 |
 |
 |
 |
Beszámoló a háromnapos zempléni túráról
1. nap (Boldogkőváralja — Mogyoróska — Regéc — István-kút)
2. nap (István-kút — Kerek-kő — Eszkála-eh. — Cifra-kút)
3. nap (Cifra-kút — Makkoshotyka — Sátoraljaújhely)
Első nap: Boldogkőváraljától István-kútig (1999. május 22.)
Szombat reggel öt óra. A hajnali pirkadat már odatűzte piros jelét a behúzott sötétítő súlyos szövetére, ám a szobámban még minden a mozdulatlanságban hever. A sűrű csendet az ébresztőóra éles csipogása töri meg. Négy órakor már ilyen világos van? Milyen hosszúak már a nappalok! Nem. Már öt óra van. A helyzet gyors döntést igényel, amihez fél perc kell. Kapkodás, feszültség, taxi.
Háromnegyed hat. A Keleti pályaudvar még a hajnali bágyadtságba burkolózva keresi önmagát, ám a pénztár környékén nagy a sürgés-forgás. Van akinek sürgős. Nekünk is. A sor hosszúnak tűnik, a vonat indulásáig tartó idő kevésnek. Szerencsére a beépített emberek a helyükön vannak, így nem okoz nehézséget egy-két plusz jegy megváltása. Az úti cél: Boldogkőváralja. Pénz nem számít, a várható élmények megfizethetetlenek, a társaság fantasztikusnak ígérkezik, bár van, akinek ez az első kirándulása (egy fő biztos: jómagam).
A várakozás kibírhatatlan, ezért a csapat egy része előre akar menni. Mindenáron. Tomcsival az élen. Ezt még sikerül a túravezetőnek (tv) megakadályozni, ám a későbbi puncsista mozgalom alapjai már kezdenek körvonalazódni.
Végre elindul a vonat. Eszembe jutnak kollégiumi éveim, mikor a peronon való utazás mindennapi élmény volt. Már-már nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, ám halandó testem felkiált: csíp a cigifüst, a lábamat pedig nem akarom a köz javára is felajánlani, amúgy is csak 75 kilóra van kalibrálva! Pár perc, és eljött a szabadulás, felszabadul pár hely.
|
|
|
|
Első átszállás: Szerencs. A Boci hazája, és olyan különlegességek is megtalálhatóak itt, mint "Piroska", a kis piros vonat. Hazánkban a kipusztulás szélén vannak, már csak egypár darab található, úgyhogy különös védelmet élveznek. Ezért is értetlenül és megdöbbenve álltunk, amikor gáztámadás érte Piroskát. Tv-nk a legnagyobb magabiztossággal kezdte el szerelni a vonaton a camping-gáz ketyeréjét, miközben mindenki a legnagyobb nyugalomban volt. Ekkora tapasztalattal rendelkező ember kezében úgy áll a gázpalack, mint fazekas kezében az agyag. Persze van, amikor a fazekas sem tudja, mit is kezdjen az agyaggal. Tv-nk sem tudta, így pillanatok alatt az egész vonatot áthatotta a gáz szaga. A szolidaritás mindenesetre határtalan volt, még a puncsisták sem használták ki az alkalmat, hogy átvegyék a hatalmat. Mindenki tudta, a pánikot el kell kerülni, ezért aztán pillanatok alatt a legfontosabb óvintézkedéseket megtettük: egérút biztosítása a tv-nek, no és a szivárgó gázpalacknak, az ablakok kinyitása, elsősegélynyújtás a szenvedőknek (elsősorban lelki). Megúsztuk.
Kirándulásunk első négy órája szinte elillan, így kb. 10 órakor meg is érkezünk vágyaink szigetére, Boldogkőváraljára. Szedelőzködés, pecsételés, fényképek. Végre elkezdődik az igazi túra, igazi aszfalton. Az első látványosság, a boldogkői vár, igazán nincs messze. A szemnek. A látvány fantasztikus, a hátizsák viszont igen nehéz. Az izmokat és az ótermészetet megfeszítve felhágunk a vár tövébe, ahol fantasztikus tízperces pihenőt tartunk...
 |
 |
 |
 |
Egy óra múlva már mindenki úgy érzi, elég a sziklamászásból, a pihenésből, az evészetből, induljunk tovább, hódítsuk meg Arkát! Úttalan utakon, jelöletlen ösvényeken közelítjük meg a kiszemelt célpontot, majd hangos nevetések közepette sikerül egy kis életet lehelni a bágyadt faluba. A falu legfagyosabb családját, Family Frost-ékat is sikerül felvidámítanunk, nem kevés pénzt hagyva hátra a fagylaltokért cserébe. Persze fagylalt ilyen jól még nem esett, és nem is gondoltuk volna, hogy ily nagy áldásban lesz még részünk a túra során. Tv-nk azonban nem sokáig tűrheti a henyélést a kút tövében, indulnunk kell tovább. A szokásos gyenge puncsista kísérlet most sem marad el, ám az áttörés ez alkalommal sem sikerült.
Lábunk alatt fogynak a kilométerek, lábunk fölött pedig a kalóriák, míg szántóföldek mentén, majd a Váraljai-patak völgyében, gyönyörű erdőkön és réteken átszelve megérkeztünk a civilizáció következő oázisába. Mogyoróska, te drága! Életmentő turistabüféd, szendvicseid örökké emlékezetünkben maradnak.
Eközben
viszont az idő nem állt meg, mint mi. Fél három, délután. Bölcs döntés kezd
formálódni ad-hoc szakácsaink (Kati, Erika és Sajbi, az Úr áldja meg kezeiket)
elméjében: előre mennek, mivel ők gyorsabbak, és elkezdenek főzni, és mire kis
csapatunk megérkezik, kész a marhapörkölt. Fantasztikus! Tomcsi már-már közönybe
fulladó újabb puncskísérlet keretében még megpróbál megszabadulni az őt nyomasztó
krumpliktól, de hiába, marad aznapra a marha.
Csökkentett létszámmal, de megnövelt erővel indulunk tovább a regéci vár hajdani dicső falai felé. Utunk közben a kánikula közepette többször megemlékezünk a meteorológiai szolgálat több híres tagjáról is (A. Sz.), ha talán a monitorüveget befőttesüvegre cserélnék, és a számítógépet békára kis létrával, több eredményt érhetnének el.
A
vár alatt pár száz méterre a legtöbben nem bírják ki, hogy csapot, papot, hátizsákot
és egy-két vigyázó embert hátrahagyva fel ne fussanak a csúcsra. Sziklamászás,
várbejárás, fotózás, lefelé is futás. Eléggé unalmas az elcsigázott lentmaradottak
számára, viszont felejthetetlen élmény a résztvevőknek.
Fél öt körül már be is érünk Regécre, majd pecsételés, zsákigazítás következik. Megjön a beígért eső is. A nyuszik esőkabátot rántanak, ám a bátrak nem ijednek meg az égi áldástól, bár az igazat megvalva esőkabátjuk sincs. Tv-nk sarkára áll: zöld jelzésen át rövidítünk, hangzik a legújabb 5 órás terv. A ‘rövidítés’ szó alapesetben azt jelenti, hogy kevesebb ideig tartó, nem olyan hosszú, mint a tervezett. Alapesetben!
Némi
gyaloglás az aszfalton (már úgy hiányzott!), kis dagonyázás, aztán az erdei
dózerúton át érjük el a Cserkő-patakot. Eddig minden rendben (eddig volt jelzés).
A nagyobb probléma az, hogy több felé is lehet menni. Fel is út, le is út...
A fenti szimpatikusabb. (Sajnos már ilyen – nem igazán professzionális – attitűdök
irányítanak.) Egy darabig. Vagy talán az alsó? Próbáljuk ki azt is. A puding
próbája az evés. Nem ízlett senkinek, ezért vissza a felső útra. Ennek jónak
kell lenni, erősödik meg a tudat a tv-nkben, akinek furcsa ragaszkodása a térképhez
kezdett gyanús lenni. Információs többletét hollétünkről nem hajlandó megosztani,
csak a mi érdekünkben. (Ő is olvasta a túravezetői pszichológiáról szóló cikket
a múltkori Fogarasi Hírmondóban.)
Húsz perc elteltével fellélegzünk, megtaláltuk a jelzést. Meredek ösvényen elérjük a Tokár-tető oldalát, ahol utolsó vízkészleteit is mohón elfogyasztja a társaság, miközben a tv-nk asszisztensével elindul megkeresni a jelöletlen összekötő utat a zöld és a kék túraútvonal között. Visszatérő tv-nk arcán már ki lehetett venni némi megkönnyebbülést, ám az igazi felszabadulás csak akkor ült ki az arcára, amikor fél kilenc tájékán megpillantjuk a hőn áhított kék jelzést. Tv-t ilyen örömmel ritkán szemlélhet az ember, arcán olyan boldogság ragyog, mint amikor a vőlegény meglátja menyasszonyát.
Fölnézve az égre – mielőtt az megnyílt volna – ekkor vesszük észre, hogy kezd besötétedni. Ezért aztán gyorsan zseblámpát rántunk, és megkezdjük az ötödik "utolsó" két kilométert legyűrni magunk mögött. Miként a jó gazda utoljára hagyja a jó bort, nekünk is utoljára maradt a java. Az utolsó pár száz métert azzal töltjük, hogy bebizonyítsuk: a gravitációs törvény igaz. Ennek a nehéz tételnek a bizonyításában majdnem mindenki részt vesz, mivel a csúszós, meredek, gyengén megvilágított ösvényen szinte mindenki bemutat egy-két (-három, -négy, -öt) szépen vagy csúnyán kivitelezett esést.
A zsűri első hellyel jutalmazta, majd a közönségdíjat is elnyerte Karlovics Peti 9.9 pontos esése. A gyakorlat több részből állt, és egyedülálló módon sikerült kb. 5-6 másodpercen keresztül folyamatosan esnie, mindezt dupla hátizsákkal. A 10 pontot azért nem kapta meg, mert a végén sajnos tényleg elesett. Hála az Úrnak, a szemüvegén keletkezett karcoláson kívül más baj nem történt. Vele sem.
Este kilenc. Mindenki elcsigázott és éhes. Sajbi! – ötlik fel mindenkiben. Sajbi és a marha. Bárcsak megláthatnánk! Kórusban elkezdünk kiabálni, SAAJBI!!! Semmi válasz. Aztán két-háromszori próbálkozás után fülünk felfogja a rezgéseket. Sajbi válaszolt. Csodálatos szabadulás pillanatait élhetjük át. Sajbinak mindig örül az ember, de most aztán... Eufória.
Hát, csak megérkeztünk az István-kúthoz! A lefekvésig már csak a sátrak felállítása, a mosakodás és evés van hátra, félig esőben, félig szárazon. Persze, akinek nincs kedve a sátorozáshoz, annak ott van a vadászház tornáca, ahol egy jó hálózsákkal komfortos vackot lehet berendezni. Akinek még ehhez sem fűlt a foga, az le sem feküdt egészen hajnalig... (A valóság persze más, köszönet illeti Sajbit, aki oly sokat tett a csapatért, és még a hálózsákját is felajánlotta a szebbik nem egyik tagjának, aki erre nem tudott nemet mondani.)
A tábor éjfél tájékán szép lassan elcsendesedik, mindenki nyugovóra tér (excl. Sajbi), a marhapörkölt enyhén odakozmált illata azonban az eső lábával együtt még sokáig a levegőben lóg...
Petró György
Ötvenedik napi kaland (1999. május 23.)
Pár nap van még a kirándulásig, vívódok, elmenjek-e vagy ne, hiszen esküvőre vagyok hivatalos pont a kirándulás első napján. Az esküvőn ott szeretnék lenni, de a kirándulásról sem szeretnék lemaradni. Csütörtökön már azon vagyok, hogy hagyom az egészet, nem szeretek csak úgy a bizonytalanságba a csoport után menni, bár lehet, hogy megérné. A munkámat végzem, megcsördül a telefon, András a vonal másik végén. Azt mondja, hallotta, hogy esetleg utánuk mennék, egy Mlaka nevezetű réten találkozhatunk, egyébként a sátramra is szükség van. A döntésemet gyorsan hozom meg, a vívódásnak vége: megyek! Azonnal megcsap a kaland szele, igen, ezt akarom, hiszen ilyenbe még sosem csobbantam bele, egyedül nekivágni a vadonnak, ez igen! A legfontosabb, hogy legyen egy térképem, hisz ezt Andrásnak is megígértem az izgatott bolyongás elkerülése érdekében. Be is szerzem az egyik fogyasztás templomában (errefelé ezt csak úgy hívják EUROPARK), a rét is megvan, ott a térképen, el sem véthetem. A pakolásom gyors, csak a legszükségesebbek, ennyire felületes ritkán vagyok. A sátramat sem én cipelem, ami már-már királyi, csak így lazán, egy pár cuccal – ez inkább egy úri sétára emlékeztet, sem mint edzőtúrára...
Reggel 4 óra, frissen ébredek, a kaland előíze a tagjaimban, egy kis idő múlva már az utcán keresgélek abból a négy tömegközlekedési járműből, amelyik egyáltalán elindul ebben a korai órában. A 30-as villamos nyert, kétségkívül ez a vezető kelhetett ma a legkorábban. A pályaudvaron számomra meglehetősen természetesen veszik tudomásul, hogy Olaszliszka-Tolcsva nevű állomás létezik, és a vonat is abban az időben indul, ahogy Andrástól megtudtam. Ez az, mondom én, "...benn vagyunk a fősodorban, vásznunk dagad, hajónk előre megy". (Az idézet nem tőlem származik, hanem egy nagy magyar költőtől.)
A vonatút várakozáson felüli: elég a hely, olvasni tudok, a végén még beszélgető partner is akad. A megfelelő kérdéseket is felteszem, és lám pontosan a megadott megállóhelyen sikerül leszállnom. A sikeres vadonhősök mosolyával lépek le a vonatról, már csak egy kis idő, és ott leszek a réten a megadott időre vagy még előbb! Öntudatos, határozott férfias léptekkel indulok a közeli buszmegállóba, a nyomolvasók biztonságával tanulmányozom az elém tárulkozó menetrendet, felülről lefelé, majd oda-vissza, ám az eredmény változatlan: a legközelebbi busz 12:20-kor indul Közép-Hutára, tehát közel másfél órával később, mint ahogy nekem a Mlaka réten kellene lennem, igen ott fenn valahol a messzeségben.
A győztes mosoly egy kicsit visszahúzódik, szemem új megoldásokat keres… Egy közeli beszélgetésből rájövök, hogy a Közép-Hutára közlekedő busz sofőrje tőlem alig három méterre áll, így azonnal oda megyek, és én is kérdezek. A térképemet előrántva vagy inkább előhuzigálva megmutatom a rétemet, még arra is kész vagyok, hogy akár gyalog elinduljak, a kedélyes sofőr azonban visszarettent ettől. Egyrészt Közép-Huta 18 km-re van innen, másrészt az út felfelé vezet, a sötét esőfelhőkből lezúduló víz pedig csak a ráadása lenne ennek a fárasztó útnak. Akkor itt találkozunk 12:20-kor, mondom kissé letörten. Számolni kezdek, ha gyors tempóban gyalogolok, akkor sem érek oda hamarabb, de hogy kimerültebb lennék, az biztos. Sajnos a többi buszjárat sem ad több reményt, egy buszjárat van ami egy óra múlva 6 km-t előbbre repítene, de akkor már megint ott vagyok, ahol a part szakad… Hát, ha szakad, szakadjon, akkor már itt maradok.
A közeli presszó teraszán töltök egy kis időt egy szendvics és egy kóla erejéig, és a távoli hegyeket nézem, már ez is pihentető. A távolról jött urat játszom, legalábbis valami ilyesfélét érzek ebben a miliőben, most már élvezem a perceket... A kalandrésze igazából csak most kezdődik, sátorom nincs, lemaradásom meg lesz vagy 2-3 óra. Megtalálom-e többieket az éjszaka leszállta előtt? Ők mit gondolnak rólam, talán azt, hogy otthon maradtam? Itt van, hát ezt akartad, mondom magamnak, ha kalandot akartál, akkor ez bejött. Furcsa, de boldog vagyok. A presszóban társalgó falusi férfiak társalgása egy kicsit elriaszt, tehát visszavonulok a vasútállomásra. Az órák nehezen telnek, újra a Heteket olvasom, az eső elkezd zuhogni, a sofőrnek igaza volt, most rendesen megáznék a kilométerek emésztése közben.
A busz indul, én vagyok az első felszálló, a sofőr így invitál: na szállj fel, testvér! Hamar megkedvelhető ember, egy kicsit otthon érzem magam. A busz időben (vagy idő előtt?) elindul; látni, hogy a vezetőnk szinte mindenkit ismer, az út folyamán sok helyen int a házak mellett lévő falubelieknek, a kedélyes integetés nem marad viszonzatlanul. Közép-Hutára érkezve egyszer csak megállunk, pedig a közelben nincs megálló. A vezető rámutat egy patak feletti hídra és a Tőle megszokott kedvességgel ezt mondja: itt a sárgán felfelé, ez vezet a rétre. "Köszönöm, Isten áldja!" – köszönök el a tőle is hallott egyszerű áldás kívánással, őszinte hittel abban, hogy ez egyszer teljesen valóság lesz.
Pillanatképek a túracsapat reggeli tevékenységéből:
 |
 |
 |
 |
Megindulok sietősen a rét irányába, kevés az időm, a lemaradásom igen sok. Lefelé még jönnek egy páran, az egyik csoporttal röviden szóba elegyedek, azt gondolják, hogy egy olyan csoporttól maradtam le, akik csak egy kőhajításnyira vannak előttem, mondom, hogy az én csapatom egy kicsit előrébb van. Az emelkedő elég meredek, én mégis futok felfelé, gyorsnak kell lennem, különben is egy vadonhős nem lehet olyan laza vasárnapi erdősétáló. Felérek egy helyre, amit egy pillanatig a rétnek gondolok, de hála a térképnek hamar rájövök, hogy mivel a jobbra menő kék sehol, a rét sem lehet a Mlaka. Amíg nincs itt a kék, addig is végig a sárgán, mindig csak a sárga úton, mindig csak sárga téglán, lalala… Ahogy a kis Dorka énekelte. (Részlet az 'Óz, a nagy varázsló' című mese egyik feldolgozásából.) Bár az a szerencsétlen kislány végig egy csalóhoz tartott, az a varázsló nem volt több, mint egy svindler (hozzáteszem szerencséjére). Bár, ha meggondolom, Dorka végül is csak hazajutott, de az sem Ózon múlott…
Totót és Dorkát gondolataimban magam mögött hagyva megérkezem egy újabb rétre, a kék jelzést is megtalálom. Ez csak a Mlaka rét lehet, nem más. A megbeszélt 11 óra helyett fél 2 az idő, na szép, ennyit egy erdei találkáról még nem késtem. Na szóval, ahogy András mondta, jobbra a kéken, uccu neki! Az út itt már nem annyira emelkedős, inkább sima vagy lejtős, tehát rohanok, amíg csak tudok, aztán meg sietek, majd ismét rohanok. Alig találkozom valakivel, egy szembejövő pár, aztán senki; ám mivel boldog vagyok, néha lassítok és éneklek, na nem a Dorka félét, hanem dicséretet, egyenesen az Úrnak, nincs ennél szebb dolog.
 |
 |
 |
 |
Valakik feltűnnek a messzeségben, csak a hátuk, mendegélnek, csodálkozom, végre olyanok akik nem szembe jönnek, de hát ezek nem lehetnek az Andrásék, nekik még minimum két óra előnyük van… Még jobban szaporázom. A következő kanyarban látom az egész csoportot, állnak és integetnek felém nagy örömmel. Én még nem kiálltok vissza, tényleg ők lennének azok? Valószínűleg, különben miért csapnának ilyen nagy örömünnepet? Ez a fajta üdvrivalgás nem jellemző mindenütt, ahol megjelenek! Ahogy közelebb sietek, már látom is, tényleg ők azok, és ahogy odaérek, mindenkivel egyszerre akarok kezet fogni. Igen sikerült, egy vadonhős sohasem téved el, hisz ismeri a vadont mint a tenyerét!
Az
előző napi korai indulás és késői fekvés elalvást eredményezett reggel, ez volt
a dolgok magyarázata, a csapat hosszan aludt, így tudtam őket utolérni, és behozni
a hátrányt. A réten azonban így is vártak engem 11 órakor, a csapat másik fele,
akik már hazafelé tartottak ekkor. Engem aztán hiába vártak... Bocsánatot kérek,
de rajtam kívül álló okok arra kényszeríttettek, hogy Olaszliszka-Tolcsva vasútállomáson
tartózkodjam ebben az időpontban.
A találkozó után, mikor a kölcsönös rivalgás elül, a közeli Kerek-kőről megnézzük a Zemplén északi részét. Felülről kicsit hullámvasútra emlékeztet, gyönyörűen izgalmas alakú, mint egy erősen viharos tenger hullámai, a szikla meg olyan, mintha egy süllyedőben levő hajó fedélzetén állnál. A csapat egyébként a szikla előtt két részre szakad, mivel egyik része a csomagokat őrzi, és csak utána nézheti meg e látványt. A Szlovák-paradicsomban eltévedt négyes marad hátra azzal a különbséggel, hogy térképünk van, és tudjuk hová megyünk (az sem elhanyagolható, hogy a bokám sem húzódik meg!). Egy kis idő eltelik, mire beérjük a többieket, ám előtte kis híján elválunk Lacitól, mivel Ő a másik utat részesítené előnyben. A szituáció kísértetiesen emlékeztet a szlovákiai bunyó előzményeire, de a bunyót én érthető módon most ellenzem, és hárman egyébként is a megbeszélt úton akarunk menni...
Az
Eszkála-erdészháznál találkozunk a többiekkel, megebédelünk, bár az időpont
inkább vacsorai. Amikor útnak indulunk, még messze a táborhely, de csapatunk
hangulata igen-igen jó. Szilárd és jómagam, majd Tomcsi és Robi erős fűszálakat
vévén kezünkbe koncertbe kezdünk az erdőben, így haladunk egy jó darabig amíg
egy tisztásra nem érünk, itt megállunk és várakozunk, eközben egy zenekar alakul
ki: Róbert a karmester, személyem a mély hangot bocsátja ki, Szilárd a közép-,
míg Tomcsi a magas hangokra specializálódik. A fűszálakból dallamot nemigen
tudunk kicsalni, ezért egy olyan dicséretet próbálunk játszani melynek a ritmusa
meghatározó. Róbert összevonja szemöldökét, hogy beintsen az első hangszernek
(ez lennék én), eközben a közönség (András és Saci) feszülten figyel (milyen
szép is, hogy egy jegyespárnak koncertezhetünk).
Megkezdődik
a koncert, azazhogy megkezdődött volna, ha sikerült volna elkezdenem. Többszöri
beintésre sem indul a zenedarab, hol a fűszál reped, hol a ritmust nem találom
el, vagy meg se szólalok, a közönség jegyvisszaváltást emleget, a karmester
kiborul, néha a földet súrolja, majd elegánsan feláll, és ismét szigorú arccal
rám néz, majd beint. A nevetés természetesen szűnni nem akaró, nekem elég, ha
Róbert karmesterünkre nézek, és máris elkap a földre terítő kacagás. A dicséretünkre
legyen mondva, azért egyszer sikerül végig játszani, amit eltervezünk, bár inkább
kacagó, rázkódó koncertnek nevezném előadásunkat…
A koncert után sietős léptekkel indulunk a tervezett táborhelyünket (Cifra-kút) megkeresni, nincs messze már, éppen a sötétedés előtt egy kicsivel sikerül odaérni. A sátorverés ebben az évben számomra először esik meg, így különösen örömteli feladat. A nehezen meggyújtott tűz és annak parazsa igen hasznos az ételünk elkészítésére, a tűz lángoló fényénél vacsorázunk, beszélgetünk. Az alvás ideje is eljön lassan, este hallgatom, ahogy a szél fújja a fák lombjait, nyugtató zene a fülemnek, nagyon jó hallgatni, így alszom el…
Nádor N. Péter
Harmadik nap (1999. május 24.)
Interjú Andrással és Sacival
A
zempléni túra harmadik napja – az előző kettőhöz hasonlóan – érdekesen alakult.
A kilencfős csapat három felé szakadt: négyen Sárospatakon át tértek haza, hárman
a Tengerszem nevű bányatóhoz látogattak el, és csak ketten fejezték be a Sátoraljaújhelyig
tartó kéktúra szakaszt. Erről és a túra egyéb tanulságairól, valamint a jövő
fejleményeiről kérdeztük a túravezetőt és menyasszonyát.
FH: Ha jól tudom, a Sátoraljaújhelyig tartó teljes Kék-túra szakaszt csak ti ketten jártátok végig...
András: Igen, bár ez teljesen spontán alakult így. Csak vasárnap este derült ki, hogy másnap újabb három-négy ember haza akar menni, aztán reggelre megszerveződött a Tomcsi-féle különtúra is a Tengerszemhez, így végül ketten maradtunk.
FH: Szóval újabb ’puccsok’ történtek?
András: Én
nem így fogom fel a dolgot. Tudom, hogy a vizsgaidőszakban, illetve a szolgálatok
miatt nem olyan egyszerű három egész napot túrázásra szánni, főleg nem ilyen
keményebb túrára. Nagyon örülök annak, hogy végül is 16-an szakítottak egy-két
napot erre a célra, és remélem, nem bánták meg. Ami pedig a különtúrát illeti,
senkit sem akarok a szabadságában korlátozni. Ha valakinek máshoz van kedve,
mint amit én terveztem, az egyáltalán nem probléma. A Szlovák Paradicsomban
például sok ilyen program volt. Persze voltak és lesznek helyzetek – például
a gerinctúrák – amikor a csapat érdekeinek alá kell rendelni az egyéni érdekeket.
Magam is ezt teszem, és a résztvevőktől is ezt várom el. De az ilyen kisebb
hazai túrákon több célkitűzést is meg lehet valósítani.
FH: Végül
is milyen lett ez a harmadik nap, mit hagytak ki a többiek?
Saci: Egy csodaszép napot! Képzeld csak el: eső után újraéledt természet... Vadvirágos rétek, napsütés, üde zöld fák, melegség, szépség, boldogság és harmónia. A makkoshotykai kalandos pecsétkeresés után a Cirkálótanyán találtunk egy régi kis parasztházat, felmásztunk a padlására, és onnan ugrottunk le a szalmába – még sohasem csináltam ilyet. Vagy ott volt az ebéd a hatalmas Rákóczi-fa alatt... Egyszerre megnyugvás és mégis csupa izgalom volt a nap. Már csak azért is, mert tíz perccel az utolsó vonat indulása előtt értünk a sátoraljaújhelyi pályaudvarra...
FH: Hogy
látjátok, mennyire volt nehéz a zempléni túra?
András: Szerintem pont jó volt, de hát én egy kicsit elfogult vagyok...
Saci: Lehet, hogy az elfogultság velem kapcsolatban is felmerülhet, de úgy gondolom, szükség van az ilyen jellegű próbákra. Magunkat és másokat is jobban megismerjük ezekben a helyzetekben, nagy közösség- és jellemformáló ereje lehet, főleg akkor, ha közben sikerül megmaradnunk szeretetben. És ilyenkor (is) szembesül az ember a korlátaival, és az Úrhoz kiált. Persze tudom, hogy közben nem mindig kellemes, de utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet ez a tapasztalat azoknak, akik általa gyakoroltatnak.
FH: Ha
már itt tartunk, András, egyes vélemények szerint túl kemény túrákat szervezel...
András: Ezt melyik túlélő mondta? (nevetés) Hát igen, ez egy érdekes kérdés. Egyrészt úgy gondolom, hogy az egynapos túráink semmiképpen sem extrémek, már csak az időkorlát miatt sem. Hogy konkrét példákat mondjak: a tavalyi 32 km-es Rákóczi-túrát, vagy az idei 34 km-es Gerecse-túrát is mindegyik résztvevő végigcsinálta, pedig mindkettőből több helyen is ki lehetett volna szállni. Persze az is tény, hogy sokan nem sportolnak rendszeresen, illetve egész nap ülő munkát végeznek, számukra a könnyebb túrák is komoly megpróbáltatást jelentenek. De azt hiszem, hogy eddig nagyjából sikerült középúton haladnunk, vagyis sem az extrém, sem a koca kategóriába nem csúsztunk át. Az más kérdés, hogy mit hoz a jövő.
FH: Miért,
mit hoz?
András: Professzionalizálódást. (Sikerült elsőre kimondanom!) Komolyabb trekking célokat – például jövőre (ha sikerül) egy Alpok-trekkinget – és fokozatosan erősödő hegymászó célokat is! Persze azt semmiképpen sem szeretném, ha a célok nehézsége vagy az anyagi terhek miatt a csapat szétesne...
FH: Pont ezt akartam kérdezni, vagyis szerinted hogyan lehet úgy előrelépni – pl. a hegymászás irányába – hogy a mostani baráti társaság is megmaradjon?
András: Nyilván
csakis úgy, hogy a csapat tagjai is kedvet kapnak a komolyabb túrákhoz. Én azt
látom, hogy ha elég vonzó egy cél valakinek, akkor szívesen hoz áldozatot érte.
Például most a fogarasi gerinctúra előtt többen új túrabakancsot vettek, illetve
rendszeresen járnak az edzőtúrákra. Miért? Mert tudják, hogy ezért az élményért
áldozatot kell hozni. Enélkül nem megy.
A
jelenlegi felszerelésünkkel és technikai tudásunkkal kb. 3500 m magas hegyeket
– tehát pl. a Pireneusokat – tudunk bejárni. Persze már ez is elég nagy magasság,
de azt hiszem, többen vágyunk arra, hogy még magasabbra jussunk. Ez viszont
már egy profibb kategória, a magashegyjárás és a hegymászás “határmezsgyéje”.
Vagyis a magashegyi trekking, ahol a turista félig-meddig hegymászó cuccal (pl.
hágóvas, jégcsákány, biztosítókötél) járja a hegyeket. Így hagyományos turista
módszerrel, illetve minimális hegymászó ismerettel lehet megmászni akár 4000-es
hegyeket is! Azt gondolom, efelé érdemes csapatszinten elmozdulnunk. Ez egy
olyan cél, amit a legtöbbünk el tud érni, ha akar, vagyis ha látást kap róla.
Persze a hazai túrákat is folytatni fogjuk, de igazi hegyeket külföldön talál
az ember.
FH: Végül egy záró kérdés Sacihoz: számodra mit jelent a hegymászás?
Saci: Hát, ezzel a kérdéssel először András miatt kezdtem el foglalkozni, korábban nem is gondoltam, hogy közöm lehetne a hegymászáshoz... A Zemplénben és az Oszolyon viszont személyes élményeket is szereztem. Ugyan csak kettes-hármas utakon mentünk fel, de így is nagy hatással voltak rám – ugyanis biztosítás nélkül másztunk. A hegymászás számomra annyiban fontos, amennyiben segít a magasabb és szebb hegyekre való feljutásban. Engem nem annyira a természet legyőzése, hanem a megismerése vonz. És az ehhez szükséges hegymászó ismereteket feltétlenül szeretném a jövőben elsajátítani.
FH: Mindkettőtöknek sok sikert kívánok hozzá!
(A túra második és harmadik napját illusztráló képek többsége Horváth Béla sportársunk honlapjáról valók, ezúton is köszönet értük!)