Családi kéktúra a Vértesben (2000. július 29.)

Hogy miért indultunk el a legnagyobb kánikulában a Vértesbe? Ennek egyik oka az volt, hogy mivel a csapattagok túlburjánzó elfoglaltságai miatt a tervezett Rila-Pirin gerinctúra egy picit (8-10 évvel?) későbbre halasztódott, ezért a nyáreleji magas-tátrai Nagy Elázás és a Júliai-Alpokbeli Családi Mászkálások után valamilyen nehezebb hazai túrára volt szükségünk, hogy ne veszítsük el jó kondíciónkat az újabb tátrai Nagy Találkozásig, de főleg a szeptemberi Glockner-mászásig. Az Országos Kék Túra vértesi szakasza épp kapóra jött.

S hogy miért csak ketten indultunk el? Július vége lévén nem számíthattam túljelentkezésre, ezért nem is nagyon propagáltam a túrát. Azután meg pláne nem, hogy a hossza - 36 km! - is eldőlt. Így hát maradt a minimális csapatlétszám. Meg a pici hegység, melynek egyetlen 500 m magas csúcsa sincsen, ám így is sokan rajongva szeretik. A dolomit- és mészkő-felszín lepusztulásával, töredezésével ugyanis a Vértesben sok helyen meredek sziklafalak, vadregényes szakadékok és keskeny szurdokvölgyek alakultak ki. Emellett a kedvező környezeti adottságok következtében a hegység növény- és állatvilága is rendkívül gazdag. Erről egyébként mi is meggyőződhettünk a nap folyamán…

Egy korareggeli vonattal robogtunk Fehérvárig, majd onnan vicinálissal végig a Móri-árokban. A vasútvonalon szinte érződött, hogy hazánk egyik legelső, 1860-ban épült vonala, annyira lerobbant állapotban volt. Nem is ment a vonat túl gyorsan. (Így nem csoda, hogy az emberek többsége busszal jár.)

Csókakő vasúti megálló, leszállás. Pecsétet itt ne keressen az ember, az odébb lesz vagy négy kilométerrel. A faluval együtt.

- Elnézést, nem gondoltak arra, hogy az állomást a falu mellé építsék?!
- Hát, gondolni éppen gondoltunk rá, de aztán inkább mégis a sínek mellé építettük…

E klasszikus favicc felidézését a Móri-árok széles völgyteknőjén való unalmas átkelés követte, "Kedvenc túraterepünk az aszfalt!" mottóval. A 81-es úton fasor mellett, szántók között vezetett az út, utána már volt egy kis erdő is. (Közben elhaladtunk a '80-as évek hangulatát idéző Sandokán (sic!) Panzió mellett.) Az első óra monotonitását aszfalt-balettel próbáltuk oldani. Lassan beindult a banánérlelő meleg is, de szerencsére csak módjával.

Beértünk a faluba, messze előttünk feltűnt az újjáépülő vár képe. A kéktúra-pecsét utáni nyomozásunk végül egy vendéglőbe vezetett minket. Nem sokat időztünk odabenn, hiszen addig még egy métert sem mentünk igazi turistaúton. Ez volt az oka annak, hogy még a híres várhoz sem kapaszkodtunk fel, így személyes beszámoló helyett következzen a hivatalos ismertető.

A vár magjául szolgáló öregtornyot és palotát a Csák nemzetség építtette még a XIII. sz. második felében, majd a komplexumot a következő századok folyamán többször kibővítették. A szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos vár tökéletesen kihasználta a hegyvidéki adottságokat, a középkorban szinte bevehetetlennek számított. Három irányból meredek szakadék, a nyitottabb nyugati oldalról mesterséges árok és a többi szakasznál jóval vastagabb, kétméteres fal védte. A várhoz felvezető szerpentinút az északi védőtorony mellett kanyarodott a kaputoronyhoz. Az alsó udvar sikátorának két oldalán álltak az őrszobák, kazamaták, istállók. A hat méterrel magasabban fekvő fellegvár szögletes udvarát egy kétemeletes lakótorony uralta. Ajtaja az első emeleten nyílt, ahova csak létrán lehetett felkapaszkodni.

A csókakői vár területén 1995 óta nagyarányú feltárási és állagmegóvási munkálatok folynak, így remélhetően még a mostaninál is látványosabban őrzi majd a Móri-árok völgyét…

A vár mellett/alatt elhaladva hirtelen léptünk be a Vértes vadonjába, mégpedig a meseszép Vár-völgybe. Az út nagyjából észak felé, egyenletesen emelkedve vezetett a völgy sűrű erdős, sziklákkal szegélyezett, szűk fenekén. A kellemesen hűvös félhomály rendkívül jól esett a melegben. A romantikus völgynek egyetlen problémája van: rövid. Mindössze másfél kilométer után kiértünk az objektíven Határnyiladéknak nevezett határnyiladékhoz, és jobbra fordulva Gánt felé vettük az irányt.

Sajnos az út innentől fogva leegyszerűsödött, mind a környezetét, mind a magassági vonalvezetését illetően: balról kerítéssel szegélyezett, füves szekérúton ballagtunk szinte teljesen vízszintesen. De így legalább alkalmunk volt építő beszélgetést folytatni egymással. Mentünk-mendegéltünk, nem sokkal később egy vörösfenyves szegődött mellénk, majd balra fordulva észrevétlenül "felmásztunk" a nap csúcspontjára (460 m). Van ez így a Vértesben…

Ezek után a Vén-cser és a Nagy-bükk nevezetű helyeken (hegyeken?) vágtunk át, melyek nevükkel ellentétben inkább középkorú és -méretű fákkal büszkélkedhetnek. Hát, szó mi szó, ezen a szakaszon nem sok izgalom adódott, és a helyzet a műútra leérve sem javult (mitől is javult volna?! az aszfalttól?). Szerencsére a hajdúvári vadászháztól kezdve a turistaút leereszkedett az Antal-árok völgyébe, ez hozott némi változatosságot a túrába. A völgy végén balra KO jelzés vezetett az egykori Kápolna-pusztához…

A "Másfél millió lépés Magyarországon" film tagjai 1979-ben még lefilmezték Kápolna-puszta utolsó lakóját, egy magányos férfit. A mai napig emlékszem a beszélgetés szomorkás, melankolikus hangulatára (bár ez, mondjuk, az egész sorozatra jellemző volt). Ezúttal nem volt időnk bemenni az egykori faluba, pedig kíváncsi lettem volna, mi maradt mára belőle…

A völgyben szinte nyílegyenesen haladtunk a már nem messze levő Gántig. Hála ősöreg térképemnek, a falu határában sikeresen elvesztettük a kék jelet, és így végül aszfalton ballagtunk be a híres településre, amely Magyarország első, Európában is ismert bauxit-lelőhelyével büszkélkedhet!

A gánti bauxitot Balás Jenő székely származású bányamérnök fedezte fel 1920-ban, a kutatások eredményeképpen 3,35 millió tonna jó minőségű bauxitot találtak itt. A bányászat 1926-ban indult meg, a meddőréteg letakarítása és a külfejtés kézzel, teraszos jelleggel történt. A bauxitot csillékbe lapátolták, majd kézzel vagy lovas kocsival a vasúti kocsikhoz tolták, végül Bodajkra szállították. A bányában dolgozók száma a '30-as években meghaladta az ezer főt. A II. világháború éveiben innen került ki a magyar bauxit több mint 60%-a! A háború után a készletek lassú kimerülésével a bánya elvesztette önállóságát, és 1962-ben bezárták. Az elhagyatott bányatelep szélén 1976-ban nyitották meg a Bauxitbányászati Múzeumot, amely a vértesi bauxitbányászat, ezen belül a gánti bánya történetét mutatja be.

Bár ma Gánt Fejér-megye egyik legkisebb települése, azért szépen fejlődik, köszönhetően többek között az intenzív németországi kapcsolatoknak (amik pedig az egykori lakossági kitelepítésnek "köszönhetőek"). Csinos porták, aszfaltburkolat, rend és tisztaság. Mindezt a Vértes vendéglő teraszáról volt lehetőségünk megszemlélni, pecsétet is itt szereztünk.

Rövid pihenőt követően nekifogtunk a túra második felének (eddig 19 km-t jöttünk). A falu szélén legelő ménes jelezte a lovasturizmusban rejlő lehetőségeket. A legelőt elhagyva a Pap-völgy névre hallgató helyre értünk, amely tényleg szép hely: fenyvesekkel övezett virágos tisztások sorozata. Jól esett lelkünknek a korábbi monoton szakaszok után.

A völgy után egy szép erdő következett (Sámolyi-bükk), majd egy jelzés-kavalkádot hordozó tölgyfánál balra fordulva a K négyzet jelzésen értük el Mindszentpusztát. Az egykor szebb napokat látott erdei telepnél vidám társaságba botlottunk, nem akartuk zavarni őket, így a romos házon kívül telepedtünk le falatozni. Be kell, hogy valljam, itt már egy picit fáradtak voltunk, meg a levegő is fülledt volt: eső készülődött.

A háznál pecsételtünk (pecsétpárnát vigyünk magunkkal!), majd folytattuk az utat a kéken. Az ösvény előbb a Ciklámen-völgy felé hajlott (állítólag ez a ciklámen legkeletibb előfordulása hazánkban), majd a Som-hegy oldalában vezetett. Bár az itt készült fotó valóságos dzsungelt sejtet, az út jól járható volt.

Mivel ekkor már lógott az eső lába, csak elsuhantunk az egykori Oroszlán-kő várának romjai mellett, és a szintén észrevehetetlen Batonna-hegyet (398 m) megmászva meg sem álltunk Kőhányáspusztáig. Itt egy szinte teljesen kihalt "presszóban" pecsételtünk, aztán ismét pihentünk valamicskét.

És ekkor jött a zuhé. Illetve a nyári zápor, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, sőt, kimondottan üdítőleg hatott a nagy meleg után. Emiatt - és a késő délután időpontból kifolyólag - nem húzódtunk védett helyre, hanem folytattuk az utat. De jól is tettük!

A Német-völgy árnyas erdőjét elhagyva ugyanis gyorsan elállt az eső, és már csak a fák lombkoronájáról lehulló cseppecskék jelezték, hogy arra járt. Az aljnövényzetre hulló sok ezer esőcsepp hangja elnyomta bakancsaink surrogását, így fordulhatott elő, hogy a GÍMSZARVAS pár nem hallott meg minket…

Földbe gyökerezett lábbal álldogáltunk az úton. A hím gyönyörű agancskoronát viselt a fején, a nőstény szerényebb külsővel rendelkezett, de ahogy a megöntözött erdőben gyanútlanul ott legeltek előttünk… Páratlan látvány volt. Egészen más, mint amit a TV-ben vagy egy színes-szagos könyvben lát az ember. Ez itt a valóság, az ő valóságuk volt, amibe nem várt módon pár percre betekintést nyerhettünk.

Néhány percnyi ámulás-bámulás után megpróbáltam minél közelebb lopózni hozzájuk, hogy lefotózhassam őket, de a koraesti fényhiány és öreg Zenitem hiányosságai nem tették lehetővé, hogy élvezhető képet készíthessek róluk. (Bezzeg, ha már akkor meg lett volna a 300-as telém…) Az egyetlen fotó így csak sejteti azt a csodát, amit akkor ott a Vértesben láttunk.

A gép elsütésére szarvasaink felkapták fejüket, és meglátva minket gyors vágtába fogtak. Felemelt fejjel vágtattak a fák közt vigyázva, nehogy bármibe is beleakadjanak. Ekkor láttuk őket utoljára, de a többi képpel együtt ez is felejthetetlen volt.

Beszélgettünk egy kicsit a nem mindennapi élményről, majd folytattuk az utat Várgesztes felé. Az Űző(szarvas-űző?)-hegy fennsíkjáról leereszkedve értük el a gesztesi várhoz vezető aszfaltutat, melyen lassan ballagtunk ismét felfelé (ekkor már jóval túl voltunk a 30 kilométeren). Az aránylag jó állapotban megmaradt, illetve felújított vár egész évben üzemelő turistaszállójában szereztük be a túra utolsó pecsétjét, majd felmásztunk a tetőre, ahonnan szép félkörös kilátás nyílt a falura és a környező hegyekre.

A 404 m magasan levő várat először 1326-ban említik oklevelek, 1379-től királyi birtok volt. A Neszmély-Tata-Vitány-Gesztes-Oroszlánkő-Gerencsér-Csókakő védelmi vonal elemeként funkcionált. A török hódítás nyomán a vár alatti falu 1526-ban elpusztult, magát a várat csak később, 1541-ben foglalták el a törökök, és kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1605-ig megszállva tartották. A török kiűzése után a falu és a vár sorsa elvált: a falu újjáépült, a vár azonban lakatlanná lett, állaga folyamatosan romlott. A helyreállítás gondolata helyi kezdeményezésre csak 1958-ban vetődött fel, a feltárásra és újjáépítésre végül 1960-63 között került sor.

A túra utolsó fotóinak elkészítését követően északkeleti irányba leereszkedtünk a várból, és lejtős terepen értünk be Várgesztes főutcájára. Azonban a buszmegállóban még nem értek véget aznapi kalandjaink. Gesztesen ugyan nem kellett 20 percnél többet várnunk a buszra, ám Tatabányára nyolc óra után pár perccel beérkezve szomorúan konstatáltuk, hogy a szombat esti vonatközlekedés… Hát, legalábbis hektikus.

Tudniillik nem volt vonatunk Pestre! Azazhogy volt, csak éppen személyvonat, és arra is több mint egy órát kellett várnunk. A 36 km után ez már nem igazán hiányzott. Ahogy az sem, hogy már majdnem hazaérve az Elágon lekéstük a legeslegutolsó buszt, ami aznap Rákoskertre indult. Így maradt a taxi.

- Jó estét kívánunk! Ne haragudjon, de már csak 960 forint van nálunk. Meddig tudna elvinni bennünket?
- Mi van?!...

Miután a sofőr rájött, hogy ez nem egy Kandi Kamerás beugratás, kerek-perec közölte, hogy bizony hazáig ennyiből el nem jutunk. Így aztán rövid kapcsolatunknak hamar vége szakadt. Ezután egy másik, 120-as Skodás taxisnál próbálkoztunk. Ő is morgott egy darabig, de aztán a Sáránd utcáig vállalta a fuvart. Onnan meg már csak negyed óra volt az út a faházunkig…

Egy-kettőre ágyban voltunk. Az elalvással nem voltak gondjaink.

U.i.: Sok év után is jó visszaemlékezni erre a túrára! Bár a Vértes csúcsai tényleg nem az eget ostromolják, nem maradtunk élmények nélkül, sőt, ez a kánikulai kiruccanás az egyik legérdekesebb hazai túránknak bizonyult. Köszönet érte a Teremtőnek!

-A3-

Túralista