Kéktúra a Naszályon (2000. április 15.)

Bő egy hónap elteltével ismét Nógrád vasútállomáson szállt le nyolcfős csapatunk, hogy egy újabb kéktúra szakaszt járjon be. Ezúttal, szokásunktól eltérően dél felé, azaz a Cserhát irányába indultunk el...

De előtte még a kékL jelzésen felkapaszkodtunk a nógrádi várhoz, melynek meglátogatását már régóta terveztük, de csak most nyílt rá lehetőség. A megye névadó erőssége a török korban játszott fontosabb szerepet, bár egy kezdetleges földvár már a népvándorlás korában is állt ezen a helyen (ezt később szláv törzsek erősítettek meg, innen ered a vár neve: novi grad, azaz új vár). A romok helyreállítása jelenleg is zajlik, bár sajnos nem sok maradt belőlük.

Miután kigyönyörködtük magunkat a Magas-Börzsöny panorámájában, SipiTibi óvatosan felmászott az egyik toronyszerű falmaradványra. Ezúttal is bebizonyosodott a régi szabály: felmenni könnyű, lemászni sokkal nehezebb. Azért kis idő múlva csak sikerült, így Tibiből nem lett oszlopos remete.

Visszatértünk a sínekhez, majd az Újtelepen átvágva és a Fekete-patakot keresztezve hagytuk el a települést, amihez sok szép emlékünk kötődik (különösen a nevetésbe torkolló csoportfotók emlékezetesek).

A falu után a kék jelzés balra letért az aszfaltútról, és gyümölcsösben haladt. A fák éppen virágozni készültek, kellemes napsütés cirógatott minket, méhek döngicséltek a levegőben - egyszóval nagyon szép tavaszi napot sikerült kifognunk! (Hol volt már az egy hónappal ezelőtti téli hangulat?!)

Egy akácoson átvágva kereszteztük a Hosszú-bérc nevű, valóban hosszú bércet, majd leértünk a Les-völgybe, ahol ismét utunkat állta az 1909-ben épült vasútvonal. A vonal egyik érdekessége, hogy ha annak idején lett volna rá pénz, akkor egy klassz vasúti alagúttal könnyen ki lehetett volna váltani a Hosszú-bérc hajtűkanyarját. (Igaz, így meg tovább lehet gyönyörködni a szép tájban.) A vágány után nem sokkal a kék jelzés derékszögben jobbra fordult, míg az egyenesen tovább vivő jel kék+-re változott. Mi maradtunk a kéken.

Azaz csak maradtunk volna, ha nem tévedünk el! Történt ugyanis, hogy a túratársakkal való beszélgetésbe belemerülve egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy sehol egy jelzés! (Mindez valahol a Nagy-kő-hegy oldalában történt.) Pár percig még ide-oda rohangáltam, mint a mérgezett egér, hátha feltűnik valahol egy kék plecsni, de aztán feladtam a dolgot, és megérzéseim alapján nagyjából "belőve" az irányt, elindultunk az egyik szekérúton. Ha minden igaz, dél felé.

Próbáltunk minél közelebb kerülni a hegy gerincéhez, de a szekérút nem arra vezetett, így végül letettem arról, hogy visszajussunk a hegyen futó kékhez. Ehelyett levitettük magunkat az úttal a Keskeny-bükki patak völgyébe, amibe végül a Csóványos-árok bekötésénél érkeztünk le.

Innen bizony vissza kellett fordulnunk Magyarkútra a kéktúra-pecsét miatt. A nemes feladatot Sajbival kettesben vállaltuk, cuccainkat a csapatnál hagyva gyors ügetésbe kezdtünk a magyarkúti bisztró felé. A bő kilométeres úton jó lehetőségünk volt beszélgetni a terveinkről.

Sok minden elhangzott ez alatt a negfyedóra alatt, azt azonban még Sajbi is legfeljebb csak sejtette, hogy hamarosan megkéri az egyik csapattag kezét... J

Beértünk az Irma-forráshoz, pecsételtünk a bisztrónál, ittunk egy kicsit, aztán uzsgyi, vissza a csapathoz. Jó tempót diktáltunk, nehogy a csapat elkezdjen izgulni, merre lehetünk. Nekik persze eszük ágában sem volt izgulni, inkább kitaláltak egy jó kis vetélkedőt, és a lábaik után az agytekervényeiket is megdolgoztatták.

A csapategyesítést követően megindultunk a patak mellett húzódó köves úton előre. Két és fél kilométer völgyvándorlás következett, melynek monotonitását a tavaszi erdő szépsége oldotta. Bár a fák még épp csak lombosodni kezdtek, az aljnövényzet dúsan zöldellt, és a talajt rengeteg apró erdei virág színesítette. Mindehhez hozzáadódott a madarak lelkes dalolása és a zavartalan napsütés... Az eredmény? Egy szép túra.

A kék jelzés Udvarhelypuszta előtt jobbra tért, és felvezetett minket a szendehelyi fennsíkra. A főleg németek lakta falut nem érintettük, mivel a jelzés a Kápolna-oldal hasadékában vezetett tovább, és ereszkedett le a 2-es út kanyarjáig. Itt sajnos nem vettük észre, hogy a jelek az út túloldalán a patakparton folytatódtak, így végig a benzingőzös főúton ballagtunk be Katalinpusztára. Ott megkerestük a település központi vendéglátóipari-komplexumát (italbolt-vegyesbolt), és pecsételtünk. A biztonság kedvéért dokumentumfotó is készült.

A 2-es út túloldalán beléptünk a Cserhát területére (merthogy eddig, ha nem lett volna egyértelmű, a Börzsöny keleti lankáin tartózkodtunk). A hegység, pontosabban a Naszály egy meredek kaptatóval köszöntött bennünket, az ösvény keskeny ösvényen, sűrű bozótosban vezetett felfelé. Helyenként rügyező vörösfenyőket is láttunk.

Miután kiértünk egy szekérútra, az út megszelídült: az emelkedő enyhébbé vált, és az erdő is fás lett, megszűnt a dzsumbuj. A jelzés hamarosan letért az útról, és erdei ösvényként folytatódott. Ekkor már jócskán bennjártunk a Nagy-szál erdőben, amiből Naszály neve eredeztethető. Átkeltünk egy vadvédelmi kerítés létráján, majd nagyjából vízszintesen haladva megérkeztünk a Bik-kúthoz.

A kutat egy kis nádkunyhó fedte, mellette tájékoztató tábla állt, amely a környék természeti értékeit ismertette. Azt, hogy védett területen járunk, hamarosan egy "Természetvédelmi terület" tábla is igazolta. Végül is ahhoz képest, hogy a hegy túloldalát szinte teljesen elbontotta a DCM, ez is valami, legalább az északi oldalt próbáljuk megőrizni. Éppenséggel van is mit: ahogy elkezdtünk hullámvasutazni a hegy meredek oldalában, szinte ámulatba ejtő sűrűséggel virágzott a lila és fehér színű odvas keltike. (Ugyanilyen szép látvány fogadott bennünket tavaly a Gerecsében is.)

Ahogy egyre feljebb értünk, mind többször bukkantak ki a földből a fehér mészkősziklák, és vált egyre jobban "bükkivé" a táj. Jó pár szerpentin után egy hosszabb egyenes szakasz következett, majd egy nagy kanyar, ahol jobbról becsatlakozott a dél oldalról érkező sárga jelzés. (Két éve október végén ezen az úton jöttünk fel Vácról, és mentünk tovább a csúcsra, majd le Katalinpusztára, de sajnos arról a túráról nem készült beszámoló.)

Az útelágazástól még 130 m szintkülönbséget kellett legyőznünk a csúcsig, ami a valóságban elég meredek kapaszkodó volt, de kipróbált csapatunknak - nyolcunkból hatan tavaly végigjártuk a Fogaras-havasok gerincét - nem jelenthetett gondot. Késő délután fenn is álltunk a Naszály 652 m magas csúcsán.

Természetesen a vasbeton geodéziai toronyba is felmásztunk, ahonnan szép kilátás nyílt a Dunakanyarra, a szomszédos Börzsönyre, valamint a szomszédos cserháti hegyekre: a Romhányi-hegyre és a Szandavárra. (A torony egyébként Magyarország I. rendű vízszintes geodéziai alappont-hálózatának a része, összesen 106 db hasonló torony emelkedik szerte az országban.)

A csúcson természetesen meg is uzsonnáztunk, majd a kék W jelen ballagtunk le a közeli Násznép-barlanghoz. A barlang állítólag onnan kapta a nevét, hogy a törökök elől egyszer egy egész lakodalmi menet bújt el benne. Mivel 200 m hosszú, ez akár meg is történhetett. Sajnos zseblámpa hiányában csak a bejárati termet tudtuk megszemlélni, egyszer jó lenne végigjárni az egészet.

A kék jelzésre visszatérve folytattuk a lefelé vezető utat. A jól járható ösvényről csodás kilátás nyílt a Naszály melletti völgyre és a közeli falvakra. Egy kicsit magashegyi érzés volt ezen a gerincen járni. Nemsokára azonban elhagytuk a füves-bokros régiót, és beértünk az erdőbe.

Egy erdei szekérúton haladtunk lefelé, és pár perc múlva elértük a szelídgesztenyést, ahol a 1998-as őszi túrán sok gesztenyét gyűjtöttünk, majd otthon megsütöttük őket (arról a túráról sajnos nem készült beszámoló). Ezúttal természetesen még virágzás előtt voltunk, gesztenyéről szó sem lehetett.

A kék jelek meredeken vezettek le a Kosdot és Ősagárdot összekötő Agárdi útra. Mivel már kezdett esteledni, így nem Ősagárd, hanem Kosd felé fordultunk, elbúcsúzva a kéktúrától. Egy jelzés nélküli, de jól járható úton ballagtunk be a közeli faluba, ahol a túra véget ért. Hamarosan már egy helyi buszjáraton utaztunk Vácra, ahonnan vonattal jutottunk vissza Pestre.

Szép tavaszi túránk lett tehát, amihez egyaránt hozzájárult a gyönyörű környék, az éledő természet és a klassz csapat is. Viszlát két hét múlva a Bükkben!

-A3-

Túralista