Évezredzáró túra a Visegrádi-hegységben (2000. december 30.)

Mindez ez egy esős téli napon kezdődött, amikor mindenképpen el akartam menni kirándulni. A felszerelésem még mindig a régi, de közel az a nap mikor ez is megváltozik! Igen, igen, sajnos ma még nincs így, úgyhogy elém vetül az egész napos ázás rémképe, melynek végeredménye az átázott felszerelés és a csontig ható hiiii…deg!

Az Árpád-hídtól indulunk, mint már annyiszor, az eső láthatóan keveseket riaszt vissza az egész napos túrától, tizenhárman vagyunk. Jó látni, ahogy egymás kezét szorongatjuk, és nagy örömmel készülünk az új mini-kalandunkra. A buszon beindul a vidám reggeli diskurzus, egymás életébe kapunk szikrányi belátást, a távközlés is működésbe lendül értünk, ekkor sikerül ugyanis Istvánnak meggyőznie Szilárdot, hogy dacolva az esővel elinduljon, és magával hozva Karlóékat, lehetővé tegyen számunkra egy nagyszerű találkozást utunk egy jövőben előtűnő szakaszán.

A busszal az eredeti terveknek megfelelően Dömösön kötünk ki, ahol Birovecz Laci és más hiányosan felszerelt csapattagok ellátmányt kívánnának beszerezni, de a távolról délibábként előtűnő ABC közelről már csak egy egyszerű presszónak bizonyul. Ekkor az ilyen kicsiségekkel nem törődve nekivágunk utunk első (aszfaltos) szakaszának, amit könnyedén meg is teszünk a Rám-szakadék aljáig. Ekkorra már az eső nem olyan vészes, egészen eláll, így elsülnek az első igazi túrafotók, különösen a jegyespárok népszerűek...

András egy pár szóban elmondja: innentől már mindenki magáért felelős, egyszóval, ugyan már vállaljuk a felelősséget tetteinkért. A tét magas: az esetleges félrelépés kéztöréshez, lábtöréshez, csuromvízes ruhához vagy egyéb kellemetlenséghez vezethet, hogy csak az enyhébbeket említsem. Most persze ilyenekről szó sincs, mi mindig a győzelmet célozzuk meg, a feljutást épségben, de nem árt, ha az ember összeszedi magát egy kicsit, és nem csak a magabiztos tudásából próbál magának utat vágni.

Az előző sorokat olvasva azt vélhetnénk, hogy innentől már csak fogösszeszorítós néma előrehaladás következik, de hát nem eszik olyan forrón az ilyen szakadékokat, főleg itt nálunk Magyarországon. Maradjunk annál, hogy többé-kevésbé laza beszélgetés folytatódik erről-arról, annyira laza, hogy sikerül magamat 5 évvel öregebbnek beállítanom két kedves közelemben gyalogló-mászó előtt. Amit némi hümmögés után, többé-kevésbé el is hisznek. Az egyik állításom ugyanis úgy hangzik, hogy most nyáron volt a 20 éves érettségi találkozóm, amire ugye nem tudtam elmenni egy szép esős-zuhogós túrában való érintettségem miatt. Hát igen, hogy telik is az idő, magam sem gondoltam volna, de hát öregszünk. A következő lépéseket már ennek az öregedős hangulatnak enyhén melankóliás bódulatában teszem…

Na ne, de hát én még fiatal vagyok! De hát a 20 év az 20 év, és ha még hozzáadjuk azt a 18 évet, hú de borzasztó, az éppen 38! Na ennél a pontnál azért rámszakadt a felismerés, ha akaratlanul is, de az előbb nem a valóságnak megfelelő dolgokat mondtam… A dolgok ilyetén állását felismerve a tények helyes ismertetésére szorítkozva Vikinek és Anitának bevallottam, hogy csak 15 éves érettségi találkozóm folyt ki az életem sodrán kívülre, és ezek szerint a 20 évesről még nem maradtam le. Hurrá, vannak még lehetőségek!

A szakadékunk egyre feljebb kanyarodik, néha odaszorít a sziklafalhoz, néha arra kényszerít bennünket, hogy egy-két labilis lábváltáskor a hideg patakjába merítsük lábainkat, mi persze minden ügyességünket latba vetjük, hogy az efféle próbálkozásait visszaverjük. Néhány helyen csak nehezen jutunk előre a nehéz terep miatt, de ilyen helyeken a láncok és néhány bátorító szó segítsége felfelé repít bennünket szakadékos ösvényünkön. A küzdelem folyamán észre kell vennünk, hogy nem csak mi küzdünk, hanem többen is meg kívánják mászni ezt a helyet ezen a napon. Egy pár ilyen ember közém és csapatom közé kerül, ám meglepő vidámsággal jutnak át ők is a néhol jeges akadályokon.

A szakadékos résznek vége, a következő célunk Dobogókő. Haladunk előre a megtalált jelzésen, közben a mobilos összeköttetésünknek köszönhetően megtudjuk, Szilárdék is a közelben haladnak felénk, így egyeztetünk a találkozóra. Ami kisvártatva le is zajlik, de ekkora már új üdülési lehetőségeket találtunk magunknak. Állandóan hógolyózáport zúdítunk egymásra, több-kevesebb sikerrel.

És eljön a csodálatos pillanat, a nagy találkozás perce, melynek ízét hamarosan Szilárd is megkóstolhatja, mivel egy repülő hógolyó éppen a bal szemében köt ki. Tomcsi ugyan állítja, hogy ma nem igen ment neki a célzás, ám a hószemcsék Szilárd szeme körül másról beszélnek. Szerencsére Szilárd humora töretlen, békessége pedig megingathatatlan, sőt, még új erőt is merít e nagyszerű találkozásból, úgyhogy teljes a béke, azaz a hócsata egészen Dobogókőig.

Az Eötvös-turistaházban pihengetünk, teázunk és pogácsázunk, beszélgetünk, ez itt most a társasági élet színes felfrissülő helye. Beszélgetünk Fogarasról, színházról, erről meg arról...

A bő órányi vidám eszmecsere után a társaság szétválik: vannak, akik Szilárd fűthető szuper Suzukiját választják, mások a Volán mesejáratát célozzák meg. Az Andrásoknak még támad egy jó kis kirándulós ötletük, úgyhogy jó páran velük tartunk. A Két-Bükkfa-nyeregtől ballagunk le a hóesésben egészen a Vaskapu nevű szikláig, miközben mászó élményeiket hallgatjuk.

A gnóm óriáshoz hasonló szikla körül eszeveszetten fúj a szél, kicsit hii...deg van, de még most sem annyira, mint a reggel elém vetülő rémkép csuromvízes vásznán. A két Andrásnak majdnem sikerül egymást rávennie egy jó mászásra, amiért még Saci is lelkesedik, úgy látszik ez a mászó kedv ragadós, jobb, ha vigyázok... Na azért velem nem megy ez ilyen könnyen, legalábbis a sziklafalon való kapaszkodás iránti ilyen mértékű önfeledt lelkesedés nem... Addig, hogy ezért én igazán lelkesedjek, eltelik még egy kis idő, mivel előbb tanulok meg golfozni, bár ezt inkább ne firtassuk.

A Vaskapu széles vállú óriásától egészen Pilisszentkeresztig ereszkedünk a ránk sötétedő késő délután óráiban, beszélgetünk, a falu esti fényes szépségén merengünk, majd megállapodunk a buszmegállóban. András valahogy a konyhára tereli a szót, majd kijelenti, hogy erről most ne is beszéljünk, annyira éhes. A pár másodperces szünetet kihasználva előbb a földet rugdosom ütemesen, hogy a hatást fokozzam, majd elsuhogom, mint egy hintaszékes nagyapó: nekem töltött csirkém van otthon! Na, erre kirobban az ébren tartott derűből a hatalmas nevetés, mindenki bőven ecseteli, mi jó van otthon, és mi vár reá, amikor megérkezik. Hát, ez valami fantasztikus, egy királyi lakoma, itt, együtt!

Ebben a vidám tudatban vágunk neki a buszos utazásnak, ami még csak Pomázra visz el, ezt a távot a busz derekasan teljesíti is. Leszállunk nagy vígan, készen a HÉV-re való átszállásra, de ekkor elhangzik András (a Kovách) részéről egy ártatlannak tűnő kérdés, amit kedves feleségének, Anitának tesz fel: "Ugye nálad van a pénztárcám?" A válasz nemleges és kijózanító: nem, odaadtam neked, az öledbe raktam! A következő drámai jelenet: keresgélés, a pénztárca sehol... András gyors következtetést von le: csak a buszon maradhatott!!!!!!!!

Itt van még? Elhajtott? Vajon merre? Futás! A futás pillanatában én már a jegyvásárlás teendőivel foglalkozom, mivel a többiek már hozzájutottak ehhez az értékes portékához, Andrásék persze még várakozó listán. Már-már a kassza közelében vagyok, a HÉV hangját is hallani, ahogy befut az állomásra, ekkor érkezik András, szintén vásárlási szándékkal. Huh! A pénztárca megvan, tényleg a buszon volt... A jegykezelő villámgyors intézkedése folytán jegyhez jutunk, és még éppen elérjük a HÉV-et. Hát igen, azért még ilyenkor is vannak forró pillanatok!

A HÉV-en szuper helyünk van, mivel mind a heten egymás közelében ülhetünk. Andrásék kiterítenek egy nagy térképet, és a távoli jövőt (vagy már nem is olyan távoli az a jövő?) tervezgetik. Számomra egyértelműen úgy tűnik, megmásznak egy hegyet pár év múlva Franciaországban, a neve: Mont Blanc. A hegy valami 4810 m-es, kissé magasnak tűnik, András vidáman magyaráz nekem: tehát eddig a pontig kell megúsznod, ugyanis ezelőtt van egy szakasz, ahol mindig hullik a kő. Na, ha oda a menedékházig felértél, már csak arra kell várnod, miközben egy nagy csoport idegen ember közt alszol a földön, hogy éjjeli kettőkor felkeltsenek, és irány a csúcs, mivel ha sokáig lazsálsz, nem érsz fel, ugyanis 9 óra oda az út. Persze olasz oldalról is meg lehet közelíteni a csúcsot, veti fel a másik András, ami után egész hazaúton a csúcsokhoz vezető utak előnyeiről, hátrányairól beszélgetnek. Néha felteszek egy-két amatőr kérdést: "Ez itt a piros vonal mögött milyen ország?" Svájc, hangzik az egyértelmű válasz.

Megjegyzem magamnak a helyet (valami emlék fel is sejlik bennem), és a túra végeztével otthon megnézem a kis térképemet. Pont arrafelé van ez a hely Franciaországban, ahol még gyerekként jártam szüleimmel édesanyám francia barátnőjénél (aki még '56-ban hagyta el Magyarhont). Grenoble. A Mont Blanc, ha jól látom, 150-200 km-re van ettől a kis várostól, milyen szép hely is volt az... Jó lenne újra látni azt a házat és helyet, élvezni azt a kedves vendégszeretet... Na nem, ébresztő, a végén még elmegyek! Na persze a csúcsra nem, oda másszon fel az, aki késznek érzi magát rá, én meg mondjuk közben a francia sajtokat kóstolgatom, és hallgatom a híreket, hogy hol is tartanak a többiek... Vagy, ha a közelben van egy golfpálya, megtanulok golfozni.

Nádor N. Péter

Túralista