Újévi beszámoló a Zemplénből (1999. január 1-3.)

Az egész, azt hiszem, még az Alacsony-Tátrában kezdődött, annak is a végén. Jól sikerült utazásról, kirándulásról, nyaralásról hazafelé jövet a legtöbb emberben szinte mindig felvetődik valami ilyesmi: “De kár, hogy vége van!” Bennem ekkor fogalmazódott meg először, hogy továbbra is lehetne ilyen nagyszerűket kirándulni, ha nem is a Tátrában, de pl. a Zemplénben. A hely ugyanis szép, és egyike azoknak a természeti értékeknek, amit nem sokan ismernek Magyarországon. Én annakidején sokat kirándultam arra. Amikor előadtam, az ötlet sokaknak tetszett, ami engem is bátorított.

Ezután sok olyan (többek között nagyszerű) dolog történt, ami miatt mindig el kellett halasztani a kirándulást. Kicsivel a téli szünet előtt, a sok tennivalóm közepette érlelődött meg bennem egy nagy vágy valamilyen egészséges kikapcsolódásra. Nagyon szerettem volna testileg, lelkileg, szellemileg felüdülni, erre pedig nagyon jó alkalom, ha kirándulok a barátaimmal…

A természetben való gyaloglás egyszerre üdítő az ember minden része számára. A testnek egy-egy csúcs megmászása nagyszerű erőpróba, a lelket és a szellemet a teremtésben és ezen keresztül a Teremtőben való gyönyörködés tudja megújítani. Az eredményt még csak fokozhatja, ha az ember gyakorolja az "aki mást felüdít, maga is üdül" elvet. Amikor felüdülésre van szükség, nagyon sok más helyen és módon is lehet alkalmat találni rá, de nekem eddig majdnem mindig a természetben való kirándulások voltak a legalkalmasabbak.

Kirándulni bárhol egyformán szeretek, minden helynek megvan a maga szépsége, sőt még ha ugyanarra a helyre többször megyek is el, akkor sem unalmas, mert soha nem ugyanolyan. A Zemplén egy kicsit kitüntetett helyen van a szívemben, mert itt érintett meg először az, amit akkor még nem tudtam igazán megfogalmazni: a teremtés szépsége.

De hol aludjunk? Hiszen, végül is tél van, sátorban egy kicsit hideg lenne... Egyetlen lehetőségként a nagynéném víkendháza merült fel, de a nagynénémmel nagyon régen beszéltem, és nem tudtam, hogy mit szólna hozzá. Végül is rászántam magam és megkérdeztem. Ugyanolyan kedves volt, mint amikor legutoljára beszéltünk, és rögtön igent mondott. Ekkor utána azonnal felhívtam Andrást, hogy elmondjam neki, és hogy tanácsot kérjek tőle, mikor lenne a legalkalmasabb. Újév napjában egyeztünk meg.

Ám aztán a hosszú szilveszteri éjszaka után elfáradva nehezen tudtam elképzelni, hogy rá egy kirándulás üdítőleg fog hatni. A negyedikén leadandó dolgozat és egy vizsga, amire a tervezettek ellenére karácsonykor keveset tudtam készülni, lehűtötte lelkesedésemet. Ezek ellenére imádkozó szívvel, reménykedve indultam az állomásra...

Az utazás az IC-n békésen telt, és lehetőséget adott mindenkinek, hogy pótoljon valamit az elmulasztott éjszakai alvásból. Az Inter-Picin egy kedves eseményre került sor: ünnepélyesen megajándékoztuk kedves túravezető barátunkat egy igazi piros turista térdzoknival (az utasok nem kis meglepetésére). Az út hosszú volt, de hamar eltelt, és a sátoraljaújhelyi állomáson már várt minket a nagynéném. Amíg a csapat hölgy tagjai autóval felmentek elkészíteni a vacsorát, addig mi az állomáson megbeszéltük a másnapi útvonaltervet.

A házhoz felfelé menet rettenetesen hideg volt, és önkéntelenül eszembe jutott, vajon van-e mindenkinek elegendő kényelmes meleg cucca, eléggé vízhatlanok-e a cipők, gond lesz-e, ha nincs mindenkinek lábszárvédője... Felérve a másik meglepetést a ház hozta. Hidegebb volt, mint amire számítottam, noha nagynéném tett utalásokat arra, hogy ott télen hideg van... A konyhában még a leheletünk is látszott, és a szobában sem volt sokkal jobb a helyzet. A meleg lecsó így mindannyiunknak jól esett. Az útiterv általános megvitatása és a hosszúra nyúlt cihelődés után lefeküdtünk.

A reggeli kelés nekünk könnyű volt, ugyanis a konyha teljesen kihűlt... Mivel egy kicsit későn keltünk, a többség csak rövid reggelivel vagy reggeli nélkül indult el, és a buszhoz is futnunk kellett. (A reggelt egyébként nem csak mi, "konyhaiak" találtuk hidegnek, hanem a csoport egyik "szobai" hölgytagja is, aki vékony hálózsákja miatt nagyon fázott, s úgy nézett ki, hogy emiatt hazamegy. Hálózsákom felajánlásával, valamint intenzívebb fűtés ígéretével sikerült rábírnunk a maradásra.)

A busz Hollóházáig ment, és mi onnan mentünk tovább, gyalog fel a Nagy-Milicre. A gyaloglást szokásos jókedv és nevetés kísérte, de nem maradt el a hógolyózás sem. A Nagy-Milic előtt, még a Bodó-réten találtunk egy büfét, ahol egy-egy forró tea mellett kicsit megmelegedhettünk. Néhányan (köztük én is) megkóstoltuk a friss házi hurkát, ami a gyors, sietős reggeli után nagyon jól esett. A Nagy-Milicre egy lankás út vezetett felfelé, nem volt megerőltető, viszont lefelé annál meredekebb volt. Többször is nagyszerű kilátás nyílt a Füzéri-várra. Lefelé jövet többet hógolyóztunk, fogócskáztunk, a nagyszerű környezet csak fokozta örömünket.

A következő pihenőt a Csataréti-vadászháznál tartottuk. A csoki-keksz ebéd után pedig nemsokára a Füzéri-vár alá értünk. Természetesen felkapaszkodtunk a folyamatos renoválás alatt álló várba, megnéztük, aztán pihentünk, gyönyörködtünk a kilátásban. Majd egy vadregényes ösvényen leereszkedtünk a faluba. Azt kell mondjam, eddig tartott az út szebbik része. Füzér után már csak szántóföldön és kövesúton mentünk. A buszunkat Füzérkomlóson, egy füstös kocsma előtt vártuk be, majd irány vissza a víkendházba.

Azt hiszem, ez az este már egy kissé melegebb volt. Az esti palacsintasütés nemcsak meleget csinált a konyhában, hanem jó hangulatot is teremtett. (Közben a csapat másik része benn a szobában kérdezz-feleleket játszott.) Még aznap este megvitattuk, hogy mi legyen a másnapi program. Úgy döntöttünk, hogy a környéken kirándulunk egy kicsit...

Ennek megfelelően másnap egy rövid körtúrát tettünk Sátoraljaújhely környékén, amiben a legérdekesebb a hógolyózás volt. Nem egy gyerekes játszadozást kell elképzelni, hanem egy igazi hócsatát, amihez foghatóban nagyon régen vettem részt. Nem igazán volt vesztes és nyertes, mindenki nyertesnek érezhette magát, aki részt vett benne. A legintenzívebb játékosok Tomcsi, A2 és A3 voltak. Azt hiszem, ők kapták és adták a legtöbb hógolyót...

A túra utolsó nagy élménye az volt, hogy nem csak a vonatot értük el sikeresen, hanem még a kulcsot is sikerült leadni a nagynénémnek. Nemcsak az én, hanem a többiek tanúságai szerint is, a hiányosságai ellenére, ez a kirándulás egész jól sikerült, és remélem, hogy még sok ilyen lesz ebben az évben!

Sajben Attila

Túralista