Kéktúra a Nyugat-Cserhátban (2000. szeptember 30.)

A július végi vértesi kimozdulás után ismét csak kedves feleségemmel kettesben indultunk el kéktúrázni. Bár a csekély érdeklődés okát nem igazán értettem (különös tekintettel arra, hogy egy hónappal később a Mátrába tizenöten mentünk), ám utólag egyáltalán nem bánom, hogy csak Saci volt tanúja a túrán történt roppant ciki kavarásoknak...

Pedig olyan jól indult minden! A Diósjenőtől Romhányig tartó út például egy egyszerű vonatozásnál jóval többet kínált: valódi időutazás volt ez Stephenson korába, amikor még komoly viták zajlottak arról, hogy egy bizonyos sebesség (50 km/h?) felett nem fulladnak-e meg az utasok a levegőhiány miatt. Nos, ez a veszély minket a vonat 21,6 km/h-s átlagsebessége jóvoltából nem nagyon fenyegetett...

Ám így útközben lehetőségünk volt alaposan szemügyre venni a környék nevezetességeit, köztük a jónevű Bánki-tavat. Romhányba megérkezve viszont már nem maradt időnk felkeresni a híres Rákóczi-mogyorófát, mivel épp mellénk kanyarodott egy helyi buszjárat. Felugrottunk rá, és sikeresen átgaloppíroztunk a szomszédos Kétbodonyba. Így a túrát végül nem Romhányban, hanem Kétbodonyban kezdtük el...

Kétbodonyban a kéktúra-bélyegzőt rejtő ládika egy családi ház kerítésére van felszerelve, öröm volt megtalálni. Tintapárna természetesen volt nálunk, enélkül semmire sem megy az ember. A kis faluból, pontosabban annak Felsőbodony nevű részéből fél óra alatt értünk vissza aszfaltúton Romhányba. Egy mini ABC-ben szereztünk egy - jobb híján - céges pecsétet, majd déli irányban ballagtunk ki a településről. Elhaladtunk a temető mellett, majd a Romhányi-hegy oldalában gyanútlanul rátértünk a kéktúra-ösvényre.

Kezdetben minden egyértelmű volt: balra sűrű erdő, jobbra málnaültetvények, előttünk meg a dózerút, el sem lehet rontani. Még később sem volt gond, amikor beértünk a fenyvesbe, és Romhány eltűnt mögöttünk, mert bár a jelzések már itt is kopottasnak tűntek, de az út maga egyértelmű volt. Egy helyen kellett csak figyelnünk, ahol a jelzés balra letért a dózerútról.

Az út gyalogösvényen folytatódott, amely egyenletesen vezetett felfelé. Bár jelzést egyet sem láttunk, a kedvünk jó volt. Kedvesemmel a Glockner-túra tanulságairól beszélgettünk, miközben fél szemmel folyamatosan jelzések után kutattam. A gyalogösvény keresztezett egy árkot, majd hamarosan becsatlakozott egy széles erdei útba, ami az addiginál enyhébben emelkedett a hegy oldalában. Bár kék jelet nem láttunk, a régi 1:60000-es Cserhát-térképem alapján a földúton jobbra fordultunk...

És ezután jött a baj. Tudniillik a térkép szerint hamarosan meg kellett volna érkeznünk a Romhányi-hegy nyergében található hajtűkanyarhoz. Valószínűleg meg is érkeztünk (sajnos utólag már ezt sem merem biztosra venni), csak éppen a sokszoros útelágazásnál nem tudtuk eldönteni, hogy mennyire forduljunk jobbra. Egyértelmű jelzések híján a legjobb tudásom szerint "bevettük" a hajtűkanyart, majd egy kisebb kiemelkedés mellett elhaladva (melyről feltételeztem, hogy a Romhányi-hegy 418 m magas csúcsplatója) fokozatosan elkezdtünk ereszkedni.

Kék jelzést viszont sehol sem láttunk!

Annyi baj legyen, előbb utóbb úgyis leérünk a hegyről, és kilyukadunk Felsőpetény szélénél - gondoltam. Mentünk hát lefelé az úton, de közben tele voltam balsejtelemmel: valószínűleg elkavartunk! "Legközelebb nem hagyom otthon a tájolót" - ígértem meg kedvesemnek, akit viszont láthatóan nem igazán aggasztott a jelzések hiánya, számára a nyárvégi erdő látványa meg a napsütés cirógatása elég volt a boldogsághoz...

Én viszont egyre idegesebb lettem. Az ösvény hamarosan megszűnt ereszkedni, és egy újabb nyeregszerűségbe érkezett. Ez lenne a Cseres-bérc? Innen már lassan látszódnia kellene Felsőpeténynek! Merre forduljunk? A térkép szerint balra kellene... Menjünk hát balra! Az ösvény ismét elkezdett süllyedni, érintett néhány bokros-bozótos tisztást, majd pár perc múlva elérte az erdő szélét. És láss csodát: ott feküdt előttünk a falu!

"Ez nem semmi!" - kiáltottam fel. Ahhoz képest, hogy egy jelzést sem láttunk útközben, mégiscsak idetaláltunk. Felszabadulva a nyomás alól, vidáman baktattunk lefelé, és a hegyoldalban levő szőlőültetvények között átvágva hamarosan el is értük a település szélét.

Nem telt el öt perc, és ott álltunk leforrázva...

ALSÓPETÉNY-ben voltunk!!! Nem Felsőpetényben, hanem Alsópetényben! Vagyis egy egész faluval sikerült odébb kavarnunk! Ez tényleg nem volt semmi - égtem, mint a Reichstag. Kedves felségem igyekezett ugyan vigasztalni, de nem sok sikerrel, eléggé megviselt a dolog. Eddig is voltak "eseteim" (lásd a bükki túra második napját vagy a börzsönyi "tortúrát"), de azok sötétedéskor, egy-egy fárasztó nap estéjén estek meg. Most meg gyakorlatilag a túra elején elszúrtam az irányt, ráadásul teljesen!

Na mindegy, azért a kardomba nem dőltem bele, végül is csak három kilométerre voltunk attól a helytől, ahová érkeznünk kellett volna... Fogtuk magunkat, és egy lakodalmas menetet kikerülve végigballagtunk a falun, majd elindultunk a néptelen bánki műúton Felsőpetény irányába. Hamarosan egy autó hangjára lettünk figyelmesek, amit a feleségem megpróbált lestoppolni. Csodák csodájára a fickó megállt, és egy-két perc alatt átrepített minket a felsőpetényi útelágazáshoz (ezúton is köszönet érte!). Na, legalább már itt tartottunk, még ha vesztettünk is egy-két órát.

Felsőpetény érdekes alakzatú település, legalábbis az országút felől nézve: jobbra a falu, balra, a távolabb folyó Lókos-patakig pedig a nagy pusztaság. (Valószínűleg a nedves, öntéses altalaj miatt nem építkeznek arra az oldalra.) Ezen a felemás "utcán" mentünk közel két kilométert, míg végül a falu túlvégén megérkeztünk pecsételő helyként szolgáló kocsmához. A szombat délutáni kedvtelésüket (italozás a haverokkal) űző férfiak csoportján átvágva kora délután újabb pecséttel gyarapodott kéktúra füzetünk.

Pecsételés után éppen megpihentünk volna, amikor egy helyijáratra lettünk figyelmesek, ami éppen induláshoz készülődött. Miután kiderült, hogy a buszjárat a szomszédos Ősagárdon is áthalad, nem kellett sokat győzködni magunkat, hogy felkapaszkodjunk rá. Bár ez csak pillanatnyi gyengeség volt, de utólag nem bánom, hogy így döntöttünk...

Mások túrabeszámolói alapján a két falu közötti Galamb-hegyen további életre szóló élményeket szerezhettünk volna a kanyargó ösvény és a kék jelek hiánya miatt gyakorlatilag elkerülhetetlen kavarásokból kifolyólag. Ezek az élmények a romhányi-hegyi "kaland" után valószínűleg végképp tönkretették volna túravezetői renomémat... Azért talán egyszer majd megpróbáljuk bejárni a Galamb-hegyet is, ha lehet, eltévedés nélkül.

Mindenesetre ott álltunk Ősagárd főutcáján (megjegyzem, a kicsiny településnek nem is nagyon van másik utcája ezen kívül), és miután a helyi vendéglátó-ipari egységben beszereztük a pecsétet, nekivágtunk a túra utolsó szakaszának. Azt hittük, több meglepetés már nem érhet minket a nap folyamán...

A falu szélén átkeltünk a Sinkár-patakon, majd villanyvezetékek alatt elhaladva és réteket, szántókat keresztezve gyalogoltunk a Farkas-bérc nyugati lejtője felé. Nagyon-nagyon figyeltem a jeleket, de a falun túl egy darab se volt belőlük! Támpontot csak az egykori gémeskút jelentett, meg az, hogy a földút nagyjából egyértelműen vezetett előre.

A Farkas-bércen átkelve az út egy másik széles földúthoz ereszkedett le, amin a térképnek megfelelően balra fordultunk. Jelzés persze nem volt egy szál se. Az útmenti kerítés mellett pár száz métert haladtunk, majd az első adandó alkalommal jobbra fordultunk, hogy megkezdjük a kapaszkodót a Nagy-májra (ha jól emlékszem, itt kivételesen volt valami jelzésmaradvány). Ám innentől teljesen érzés alapján mentünk, mert a továbbiakban egy fia kék jelet sem láttunk!

Jó néhány percnyi kapaszkodás után egy nagy tölgyhöz érkeztünk, ami sokkal öregebb volt a környék fáinál. Ezt kedvező fordulatnak tekintettük, mivel a favágók időnként meghagynak egy-egy jellegfát útmutatóul. (Bár jelzés nem volt ezen sem.) A tölgyfát elhagyva, attól nem messze egy útelágazáshoz érkeztünk, ahol megtorpantunk: jobbra-balra, előre-hátra, szóval mindenfelé utak indultak el előttünk, és egyiken sem volt kék jelzés!

"Na ne! Ez így már túl sok, ez így nem fair!" - fakadtam ki. Ilyen rossz állapotú ösvénnyel még sehol sem találkoztunk a OKT nyomvonalán. Szégyen és gyalázat, hogy egy országos jel így nézzen ki! De nem volt mit tenni, tippelnünk kellett, hogy merre menjünk. Így hát tippeltünk.

Mondanom sem kell: rosszul.

Döntésünk helytelensége felől már pár száz méter megtétele után megbizonyosodhattunk, mivel a választott út egyre dzsumbujosabbá vált, sűrű szederindák és vadrózsabokrok szaggatták a ruhánkat. De már nem volt kedvünk visszafordulni, mentünk makacsul előre. A régen járt út a hegyoldalban kanyarogva egyre lehetetlenebb helyekre vitt minket, mi pedig kezdtünk kétségbe esni... Ha így folytatjuk, megint egy másik faluban kötünk ki! Vagy, ami még rosszabb, ránksötétedik!

Kínlódva folytattuk a menetet. Ha elágazáshoz érkeztünk, igyekeztem azt az irányt választani, ami érzésem szerint visszavitt volna minket a Nagy-máj gerincéhez, de ez nem igazán sikerült, tudniillik egyre lejjebb kerültünk. "Most már mindegy, legfeljebb lejutunk a Gyadai-rét keleti végéhez, onnan meg majd valahogy visszakecmergünk a Török-réthez" - próbáltam buzdítani Sacit, kevés sikerrel. Mostanra már neki is tele lett a hócipője a cserháti jelzésekkel. Illetve azok hiányával.

Egy visszafelé vezető útra lelve azon folyattuk az utat, és nemsokára egy épülethez érkeztünk, ahonnan szép kilátás nyílt a szemközti Naszályra. (Valószínűleg a kék jelzéstől fél kilométerre fekvő, a térképen vadászházként jelölt házikóra bukkantunk rá.) A ház előtti ülőalkalmasságokon pihentünk egy kicsit, majd fáradtan folytattuk az utat.

Pár perccel később egy rég látott, már-már elfeledett dolog ötlött a szemünkbe: egy turistajelzés! Hohohohó! Igaz, a jelzés piros volt, nem kék, de ilyen apróságon már nem akadtunk fel. Hiszen legalább sejtettük, hogy hol vagyunk. Ráálltunk hát a piros jelre, ami a térképnek megfelelően hamarosan elvezetett minket a Török-réthez, ahol sok kavarást, valamint lelki és fizikai sérülést követően ismét megtaláltuk az OKT-t!

S ha már így esett, rögtön ott is hagytuk... Mára elég volt belőle. A piros jelen folytattuk az utat, elhaladtunk a Naszály délkeleti nyerge mellett (itt szálltunk ki az áprilisi kéktúrán is), és a megfelelően jelzett (!) ösvényen csendesen leballagtunk Kosdra. Az igényes külsejű házak között hamarosan megtaláltuk a buszmegállót, és nem sokkal később már egy helyijáraton Vác felé utaztunk gyors iramban...

Rendhagyóan kemény túra volt mögöttünk, ami elsősorban pszichikailag viselt meg minket. Tanulságképpen elmondható, hogy a kéktúra nyugat-cserháti jelzésrendszere... Hát, hagy némi kívánnivalót maga után. Nem ártana, ha valaki egyszer rendesen végigmenne rajta, és felfestené a jeleket - persze kavarás nélkül, különben a friss jelek is rossz irányba fognak vezetni... (De a GPS korában talán ez már elkerülhető.) A túrát követően nagyon rosszul éreztem magam, de miután több beszámolóban is olvastam, hogy mások hogyan jártak ugyanezen a szakaszon, rájöttem, hogy a hiba nem az én készülékemben van... Száz szónak is egy a vége: aki erre a vidékre készül, az csak vadiúj térképpel, jól működő tájolóval és elemlámpával (valamint háromnapi hideg élelemmel J) felszerelkezve tegye!

(A túrát illusztráló képek Horváth Béla sportársunk honlapjáról valók, ezúton is köszönet értük!)

-A3-

Túralista