Kék-túra a Magas-Bakonyban
1. nap (Zirc – Borzavár – Kőris-hegy – Bakonybél – Gyökér-kút)
2. nap (Gyökér-kút – Németbánya – Jáger-réti vh. – Városlőd)
1. nap (2001. június 30.)
Már nem emléxem, hogy alakult ki a "csapat" létszáma, de tény, hogy ebbe a túrába végül is csak hárman: Saci, Bundi és jómagam vágtunk bele. (Valószínűleg az elhúzódó vizsgaidőszak volt a ludas.) Mi viszont nem bántuk meg, szép és érdekes tájakat bejárva ismét kalandos élményekben volt részünk...
Az élmények már a Déli-pályaudvaron elkezdődtek, mivel a bicikliszállító kocsinak – ahol végül letáboroztunk – az ajtaja résnyire nyitva maradt. Több se kellett Bundinak: a vonat indulása előtt két perccel leugrott a peronra, és mint a nyúl sprintelt az Alkotás utca irányába. (A futás oka azóta is ismeretlen.) Én meg utána. Szerencsémre zöld volt a lámpa: a nagy forgalom megtorpanásra késztette szeretett ebünket, aki végül is egy magányos fa törzsénél kötött ki (a járókelők nem kis megrökönyödésére). Egy legyintés a fejére, egy póráz a nyakába, aztán uzsgyi, vissza a vonatra. Ajtó bezár, vonat elindul, kedélyek lecsillapodnak.
A
Bakony rengetegébe vivő vasútvonalat eddig nem volt szerencsénk megismerni,
így most maga az utazás is élmény volt. Sok nézelődés és beszélgetés után érkeztünk
meg Veszprémbe, ahol átszálltunk a helyi vicinálisra, majd átkelve a nagy bakonyi
vízválasztó vonalon gyönyörű erdők között érkeztünk meg Zircre.
A Kék-túra füzetbe bekerült az első pecsét, aztán nekifogtunk a 8. sz. túra teljesítésének. A zirci arborétumba időhiány miatt nem mentünk be, az apátságba nem csak időhiány miatt nem. Viszont sikeresen megleltük az időnként elrejtőző kék jelzéseket, és ezek nyomán 11 óra tájban elhagytuk Zirc városát. Igen meleg napunk volt, ezért jól esett a város szélén kezdődő bükk-erdő hűs árnyéka. A száz év körüli hatalmas fák jól szemléltették a valamikor az egész Bakonyt beborító rengeteg jellegét. Kár, hogy néhány kilométerrel odébb favágókkal találkoztunk, akik még ezt a maradékot is soknak tartották...
Kis idő múlva kiértünk a borzavári műútra, ahonnan már látszott a dombon épült kis település. A falu határában egy kis vándor vidámpark tanyázott. A lakókocsik között kifeszített szárítókötélen lengő frissen mosott ruhák és egyáltalán, az egész pereputty látványa a harmincas évek hangulatát idézte... Felérve a faluba nagy szerencsénk volt, mivel az éppen bezáró cukrászdában a Kék-túra pecsét mellé három gombóc fagyit is sikerült beszereznünk. Emellett meg is ebédeltünk, és miután Bundásnak is került víz a tányérjába, mindhárman lenyugodva dőltünk hátra. Azaz Bundi oldalra.
De
nem volt idő lazsálni, még hosszú és nehéz út állt előttünk. Ez utóbbi jelzőt
a faluban történt támadás is bizonyította. Egy dobermann volt az elkövető: vészes
acsarkodás és ugatás közben igyekezett Bundásba marni. Ám nem számolt a gazdák
– Saci és jómagam – elszántságával, valamint a Makalu bakancs keménységével...
Bundi életbe maradt, és egy kicsit felszállt adrenalin szinttel bár, de folytattuk
a túrát.
Porva felé bandukolva megleltük a Szépalmapusztára vivő műutat, amiről már látszott a Kőris-hegy távoli alakja, a tetején egy óriás pöfeteggel. (Később kiderült, hogy a "pöfeteg" a polgári repülés dunántúli központi radarját rejti. Bár az építmény igen csak elcsúnyítja a hegyet, ám mivel a Pilistől az Írott-kőig nincs a Kőris-hegynél magasabb pont az egész Dunántúlon, érthető az elhelyezése.)
A Kék-túra ezen a szakaszon egy bozótos tölgyerdőben haladt, ami nem igazán volt karban tartva. Bezzeg Szépalmapuszta! Azt hittük, Ausztriába tévedtünk. Vadi új vendéglátó ház és gyönyörűen kipofozott gazdasági épületek, meseszép legelők és lovagló pályák, valamint több száz méteren át húzódó ízléses (és méregdrága) fakerítés fogadott bennünket. Valamint egy ménes, ami láttán kutyánkból – mudiról lévén szó – előtört az ősi terelőösztön...
Fogta
magát, átslisszolt a kerítés alatt, és hatalmas csaholás közepette elkezdte
terelni a kb. 25 tagú ménest. Azaz elkezdte volna, ám a lovak máshogy gondolták
– nekik ugyan ez a kis fekete mitugrász nem fog parancsolni! –, és ők kezdték
el üldözni kedves kis kutyánkat. Bundinak sem kellett több: óriási fékezés,
180 fokos fordulat, aztán FUTÁS!!! Ha nem róla lett volna szó, csodálatos látvány
lett volna, ahogy ezek a pompás négylábúak dühösen dübörögve vágtáznak felénk.
Bundás még életében nem futott ilyen gyorsan. A kerítés alatt puskagolyóként
süvített el, a lovak pedig nagy hőköléssel nyihogva megálltak. Maguk között
még sokáig remegve prüszköltek és dohogtak a kis fekete szőrpamacs szemtelensége
felett...
Az izgalmak után jól esett egy kis pihenő egy gyönyörű napsütötte réten. A 20 percnyi napozást nemsokára hegymászás követte – végre! –, mivel elkezdtük a 250 m-es kapaszkodót a Kőris-hegy oldalában. A Magas-Bakony évszázados rengetege köszöntött itt minket, hűs árnyékkal, madárhangokkal, átszüremkedő napsugarakkal. A 709 m-es hegy megmászása minden értelemben a túra csúcspontját jelentette.
A tetőn a Vajda Péter kilátó fogadott minket, a kilátást csak a gyorsan növő fák akadályozták némileg, de így is messze szárnyalhatott a tekintetünk. A túra során itt találkoztunk először kirándulókkal, de ez nem nagy baj... A Kék-túra pecsétet a radarállomás kerítése rejtette (pecsétpárna szükségeltetik!) és egy morcos-lompos kutya őrizte (hidegvér szükségeltetik!).
A hegyről a kék omega jelzésen jöttünk le, ami a Márvány-völgybe vezetett. Miután bemerészkedtünk a rossz nevű Ördöglik barlangba (érdekes, bár nem túl hosszú), és leereszkedtünk a völgy alján húzódó zöld jelzésig, olyan látvány fogadott minket, amit Magyarországon még egyszer sem! Az égig érő bükkök látványát már megszokhattuk, de hogy a fák közötti túlélésért folytatott természeti harc során a tölgyek és a nyírfák (!) is 20 méter magasra nőjenek, hát ilyet még nem pipáltunk. 40-50 cm törzsátmérőjű nyírfák magasodtak előttünk, minden elágazás nélkül, a tetejükön, valahol nagyon magasan szétterülő lombkoronával... Szenzációs látványt nyújtottak, kár, hogy nem volt nálunk fényképezőgép.
A
nem mindennapi erdőből kijutva hamarosan rákavartunk a bakonybéli erdei műútra,
így a következő három és fél kilométert aszfalton tettük meg. Az országosan
ismert üdülőfaluba végül este hat tájban botorkáltunk be. Már
jó ideje szomjaztunk, így nagyon jól esett a Gerence-gyermeküdülőnél kapott
víz. (És persze a Kék-túra pecsét is.) A hancúrozó, majd vacsorához készülődő
gyerkőcök láttán mi is – különösen Bundás! – szívesen itt maradtunk volna éjszakára,
de aztán úgy döntöttünk: elérjük a mára betervezett célpontot.
Igen ám, de a betervezett célpont, vagyis a három kilométerre levő Messzi-kút nem igazán vált be, mivel kiszáradt. Így elkedvetlenedve folytattuk az utat a Gyökér-kút irányába. Úgy tűnt, szegény ebünk alig vonszolja magát (a mai napon már vagy 35 km benne volt a lábában), amikor észrevett egy élőlényt a szemközti hegyoldalon. Hogy nyúl volt-e vagy őz, nem tudnám megmondani, de az tény, hogy holtfáradt kutyánkon ismét kitört a puskagolyó effektus, és hamarosan már több száz méterről hallottuk dühös ugatását...
Nem volt mit tenni, leültünk, és vártunk. Bundika kb. 8 perc múlva került csak elő, reszketve és teljesen kiszáradva. A szájából fehér nyál csurgott, minden ízében remegett, lehuppant a lábunknál, és nem igen akaródzott megmozdulnia... Aztán nagy nehezen mégis felállt, és elkínlódta magát a pár száz méterre levő Gyökér-kútig. Pontosabban a Gyökér-kút hűlt (száradt) helyéig, merthogy vizet itt sem találtunk, egy cseppet sem.
(Úgy tűnik, a bakonyi források nyáron nem túl aktívak.)
Nem estünk két shake-be (de jó is lett volna!), lepakoltunk, és felvertük a sátrat a virtuális patak partján. Saci lemosdott fél kulacs vízből, én nem kívántam ilyen módon vízkészleteinket csökkenteni... Miután Bundás is kapott inni egy keveset, szép csendben elköltöttük gázlángon melegített vacsoránkat, majd egy termetes bükkfa árnyékában eltettük magunkat reggelig.
2. nap (2001. július 1.)
Az éjszaka nyugodtan telt, eltekintve a szemerkélő esőtől, valamint Bundi időnként felhangzó ugatásától. Egy idő után az utóbbiból elegünk lett, így végül ő is a sátorban (és csendben) töltötte az éjszakát...
A
gyors reggelit és a még gyorsabb sátorbontást ima követte, majd nekivágtunk
az aznapi (könnyített) távnak. Az eső továbbra is cseperészett, de a tegnapi
kánikula után egyáltalán nem bántuk. Egy ideig kényelmesen bandukoltunk az aszfalton,
majd több gombagyűjtő társaság üdvözlése után jól kijárt erdei ösvény következett,
egészen Németbánya határáig. A falunál a kék balra fordul, ám a lelkes pecsétgyűjtögetőknek
jobbra kell tartaniuk, egészen az egy kilométerre található vendéglátóipari
helyiségig. Mi is így tettünk. Az egyutcás, egykoron németajkú kis településen
Bundás nem csekély rebelliót váltott ki, hiszen szinte minden portánál akadt
egy-két derék házőrző. De befelé még nem történt katasztrófa...
A büfénél ittunk, ettünk, pecsételtünk és pihiztük a helybeliek kedélyes diskurzusát élvezve. (Barátságos emberek élnek errefelé.) Aztán mit sem sejtve elindultunk visszafelé a falu főutcáján. Szeretett ebünk természetesen pórázra fűzve ballagott mellettünk, amikor az egyik háznál egy piszkosfehér, komondor típusú betörőfogó feltűnő érdeklődést kezdett tanúsítani iránta. Vagyis csorgó nyállal, hörögve-vonyítva, eszeveszetten döngette az udvar felől a kerítést. Egészen addig, amíg a kerítés egy darabja ledőlt!
A
vérszomjas kutya rárontott a nála jóval kisebb termetű Bundásra!!!
Saci és én a pillanat tört része alatt reagáltunk. (Jómagam némileg meglepve tapasztaltam magunkon a “szülői ösztön” eme látványos megnyilvánulását.) Miután egy óriásit rántottam a pórázon - aminek következtében Bundás szó szerint kirepült a támadó eb karmaiból -, Saci és én velőtrázó “Takarodj!!!” ordítással és a keményfejű bakancsok jól irányzott rúgásaival támadtunk a szerencsétlen komondorra. Minden félelem elszállt belőlünk, ha kell, öltünk volna Bundás érdekében!
Szerencsére a kutya jól ítélte meg a helyzetet, és visszarohant a kerítés mögé.
Miután lecsillapítottuk 150-re szökött pulzusunkat, folytattuk a mai – emlékezetesnek ígérkező – Kék-túrát… (Az biztos, hogy Bundás nélkül sokkal szürkébb lett volna ez a két nap.) A jáger-réti vadászház felé tartottunk egy szép völgyben. Ezután a luxus kategóriához közelítő vityillót elhagyva továbbra is a Bitva-patak mellett bandukoltunk enyhén felfelé. Kereszteztük a farkasgyepűi aszfaltutat (itt jegyzem meg, egy kicsit sok az aszfaltút a Bakonyban...), majd egy kilométer után elértük a Bodza-tető és a Kő-domb közötti 395 m magas nyerget. Ezt az amúgy eléggé jellegtelen helyet két dolog teszi nevezetessé: egyrészt itt húzódik a Bitva és a Torna vízválasztója, másrészt itt tértünk rá az egykori kisvasút nyomvonalára. (Erre csak később jöttem rá. A nagy ívsugarakkal, egyenletes eséssel vezetett turistaút vált gyanússá.)
A
nyeregtől három kilométeren át szép erdőkben haladtunk a kényelmes úton (kivéve
Bundást, aki szokásához híven össze-vissza rohangált). Útközben egy kéktúrázó
bácsival találkoztunk, aki felesége halála óta egyedül rója az ösvényeket. A
kicsit szomorkás beszélgetés után Sacival különösen hálásak voltunk egymásért
és közös hobbinkért...
A Vámos-patak romos hídját elérve a kék hirtelen balra fordult, és előbb a Torna-patak nedves völgyében kanyargózott, majd – túránk utolsó emelkedőjén – felvitt a Csalános-tető nyergébe. Innen nemsokára kiértünk a városlődi szántókra, ahol panoráma (Dél-Bakony) és szép virágok fogadtak bennünket. Jelzés nem sok volt de a tizenegy éves térkép meglepően pontosnak bizonyult. Kellemes hangulatban értük el a Csehbányára vivő műutat, majd a 20-as vasúti- és a 8-as közúti főútvonalat keresztezve délután egy óra körül értünk be Városlődre. Miután a település kerítései megfelelő szilárdságúnak bizonyultak, a túra újabb kalandok nélkül, nyugodtan ért véget a vasúti megállónál...
Remélem, hogy a leírásból kiderült: ezúttal is érdemes volt elindulni. Magyarország újabb, eddig ismeretlen és szép részét járhattuk be, miközben ismét nagyszerű élményekkel gazdagodtunk. A későbbiekben még két Bakony-túra vár ránk (a Zirc-Bodajk és a Nagyvázsony-Városlőd útvonalon), amikre ezúttal is szeretettel invitálok minden érdeklődőt!
-A3-