Szánkós kéktúra a Budai-hegységben (2001. december 29.)

Ez a kirándulás is ismétlés volt: a 14-es számú kék-túrát 1998. végén már egyszer végigjártuk, ráadásul akkor is szánkóval. Az első alkalomról nem készült beszámoló, emellett nagyon jól sikerült. Így rögtön két nyomós indokunk is volt arra, hogy megismételjük...

"Találkozó szombat reggel a Moszkva-téren, az óra alatt" - sok budapesti turista visszatérő jelszava ez. Mi nem használjuk túl sűrűn, általában messzebbre megyünk, ha a hegyekbe vágyunk. De így december végén, az év legsötétebb időszakában nem rossz dolog, ha itt a "szomszédban" túrázhat az ember.

Év végi csapatunk összetétele: három házaspár és öt hajadon. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a magányos férfiak nem szeretnek szánkózni, de persze ez nem így van. Vagy mégis?! Akárhogy is, csak tizenegyen vagyunk, de emiatt nem bánkódunk. Inkább felsorakozunk egy nyitófotó erejéig a két éve teljesen átépült hűvösvölgyi BKV-végállomás támfala előtt, majd elindulunk a kék jelzésen.

Az Ördög-árkon való átkelést követően a jelzés hamarosan elsárgul, mivel a vitorlázórepülő-tér télen nem sok látnivalót kínál, a Vadaskerti-hegy (371 m) viszont legalább némi szintkülönbséget jelent, így arra megyünk. Komótosan kapaszkodunk fel a magaslatra, szánkóinkat magunk után vonszolva, beszélgetve. A hangulat baráti, a levegő viszont túl langyos - a hó olvadozik. Reméljük, feljebb jobb, azaz hidegebb a helyzet!

Utunk során két katonasírt is érintünk, majd leereszkedünk a Határ-nyeregbe, melynek neve Buda régi határára utal. Mivel a Remete-hegy-Fenyőgyöngye térségét már elég jól ismerjük, ezért innentől inkább a csúcsra közvetlenül felvezető kék kör jelzést követjük. Menet közben megpróbálkozom egy újabb fotóval, ám csapat-egybeterelő próbálkozásaimat a hölgyek gyöngykacajjal, Karlo pedig egy - szerencsére célt tévesztett - hógolyóval díjazza. Mindegy, azért a kép elkészül.

Az út meredek kaptatóval folytatódik, elhaladunk az Újlaki-hegy mellett, majd jobbra fordulva a nagy cél, a Hármashatár-hegy (495 m) felé vesszük az irányt (a hegy neve Buda, Óbuda és Hidegkút egykori hármas határpontjára emlékeztet). A hegytető nyáron a siklóernyősök, télen pedig a szánkózók kedvelt célpontja. A gyenge hó ellenére ezen a hétvégén is jó sokan mozdultak ki egy kis testmozgás kedvéért. Mi is beállunk a sorba (nehogy már feleslegesen húzzuk fel idáig a szánkókat!), majd következhetnek látványos lesiklásaink.

Kezdetben igyekszünk konszolidáltak maradni, később azonban egyre kevésbé ügyelünk a látszatra, és gyermeki lelkülettel siklunk-visítunk-borulunk a meredek lejtőn. A hagyományos formák kimerülésével egyre több új elem jelenik meg a színen. Tomcsi például nylonos technológia alkalmazásával próbálja sebességét növelni, de csak a felborulás esélyét sikerül. Egy másik mutatvány során három leányzó próbál lesiklani egy kétszemélyes szánkón, ám a kísérlet rögtön az elején megbukik (Kinga pedig le). Szóval nagyjából így folyik a szánkózás egy bő fél órán át...

Aztán abbahagyjuk - végül is komoly felnőttek volnánk -, és átvonulunk a közeli büfébe, ahol forró teát szürcsölve és beszélgetve pihenünk valamicskét. Ja, és kéktúra pecsétet is itt lehet szerezni.

A pihenőt követően nekivágunk utunk második, izgalmas szakaszának. (Sajnos Péter és Csilla úgy döntenek, hogy nekik mára elég volt ennyi, így nélkülük folytatjuk az utat.) A Hármashatár-hegy egykori adótornyait, bunkereit kerülgetve, egy rozzant kerítés mellett haladunk el, majd végre beérünk a "rendes" erdőbe. Innentől a keskeny erdei ösvényen próbálunk szánkóval lecsúszni, ami nem is olyan egyszerű dolog. Szerencsére nagyobb baleset nem történik, bár kisebb kisiklásaink azért vannak.

A szánkók segítségével igen gyorsan leérünk a Virágos-nyeregbe. Itt először a felgyülemlett feszültséget vezetjük le egy harcias hógolyózás keretében, majd megpróbáljuk felkutatni a kéktúra bélyegző lelőhelyét. Bár a pecsétet rejtő Boróka Büfét hamar megleljük, ám zárva van, így kénytelenek vagyunk dokumentumfotót készíteni.

A nyeregből a Guckler Károly úton megyünk tovább a Csúcs-hegy oldalában. A közel vízszintes úton a szánkóknak nem sok dolguk akad. Egy ronda távvezeték keresztezése után azonban a kék jelzés jobbra, a Solymári-völgy felé fordul, és látványosan ereszkedni kezd. Innentől újra a szánkóké a főszerep, a jól karbantartott, széles ösvényen öröm a száguldás (csak a kanyarokban kell vigyázni). Sajnos a hó minősége gyengébb, mint három éve, de azért így is nagyon élvezzük, ahogy néhány perc alatt leérünk a hosszú lejtőn.

A Rozália téglagyár felső sarkánál várjuk be egymást, innentől már aszfaltút vezet le a hegyről, véget ért a móka mára. Lenn a völgy szélén végre megtaláljuk a bélyegző, amit az elmúlt években hiába kerestünk, így az eddig üres rubrikába is bekerül a pecsét.

A túra utolsó méterein keresztezzük a széles Solymári-völgyet, és éppen sötétedésre érünk a 18-as busz megállójához. Kellemesen elfáradva, kipirosodott arccal szállunk fel a járatra...

A túra lezárásaként egy jó hangulatú borscs-partit tartunk Óbudán. Az ad hoc vacsora házigazdája Laudancsek Kati, aki ekkor még nem is sejti, hogy Péter pár nap múlva megkéri a kezét... Szóval ez az év is szépen zárult, dicsőség az Úrnak! Kíváncsian várjuk a következőt!

-A3-

Túralista