaró borítja! Lejjebb már két hete tavasz van... Itt még tél. A szürke sziklákkal egészen alpesi a havas táj. Előkerülnek a polár belsők.

Végre fenn vagyunk a turistaháznál! Hat óra van, ideje vacsorázni. András rendel egy babgulyást, én beérem egy teával. Jó, hogy valami meleg van a gyomrunkban, tudjuk, a neheze még hátravan. A telefon-aksi hívás közben lemerül, így nem tudjuk meg a vonat-időpontot. Sebaj! Gyerünk tovább.

Átkelünk a Rakodó nevű nyergen, innen újra felfelé mászunk. Erősen sötétedik, szerencsére a hóval borított ösvény jól látszik. Út közben több lefelé tartó csapattal találkozunk. 'Mit keresnek ezek itt ilyenkor?!' (Valószínűleg ők is ezt kérdezik magukban...) 18:50, fenn vagyunk a csúcson. Felmászunk a geodéziai toronyba. Hát, a naplementéről egy kicsit lemaradtunk, viszont pár szép csillag már fenn ragyog... A települések fényei is szépek. 'Az a messzi falu ott Szokolya?! Hát, akkor sietnünk kell...'

Mire lejövünk a toronyból, teljesen sötét van. Lámpánk meg nincs. De a kedvünk jó. Fától fáig szaladok, a rádiótelefon maradék fényénél a jelzések színét próbálom azonosítani... A kék és a zöld meglepően hasonlít egymásra ilyenkor. Sajnos, a Csóványosról mindkettő egy irányba indul el... Végül megtaláljuk a kéket, bátrabban haladunk. A sötétben feltűnik egy fiatal pár. Látszik rajtuk, hogy nem kezdők, mindkettőjükön nagy hátizsák. A csúcson fognak éjszakázni, a torony lábánál sátrazva. Sok sikert kívánunk nekik. Ők is nekünk...

Haladunk a kék jelzésen lefelé. Egy helyen megpróbálunk tájolással leereszkedni a szén-patak-völgyi műútra, de hamar belátjuk: lámpa nélkül nem tudunk keresztülvergődni az erdőn (túl sok a kidőlt fa). Így visszakapaszkodunk a kék ösvényre. Járt utat járatlanért el ne hagyj! Aztán egy helyen mégis ezt tesszük: a térképen nem jelölt, ám a valóságban előttünk húzódó, jó irányba induló és csábítón széles kocsiút megállít bennünket. ("Mert széles az az út...") András inkább a kéken maradna, de én addig erősködöm ('Nem ronthatjuk el, egyenesen be fogunk csatlakozni a kék négyzet jelzésbe, csak tájolunk egy kicsit, s már ott is vagyunk, stb.'), hogy végül is elindulunk az úton lefelé. Irányunk dél-délkelet.

Haladunk csendesen. A Manager Calculator fényénél újra megnézzük az iránytűt: kelet-északkelet! Ajjaj! Itt valami nem stimmel. Mindegy, legfeljebb visszajutunk a kék jelzéshez. (De vajon észre fogjuk-e venni a sötétben, amikor az ösvényt keresztezzük?! - teszem fel magamban a cseppet sem költői kérdést.) Kissé bizonytalanul megyünk tovább, amikor az egyik fán meglátok egy kék négyzet jelet! Halleluja! Innen már csak ezt kell követnünk.

Követjük is, már amennyire ez a sötétben lehetséges. Szerencsére a terep egyértelmű: balra meredeken, jobbra lankásan tűnik el a hegyoldal, vagyis egy bérc gerincén járunk. Ez meg is felel a térképnek, csak az irányunkkal van valami gond: András szerint inkább keletnek tartunk, mint délnek!... Mindegy, most már lemegyünk a völgybe, ott megkeressük a Szén-patakot, aztán amentén valahogyan majd csak lejutunk Királyrétre.

Hoppá. Elfogyott az ösvény a lábunk alól! Innen vigyáznunk kell. Csetlünk-botlunk a kidőlt fák, lehullott ágak között. Csak ennek lenne már vége! Végül leérünk egy dózerútra, amely ugyan átmenetileg északnak fordul, de legalább járható. Mókás látvány lehet, ahogy időnként egy-egy pocsolya kellős közepébe huppanunk, de most nincs kedvünk nevetni... Hamarosan patakcsobogás üti meg fülünket: ez a Szén-patak lesz! Szuper! Már csak követnünk kell a folyását lefelé, és leérünk a műútra.

Ám ez nem is olyan egyszerű, ugyanis hóolvadás után vagyunk: a patak mente helyenként szó szerint mocsárrá változott. Szerencsére az extrém körülmények hatására érzékeink nagyon kifinomodtak: szinte érezzük, hova kell lépnünk, s hova nem. Pár száz méter után azonban nincs tovább: mindenütt víz állja utunkat. Nincs mese, át kell kelnünk a megáradt patakon. Ez még nappal is izgalmas feladat lenne, ám így éjszaka, lámpa nélkül egyenesen drámai. András megy elöl, próbálom 'biztosítani'...

Végül mindketten túléljük az átkelést, sőt, átkeléseket (még kétszer kerültünk hasonló helyzetbe), és tíz perc botladozás után kiérünk a hőn áhított műútra! Innen már sínen vagyunk. Csak menni kell, menni, menni...

Hát megyünk. Közben - végre - tudunk nézelődni is: az ég gyönyörű, több ezer csillag ragyog felettünk! Szerencsére nincs nagyon hideg, az aszfalton jó iramban, veszélyek nélkül tudunk haladni, szóval nincs is semmi probléma, csak egy kis apróság: a tájoló szerint nem jó irányba megyünk! Makacsul északkeletet mutat délkelet helyett. Pedig minden stimmel: a turistajelzés, a bérc, a patak és a műút is.

Egy kis imbolygó fény tűnik fel az úton: magányos biciklista az éjszakában. Megállítjuk. "Meg tudná mondani, hogy pontosan hol vagyunk?" Nem tudja! Azt azért igen, hogy most Diósjenő felé halad. Akkor jó, nekünk pont az ellenkező irány kell. Csak ez a fránya iránytű javulna meg!...

Több, mint egy órás monoton menetelés után fények tűnnek fel előttünk! Ennek már Királyrétnek kell lennie! Beérünk egy fogadó mellé. Andrásnak deja-vu érzése támad: ő már járt itt egyszer, de ez biztosan nem Királyrét! Egy közvilágító-oszlop fényénél próbáljuk beazonosítani helyzetünket, de nem megyünk sokra. Bár most már úgy sincs más választásunk, mint végigjárni az utat.

Továbbindulunk. Egy-két kilométer után teszünk még egy próbát, elővesszük a tájolót. Nyugat-délnyugatot mutat. Hát ilyen nincs! A Csóványostól délre csak egy ilyen út van (ami Kóspallagra vezet vissza), de arra biztosan nem tértünk rá. Feladom! Ezt a talányt nem most fogjuk megoldani, az biztos...

Ballagunk tovább csendesen. Sorra fogynak a kilométerek (ezt az út menti kilométerkövekbol tudjuk), de egy idő után már nem számoljuk őket. Fáradt vagyok, a legszívesebben ledőlnék aludni egyet, de tudom, nem szabad. [Hajnalban fagypont alá csökkent a hőmérséklet... - a Szerk.] Lassan elvesztem az érdeklődésemet a külvilág iránt, csak a minimális funkcióim működnek ('stand-by' üzemmód). Érdekes állapot. Csupán a tovatűnő hegyeket látom jobb- és baloldalon, meg a sötét utat a lábam előtt. És egy kedves személy arcát a csillagok között...

Nem tudom, mennyi idő telt el így, amikor végre ismét fényt látunk a távolban. Tíz perc után ott vagyunk, a fény egy dombon lévő épületből jön. Úgy döntünk, felmászunk, és megnézzük.

Neonfény: 'Bence Sportszálló'. Belépünk. 'Félhomály, füst, rexasztal...' Készséges pincér.

- Uraim, mivel szolgálhatok?
- Jó estét kívánunk! Hol vagyunk?!!!
- Ja, hogy ez a probléma. Kemencén vannak.

...Kemence. Középkori eredetű, hangulatos kis település. A Kemence-patak partján fekszik 200 m-es tszf. magasságban, a Börzsöny legészakibb részén. Légvonalban kb. 23 km-re Kismarostól, ahová eredetileg igyekeztünk...

Fáradtan üldögélünk ágyainkon (hála az Úrnak, egyetlen üres szoba még volt az osztálykirándulástól hangos szállóban). A térképet vizsgáljuk, hol kavarhattunk ekkorát. Megvan! Az a fránya kék négyzet egy déli bércen megy fel, majd egy keleti gerincen jön le a Foltán-kereszttől. A sötétben nem vettük észre a déli ágat, és a keletit kaptuk el...

Ezt követően a következő 'cserék' történtek:
1. a Hárs-réti-bérc helyett a Hosszú-bércen ballagtunk le,
2. a Szén-patak helyett a Kemence-patak folyását követtük,
3. a Diósjenő-Kismaros műút helyett a Diósjenő-Kemence műúton haladtunk órákon át,
4. Királyrét helyett Királyházán mentünk keresztül, s így végül
5. Kismaros helyett Kemencére érkeztünk.

Egyébként minden stimmelt.

Vasárnap reggel fél 9, Nyugati-pályaudvar. Öt óra alvás és három órányi utazás után kissé gyűrödten kászálódunk le a szobi vonatról. Hát, tényleg férfimunka lett: 50 km és 1600 m szint van a lábunkban. Szép kis kirándulás lett belőle!

De így utólag is: megérte. Seregnyi élmény, igazi izgalom, plusz némi megpróbáltatás. És egy életre szóló tapasztalat: NAVIGARE NECESSE EST - ha a 'vadgalamb-ösztön' és az iránytű között kell választani, akkor inkább az utóbbit részesítsük előnyben...

-A3-

Túralista