Kéktúra a Gerecsében (2000. február 19.)

A Gerecse keleti és központi részét már ismertük az egy évvel ezelőtti tavaszi túráinkról, így ezúttal a déli rész felé vettük az irányt. A télvége enyhe idővel köszöntött be, ami miatt hóval nem, sárral viszont annál inkább találkoztunk. Ám ez semmiképpen sem vehette el kedvét tízfős csapatunknak. Nem is vette.

Szárliget vasútállomása - a fatelepnek hála - egész tekintélyesnek tűnik, bár a jellege erősen szocreál. Pecsétet a forgalmi irodán kaptunk, majd a megszokott csapatfotót követően nekivágtunk az aznapi távnak. Az állomás után pár méterrel rögtön letértünk a kék jelzésről, és a kék háromszögön ballagtunk ki a faluból a Zuppa-tető felé. Nosztalgikus okokból.

Az 1994-es szárligeti TEDISZ-tábor alatt egy barátommal erre a 384 m-es csúcsra vezettem napfelkeltenéző-túrát. A 10-12 fős mindenre elszánt csapat egyik tagja Saci volt, ekkor találkoztunk életünkben először. Öt évvel később a feleségem lett.

A kicsi, de látványos és csupasz csúcsra gyorsan felértünk, a kilátást csak a felállított fakereszt rondította el. Egy újabb fotót követően a jelzésen leballagva áthaladtunk az 1980-ban épült M1-es autópálya-szakasz alatt. (Bár márványtábla nincs róla, de fontos tudni, hogy az 1100 km-es OKT egyedül itt keresztez autópályát!)

Az Eocén-programról elhíresült Nagyegyházára érkezve balra fordultunk, és egy ideig aszfalton haladtunk. Ez jó alkalmat kínált Dávidnak, hogy a legutóbbi Aranyásó filmklubos élményeként elmesélje a Gyula vitéz télen-nyáron c. filmklasszikus történéseit. A részletes elemzés rendre hangos rötyögésbe torkollott.

Az aszfaltot a hátunk mögött hagyva földúton botladoztunk tovább, érintettük a fantáziadúsan Kettes- és Egyes-tónak nevezett tavakat, majd Kisegyházapuszta után szántóföldek mellett vezetett a nem túl sűrűn festett kék jel. Az igazi erdő csak a Lengyel-gödör nevű résznél kezdődött el, amikor a Váli-víz völgyét magunk mögött hagyva megkezdtük a kapaszkodót a Somlyóra.

Először fiatal tölgyesben, majd korosabb fák alatt haladtunk felfelé. A Hársas (374 m) nevű hegy oldalában sikeresen megtréfáltuk az élen haladó lányokat, akik a szokásos beszélgetésbe belemerülve nem vették észre a jobbra kanyarodó kék jelet. Pedagógiai célzattal hagytuk, hadd menjenek. Csak 30 méterről kiáltottunk utánuk, hogy ideje lenne visszafordulniuk...

A két Somlyó közötti nyeregben levő kulcsosházig enyhén emelkedő ösvény vezetett. A háznál kék-túra matricát ragasztottunk a füzetbe, majd nekiláttunk jól megérdemelt ebédünk elfogyasztásához. Az étkezést követően Dávid örömében (vagy unalmában?) fára mászott, amit érdemesnek találtunk megörökíteni.

Az egykori Somlyóvár sáncai mellett elhaladó ösvény meredeken vezetett le a tornyópusztai útra. Útközben egy készülő faszénégető boksába botlottunk, ahol sikerült az építőkkel is néhány (szakmai) mondatot váltanunk. Nehéz mesterség az övék, nem is túl esztétikus, de legalább azt csinálják, amit szeretnek, és amihez értenek. A rövid beszélgetés után a Tornyó (357 m) oldalában vezető murvás úton jutottunk le a Tatabánya-Tarján közötti műútra, közben egy vadászlesnél pihentünk egy kicsit. Az idő nem volt valami fényes, de az eső nem esett.

A forgalmas úton átkelve a Bodza-völgybe jutottunk, ahol az erdőt és a szántót elválasztó kerítés mentén haladva egy eszményi "játszófára" leltünk: a kihajló erős ág mintha hintázásra lett volna kitalálva. Gyermeki lelkülettel vetettük rá magunkat, az önfeledt játszadozásnak csak A2 dorgáló szavai vetettek véget. Ezután kisétáltunk az autópálya széléig, majd az ösvény visszakanyarodott az erdőbe (bár az autók zaja még sokáig elkísért minket).

A Tarjáni-malompatak, majd a Hallgató nevű hegyhát következett, és máris megérkeztünk a túra utolsó pecsétjéhez, amely egy nagy tölgyre volt erősítve, nem messze a Koldusszállás nevű vadászháztól. Mivel csekély tintakészletünk miatt csak egy gyengécske pecsétet sikerült összehoznunk, ezért a biztonság kedvéért dokumentumfotó is készült a helyszínen (sajnos ez is gyengécske lett).

Innen pár száz métert aszfalton mentünk, majd - elválva a kék jelzéstől - a sárga és piros jelen ballagtunk át a Bika-réthez, majd a Kis-réthez. Egy éve tavasszal itt gyönyörű virágszőnyeg borította a tájat - ehhez most korán érkeztünk. A turulszobrot viszont a korai alkonyat miatt nem tudtuk lefotózni...

Utunk végállomása a tatabányai pályaudvar lett, ahol elégedett fáradtsággal szálltunk vonatra.

Bár a későtéli táj és a borongós idő nem tették e túrát különösen látványossá, de így is jól éreztük magunkat egymás társaságában. Ismét bebizonyosodott, hogy a csapat milyensége legalább annyira befolyásolja a túrát, mint a környezet és az időjárás.

- A3 -

Túralista