Kéktúra Siroktól Szarvaskőig (2001. október 6.)
A Mátra és Bükk között fekvő "senkiföldje" - népszerű szomszédjaival ellentétben - ritkán járt vidék. (Ezt a jelzések sűrűsége is mutatja.) Ha az országos kék nem vezetne át rajta, valószínűleg mi sem vetődtünk volna el az ország eme tájékára. Így viszont nem csak elvetődtünk, hanem kellemesen csalódva nagyon jót túráztunk.
Mondjuk
a csapat összetétele hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha Bundit nem számoljuk
(persze számoljuk, csak nem úgy), akkor mindösszesen Laci és jómagam prezentáltuk
a férfinemet, míg a hölgyek KILENCEN képviseltették magukat. Úgy tűnik, ez a
szakma is teljesen elnőiesedik. J
Pesttől Sirokig végig vonatoztunk, ami önmagában is nagy élmény, de hagyjuk. Sirok vasútállomáson bélyegzés következett, majd nekivágtunk… Az aszfaltnak. Bár ez a kutyagolás nem volt annyira vészes, mint az egy évvel korábbi vértesi aszfaltbalett, azért így is több mint három km-t jelentett. Kettő után meg is untuk a dolgot, és a K+ jelen balra tértünk a Nyírjes-tó irányába. De előtte még megtartottam szokásos túravezetői székfoglaló beszédemet. Azaz csak megtartottam volna, ha hátrafelé lépdelve nem esem látványosan hanyatt egy kiálló farönkbe. Ennyit a székfoglalókról…
A
Nyírjes-tó környéki tőzegmohaláp természetvédelmi terület, és okkal: nagyon
szép, vadregényes vidék. Ősz lévén rengeteg gomba is díszítette az avart, többet
lencsevégre is kaptunk, illetve volt, aminek a spóráit stílszerűen Moha(láp)i
Kati fújta szét. A
sűrűn benőtt tó partjáról jelöletlen utakon keveredtünk vissza a faluba, majd
azt végleg elhagyva indultunk fel a siroki várhoz.
A vár aljában levő vérpezsdítő sziklafal fogadott minket, az anyaga nem volt túl szilárd (mint kiderült: riolittufa, azaz megszilárdult vulkáni hamu), ezért csak korlátozott mászkálásra nyújtott lehetőséget. Néhányan azért így is felkapaszkodtak rajta, legalábbis a feléig.
A
sziklás intermezzót követően aztán már tényleg nem álltunk meg a várig, ami
így, romjaiban is izgalmas élményt nyújtott zegzugos elrendezésével, sziklába
vájt kazamatáival. De hogy világosabb képünk legyen róla, álljon itt néhány
szakszerű mondat bemutatásul.
A 296 m magas vulkáni eredetű sziklahegyen épült siroki vár hazánk egyik legszebb fekvésű vármaradványa. A Tarna-patak észak felé kiszélesedő völgye felett álló vár a középkorban az észak felé tartó utak lezárására és ellenőrzésére szolgált. Először Károly Róbert idejében kapott fontosabb szerepet, később sokszor gazdát cserét, hol a király, hol földesurak voltak a birtokosai. 1596-ban a támadó török sereg hírére a vár őrsége elmenekült, így 90 évig a törökök voltak az urai. A vár később ismét a régi örökösök birtokába került, akik 1842-ben a Károlyi családnak adták el - az ő tulajdonukban volt egészen 1945-ig.
Az
egykori vár szemmel láthatóan két külön részre tagozódott: a felső vár eredetileg
belsőtornyos, szabálytalan alaprajzú volt, amelyet mintegy 10 méterrel mélyebben
fekvő sziklába vágott külső védelmi öv erősített. Ide épült később a három,
derékszög alaprajzú ó-olasz bástyával erődített alsó vár (lásd a mellékelt rajzot).
Az egykori vár helyreállítása azért is indokolt lenne, mert a sziklába vágott
védelmi rendszer a hazaiak közül talán a legkorábbi.
Miután minden zegét-zugát bejártuk, elbúcsúztunk a siroki vártól, és továbbindultunk a kéken. Nem jutottunk messzire. Előbb a Barát és Apáca névre keresztelt sziklaformációknál ügyeskedtünk egy keveset, aztán meg a Törökasztal nevű sziklaerkélynél álltunk meg szerény ebédünk elköltése céljából. Vagyis eltelt fél nap, és még mindig utunk legelején tartottunk…
Ez
így nem mehetett tovább! Nem is ment, mi viszont annál inkább. Gyönyörű napsütésben,
színpompás őszi bokrok és mélykék kökények között haladtunk lendületesen az
ösvényen. A langyos őszi idő és a jó társaság hatására a túravezető figyelme
is ellankadt valamelyest, így fordulhatott elő, hogy a csapat egyszer csak elvesztette
a JELZÉST!
Az eset utólagos rekonstruálása nyomán úgy tűnik, mindez valahol az Alma-lápa-tető környékén történhetett, ahol a jelzés balra, mi viszont jobbra tértünk. Mivel már rég nem foglalkoztam azzal, hogy kisebb tévedéseimet helyrehozzam (épp' elég a nagyobbakat is), ezért mintha mi sem történt volna, rendületlenül meneteltünk lefelé a Kígyós-patak völgyébe a jelzetlen szekérúton. A fehér-kék-fehér festékfoltokat dús sáfrányos rét és hatalmas sampinyonok (alias mezei csiperke) pótolták, amitől mindenkinek jobb kedve lett. (Nekem különösen, mert pár perc alatt összeszedtem a másnapi reggeli alapanyagát.)
Hamarosan
elértük a rozsnaki műutat, innen aszfalton bandukoltunk felfelé az elvesztett
kék jelhez. Útközben megtekintettünk egy működő szénégető boksát, valamint a
körülötte nyüzsgő fekete kecskéket és még feketébb embereket. Rozsnakpusztán
egy girbegurba öreg fán találtunk rá a bélyegzőre. Hihetetlen, de valamikor
egy egész falu állt itt. Mára semmi sem maradt belőle.
Innen négy kilométer következett ismét aszfalton, szerencsére erdei környezetben. Ezt a részt a csapattagok élénk kommunikációval, Bundi pedig előre-hátra való rohangálással töltötte. A nagy hegyek hiányát az őszi erdő szépsége és a délutáni aranyló napsütés pótolta.
A
Laskó-patakon átkelve, majd a jónevű Bátor faluba vezető útról letérve a kék
jel végre földúton folytatódott. Az út lassan emelkedett, a csapat hölgytagjainak
hangulata gyorsan. Mire a Gilitka nevű útkereszteződéshez értünk, már félpercenként
csattant fel itt-ott nevetés. A jelzéseket ezúttal nem elnézve élesen balra
fordultunk, majd hamarosan felértünk a mai nap csúcspontjának számító, majdnem
400 m magas (!) Kotmány-orra nevezetű tetőre. A néphagyomány Egerlátónak is
nevezi a helyet, mi sajnos nem láttunk el olyan messzire.
A "csúcstól" nem messze
jobbra leágazott a K+ jelzés (a Nyírjes-tó felé vezető K+ mellett ez volt az
egyetlen jelzés, amit ma a K mellett láttunk), a gyalogút pedig lejteni kezdett.
Itt készült még egy bohókás fotó, majd hamarosan elértük a Szarvaskőre vezető
műutat. A szűk völgyben fekvő faluba ezen gyalogoltunk be.
Mivel még majdnem egy óránk maradt a vonat indulásáig, beültünk egy közeli büfébe, és gyorsan fogyó üdítők és sütemények társaságában, kellemes beszélgetés közepette töltöttük el az időt. Vonatunk érkezése előtt pár perccel átballagtunk a vasútállomáshoz, ahol ismét pecsételtünk (megemlékezve a három évvel korábbi bükki vándorlásról).
Aztán begördült a vonat, mi pedig ismét szép emlékekkel gazdagodva felszálltunk rá, hogy hazatérjünk.
-A3-