Gerecsei edzőtúra (1999. április 3.)

Mottó: "Ez az én fiam, aki meghalt, de feltámadott. Ez az én fiam, aki elveszett, és megtaláltatott."

Ez egy férfias túra lesz, és fél nyolckor van a találkozó. Tehát nem neked való. Na de olyan régen voltam már túrázni, különben is mindenki ott lesz. Na jó, indulás, de gyorsan!…

Fél nyolckor még nőies a túra, de háromnegyed 8-ra befutnak a fiúk is. Még szerencse, hogy sokan vagyunk, így a busz sem indul időben és így mindenki elérheti. Szeretek buszozni, nem értem, hogy miért kell leszállni Lábatlanban, nem jó nekünk Győr? Ja, hogy túrázni jöttünk. Ja persze. Jó reggelt!

Szóval leszállunk Lábatlanban, és bevásárolunk a helyi közértben. Csúcs-csoki nélkül ugyanis nem lehet elindulni. 34 km-es túrára meg pláne nem. Persze így mindjárt más, a piros út is megkerül, és elindulunk.

Pár kilométer és némi tanakodás után úgy dönt a csapat, hogy irány a Pisznice nevű hegy, mert hogy eddig semmi meredekség, semmi izgalom… Gyönyörű tájon haladunk, fehér sziklák, kék ég, észre se vesszük az emelkedőt. De minket azért észrevesznek a helyi természetvédők. A barlanghoz sajnos nem lehet lemenni, mert a kerecsensólymok most fészkelnek és ilyenkor nem szabad megzavarni őket. Nem baj, a táj, a kilátás így is fantasztikus. A fűben tavaszi hérics virít, amiről azt is megtudjuk, hogy védett, és az eszmei értéke sem kevés. De Tomcsi azért még így sem akarja lefotózni.

A pihenő közben Andrásék megkeresik a Pisznicei zsombolyt. Azt állítják nagyon mély. Ez lehetséges, mert Tomcsi csak később jön vissza. Szerinte is mély ez a zsomboly. De mi az a zsomboly?! [A zsomboly olyan barlang, amelynek a vertikális dimenziói a mértékadóak... Azaz nem mászni, hanem főleg ereszkedni kell benne. Szóval mélyebb, mint hosszú... – a Szerk.]

Hiába győzködjük az Andrást, hogy jó nekünk itt, megyünk tovább. De ez nem baj, az út továbbra is csodálatos, virágoznak a fák, minden olyan élénkzöld, amilyen csak tavasszal lehet az erdő.

Szomjas vagyok. Nagyon szomjas vagyok! András biztat bennünket, hogy nemsokára lesz egy forrás... Nem nyert. (A kút vize a belehullott levelektől némileg... hmm... poshadt.) Lesz még egy... Sajnos a Csonkás-kutat sehol sem találjuk, így bemegyünk Tardosra. A falu szélén csak focipálya van, kút nincs, így hát kulacsokkal felszerelkezve bemegyünk a ‘központba’ vízért. Ezután nagy pihizés következik, előkerülnek a csúcs-csokik, na meg Sajbi túrógombóca, ami nem akármilyen finom.

A zöld jelzésen megyünk tovább. Egész jól haladunk, csak mintha kevesen lennénk, de lehet, hogy ez csak optikai csalódás. De nem. Sajbi hiányzik. Várunk úgy tíz percet, de ő sehol. Mikor elkezdjük keresni, hirtelen előkerül. Azt hitte, hogy felfelé mentünk, ahogy szoktuk, így került egy nagyot. Aztán szerencsésen meglelt minket. András fellélegzik.

Megyünk tovább... Hát, ha ez így megy tovább, kénytelen leszek lemaradni egy bokortúrára. Azért majd várjatok meg!...

No, most irány a többiek után. Hát ez az: az irány! Itt jobbra vagy balra menjek? Jobbra. Balra. Nem, mégis jobbra… Balra megyek. Hát ezt nem hiszem el, hogy hagyhattak itt? Most mit csináljak?! Mi van, ha ez a rossz irány? Ott kellett volna maradnom a kereszteződésnél. ("Segítség!" – suttogta Micimackó. "Azt hiszem... – ha jobban meggondolom – tulajdonképpen...") Elvesztem. ("Egyébként pedig: Segítség!")

Újabb kereszteződés. Bingo. No, most itt megállok. "Hahó!" Hát, ez iszonyúan komikus. Itt ordítozok az erdő közepén. A hangyák röhögőgörcsöt fognak kapni. Anita! Szedd össze magad! Egy keresztény nem eshet csak úgy kétségbe. De én kétségbe vagyok esve. Nem akarok egyedül hazamenni! Pláne nem akarok Tardosra visszamenni. De muszáj lesz. Ez nem igaz. Pont velem, pont itt, pont most? Hoppá, mégsem vagyok egyedül... "Sziasztok! Merre mentek?" Tatára... Hála Istennek. Képzeljétek... Hohó, úgy látszik mégis keresnek. "Szia András! Akkor most inkább nem mondok semmit, jó?!... Hüpp." Mindenki rám vár. Mindenki nagyon kedves. Ez jól esik.

A kis ‘kitérő’ után folytatjuk utunkat a kék jelzésen. (Hogy ez eddig nem jutott eszembe?!) A táj még mindig csodaszép, a hegyoldalt lila és fehér jácintok borítják. Csupa jácint minden. [Valójában odvas keltike - a Szerk.] Nagyon szép. Tényleg. Hüpp.

Áthágunk egy-két kerítésen, egy kis műúton és máris a Pes-kő aljában haladunk. Andrásék lelkesen keresik a barlangot. Nem találják. Ez egy ilyen túra. Kiderül, hogy ez a Pes-kő nem az a Pes-kő, az száz méterrel odébb van. Sajnos időnk már nincs, így Andrásék inkább nem másznak fel. Elmarad az újabb pihenő és a Tomcsit körülvevő angyalok is megnyugszanak, ezt most kivételesen megúszták.

Egyre közelebb van Tatabánya. Hamarosan be is érünk a város fölötti parkerdőbe. Csupa virág minden. Hűha, mekkora madár! Turul, egyesek szerint, és van valami homályos magyar vonatkozása. Sajnos a naplemente a hegyről nem az igazi a nagy szmog miatt. De sebaj, azért elidőzünk egy kicsit a hegytetőn, még van egy kevés időnk az indulásig.

Legyalogolunk az állomáshoz, és irány haza. Mindenki fáradt, de megérte. Ez igazán klassz volt. Szép volt fiúk! És persze lányok!

Gyüre Anita

Gerecse

Egy kellemetlen vekker kelt reggel, nehezen, de felkelek. Eltelt egy perc, fenn egy-egy fecske, verebek meg fellegek repdesnek, kedvem remek! Lelkemben hegyek heve: "Megyek, Gerecse!"

Nem kevesen (heten meg heten) keltek fel lelkesen e reggelen, mert Pesten nem leltek hegyeket, melyeket melegen szeretnek. Ezen hegyek, melyekben egy ember edzett lehet, messze leledznek...

Kerekek tekerednek egy-egy tengelyen – kb. (ejtsd: kebe) hetvennel megy e szerkezet, melyet egy kedves ember vezet. Kezdetben nem lebzselhetek, elhelyezkednem lehetetlen (egyetlen helyet sem lelek) – emberek mellett kell terpeszkednem merev testhelyzetben. Efelett persze nem kesergek – teljesen felesleges lenne... Hej, egy gyermek elment, elhelyezkedhetek fenekemen. De kellemes!

Negyven perc telt el, befejezem e cselekedetet. Szerkezet letesz engem meg seregemet egy helyen, s negyvennel elteper. Eme hely lesz menetem kezdete. Egyesek elmennek (kenyeret vesznek), de ehhez rengeteg perc kell... Kezemet felemelve fegyelmezek: "Gyertek, gyertek!" Felveszem teljes terhemet, s menetem – szennyezett helyeket keresztezve – csendben, s rendben elmegy.

Nem messze e hely mellett egy jellegzetes hegyet lelek, melynek neve Pesznece (persze nem teljesen helyesen ejtve). E hegyre megyek fel seregemmel lelkesen. (Nem berzenkednek ellenem, s nem helyezkednek velem szembe – ez felette meglep, mert e hegy egy-egy helye rettenetesen meredek...) Egy csermelyt egyenesen keresztezve egyre feljebb, s feljebb megyek, mellettem Gerecse legszebb erdeje. (Eme helyeket Szent Szellem kellemes kedvvel teremtette.)

E hegy teteje meleg (egek felett egy veres, kerek test gerjeszt meleget), fejemen jellegzetes cseppek jelennek meg, melyeket tenyeremmel kenek el. Negyed egy. Megkezdem kenyerem, eszem-eszegetem. Remek! (Kedvesem szeletelte, kente, s tette el nekem, szeretem.) Mellettem egyebek nyelnek le kellemes eledeleket.

Felkelek, egy vermet keresek nem messze. Meglelem, de fekete terme rettenetesen meredek, felette elmegyek, de be nem. (Persze egyebeket sem engedek be/le.) Egy kellemes helyen – mely egyenletesen lejt – vezetem le menetem. Szemben egy fergeteges hegy: Gerecse. Seregem emellett menetel fel.

Fejem s testem meleg, szennyezetlen nedvet keresek kelyhembe, de egy cseppet sem lelek. Ez nem mese! "Le kell mennetek egy emberek tervezte helyre, mert ‘nedvetlen’ kelyhekkel eleve lehetetlen e menetet befejeznetek!" – ecsetelem. "De ne legyetek kedvetlenek, ez nem jelent veszedelmes menetet!"...

E kedves helyet (egyes kertekben tehenek legelnek) meglelve, seregem fele letelepedett, mert e nedv helye messze lenn lehet. De merre?!... Egy embert tesztelve meglett, veszek nedvet eleget, ezzel elleszek (‘kemence-effekt’ nem fenyeget). Leheveredek egy cseppet...

Remek kedvvel, s megelevenedett testtel emelem fel fejem: "Gyertek!" Megyek, megyek, de egyszerre megrettenek: egy ember elveszett!!! Merre lehet Etele?! (Ez e kedves ember eszperente-neve.) Dermedt csend, megszeppent emberek... Meg kell keresnem! "Szent Szellem, vezess!" – esengek szellemben. S egyszerre: egy testre lelek, mely mellettem megy!

Egy medve lesz ez? Esetleg egy kerge zerge? (Nem, ezek nem keverednek el eme hegyekbe.) Ez Etele lesz! – dereng fel bennem. "Erre, egyenesen erre!" – lelkesedem. Elveszett, de meglett – ez kegyelem! "Egy nem egyenes, kellemetlen helyen kevertem el" – esdekel. Egy keveset megfedem ("Ejnye-bejnye!"), de nem neheztelek.

Negyven perc fele sem telt el, s keservesen fedezem fel: seregemben egy emberrel kevesebb menetel... Remek! Ezennel egy lelkes menyecske veszett el...

[E kellemetlen esetet e helyen nem ecsetelem, mert e menyecske jegyzete ezt teljes terjedelemben megtette.]

Este lett, seregem sebesen menetel Esztergem-megye (ej-ej!) legterjedelmesebb (s egyben legszennyezettebb) helye fele. Fegyelmeznem, rendelkeznem nem kell, rendezetten (nem szedett-vedetten) menetelnek. Testem recseg egy cseppet, de fel se veszem. (Nem lehetek gyenge.) Menten meglesz e hely!...

Meglett. Felette fekete felleg lebeg... E helyre seregemet elengedve kedvesemmel megyek le, kettesben. Csendes csevely...

Emberek jegyeket vesznek, s egy sebes szerkezettel – melynek kezdete menetrendben szerepel – elmennek keletnek (Pest fele). Nekem nem erre kell mennem, messze vezet Szent Szellem terve...

Gerecse – nem felejtelek el!

– The End –

Gede N. Endre

Túralista