Kéktúra a Cserhátban (2001. május 12.)

Szó mi szó, ez a kiruccanás nem pályázhatna a "Legizgalmasabb kéktúrák" versenyen. A csapat mindössze négy főből állt, az időjárás sem volt a legjobb formában, és hát a túraterep is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ugyanakkor, mint az az alábbiakban olvasható, mégsem unatkoztunk.

Negyed kilenckor gyülekezünk a Népstadion buszpályaudvarnál. Azaz Hopka Norbival "összegyülekezve", ketten várjuk a meghirdetett KSK-túrára tolongó tömeget, ám az valahogyan csak nem akar feltűnni a láthatáron. Pár perc múlva egy mosolygós fiatal házaspár azért csatlakozik hozzánk, így végül nem kell párosban végigjárnunk az utat. Sajnos a csapatlétszám-bővülés itt meg is áll, így fél kilenckor összesen négyen szállunk fel a hollókői gyorsjáratra. (A fényképezőgép és Bundi szintén otthon figyelnek.)

Hollókőig kétórás az út, mivel elég sok helyen megáll a járat. Útközben Norbival beszélgetünk a nyári tervekről. A Tátrába valószínűleg nem tud jönni, de a Dolomitokra - tériszony ide vagy oda - lehet, hogy benevez. (Végül így is történt - a Szerk.) A busz a Zagyva-völgy falvait és Pásztót elhagyva Ecseg és Kozárd községeken "száguld" keresztül, majd Nagymezőnél rátér az OKT útvonalára! Ugyanis innentől Felsőtoldig aszfalton vezették a túrát, pedig tuti, hogy máshol is lehetett volna (lásd később). Felsőtoldtól már nincs messze a hollókői leágazás, majd maga a falu.

Meghatódva szállunk le a buszról, elvégre nem mindennap jár az ember az UNESCO által a Világörökség részévé nyilvánított helyszínen. Meghatódottságunkat csak az ófalu bejáratánál nyüzsgő turisták tömege csökkenti, akiknek a figyelmét a település szépsége mellett (helyett?) elsősorban a pénzköltés különböző módozatai kötik le, úgyis mint kaja, pia, szuvenír. Ez nem a mi világunk, bár gondolom, a falubeliek nem bánják különösebben, hogy a többség itt szórja el a pénzét...

Gyorsan szerzünk egy pecsétet a füzetbe, majd a kocaparadicsomot hátrahagyva felballagunk a várhoz. (Azért azt meg kell hagyni, hogy a falu főutcája tényleg nagyon szép, hétköznapokon érdemes felkeresni.) Az utoljára a török időkben jelentőséget kapott várban most is zajlik a felújítás, és persze szintén tele van turistával - így megelégszünk a kívülről való megszemlélésével.

A szájtszíing után következhet az igazi túra. Mivel a centrumba nem kívánunk ismét lemenni, így a vártól induló jelöletlen ösvényen kezdünk neki, és különböző ojjektumok (sportpálya, szabadtéri színpad, kemping) mellett elhaladva búcsúzunk Hollókőtől. Hamarosan kiérünk a Szár-hegy melletti tisztásra. A természet a legszebb arcát mutatja így májusban, a jelzések viszont siralmas állapotban vannak. Szerencsére a kiterjedt rét közepén egy kútgyűrűn ott virít a kék jel... Vagy ez nem is jel, csak egy kék folt? Mindegy, ha már bejöttünk a rét közepére, maradjunk ezen a földúton.

Keresztezzük a rétet, közben beszélgetünk, cseverészünk, egészen addig, míg végül elvesztjük az utat. Na, kapjuk elő ismét a térképet! Hát igen, a Fekete-hegyet nem jobbról, hanem balról illene megkerülni... Mindegy, most már menjünk erre, itt úgyis minden út Felsőtoldra vezet. Így is lesz, és a hegyet az árnyas erdei földúton nagy ívben megkerülve nemsokára ismét ráakadunk a kék jelekre. (Így végül nem omlik teljesen porba a túravezetői tekintélyem Gyula és felesége előtt.)

Kisvártatva egy harangláb mellett érkezünk be Felsőtoldra, ahol jobbra fordulva kell megkezdeni a sok kilométeres gyaloglást az aszfalton. (E helyen javasolnám az illetékeseknek, hogy a Felsőtold-Bableves-csárda szakaszon fontolják meg a kéktúra útvonalának jelenlegivel párhuzamos elterelését! Mind a Zsunyi-patak völgyében, mind a Major-hegy-Bükk-hegy-Nagy-Mező-hegy lábánál kitűnően el lehetne vezetni az ösvényt, sokat lendítene a túra minőségén. Vagy legalább egy alternatív K+ jelzést fel lehetne festeni, hogy választani lehessen a két változat - aszfalt vs. földút - között.) Csapatunk női tagjának lábfájására való tekintettel mi inkább lemondunk a monoton útmenti kutyagolástól, és egy helyi járatot igénybe véve küzdjük le ezt a szakaszt.

A volt nagymezői turistaház lelakatolt kapujánál szomorúan tapasztaljuk, hogy a pecsétnek még a hűlt helye sincs meg. Sherlock Holmes-i logikával arra következtetünk, hogy akkor csak a közeli Bableves-csárdában lehet, és valóban: a csárdához való visszaballagást siker koronázza! Már ami a pecsétet illeti, mert az ételárak nem a mi pénztárcánkhoz lettek szabva. Így szerény ebédünket a csárda melletti földúton, magas akácfák árnyékában költjük el...

Az ebéd mellett a lehetőségeket is számba véve úgy döntök, hogy nem megyünk vissza Nagymező-puszta irányába, hanem megpróbálunk átvágni az előttünk levő szántóföldön, "Direktben a Tepke felé!" csatakiáltással. Húzásom kiérdemli a "merész" jelzőt, sőt a földút megszűnését követően a "vakmerő"-t is. Bár Norbi szerint inkább a "rossz" volna megfelelő. Igazán nem értem, miért panaszkodik, egy dél-amerikai dzsungelhez képest semmiség átkelni ezen a szántón. Igaz, hogy az egy kilométer ötnek tűnik, és a lábizmaink teljesen kikészülnek közben, mégis úgy gondolom, hogy érdemes volt rövidítenünk. Társaim összeszorított fogakkal bólogatnak...

Elérjük az erdő szélét. Itt még egy rövid jelzés nélküli kaptató következik a hegyoldalban (szerencsére az aljnövényzet nem annyira sűrű), és ismét elérjük a kék jeleket. Annyira örülünk nekik, hogy az már gyanús. A jól jelzett és kijárt ösvény enyhén emelkedve vezet fel a Tepke 567 méteres csúcsára. Odafenn természetesen megpihenünk, valamint felkapaszkodunk a valamikor szebb napokat látott kilátó tetejére. (A kilátó fapadozata egy tűzgyújtás emlékeként némileg hiányos, érdemes vigyázni!) A kilátás pazar: keletre a Zagyva-völgye és a Mátra hegyei látszanak kitűnően, nyugat felé pedig végigkövethető a túra eddigi útvonala. Sajnos a Naszályig nem látunk el - állítólag szép időben az is jól feltűnik a láthatáron, de most eléggé párás minden.

A csúcstól tovább hullámvasutazva először egy nyeregbe, majd a gerinc legmagasabb pontjára, a Purgára (575 m) jutunk fel. Túratársnőnk ekkor már igencsak húzza a lábát, ezért a módosítom a túratervet, Nagybárkány helyett a közelebbinek tűnő Mátraszőlőst jelölve meg új célként. A Purga után már csak egy kisebb kiemelkedés, a Macska-hegy (572 m) van hátra - szép kilátással Garáb falura -, majd egy szelíd ereszkedő a Garáb-nyeregig. Itt végleg elhagyjuk a ma már többször elvesztett kék jelet, és a virtuális kék+ ösvényen megkezdjük a hosszú ereszkedést Mátraszőlősig.

A kék+ jelzés jó részére az jellemző, hogy nincs! Se jelzés, se ösvény. Viszont nyílegyenes, így nehéz eltévedni rajta. Csak hát a sűrű, tüskés bokrok között nem lehet ép bőrrel (és ruházattal) átjutni... Megszenvedünk vele rendesen. (Elmondható, hogy a túra ezen szakasza igen mély nyomokat hagyott bennünk.) De hogy az ösvény elhagyatottságának pozitívumait is kiemeljem: egyszer csak egy egész kondányi vaddisznó csörtet át előttünk a bozótban! Kis híján nekünk jöttek nagy igyekezetükben. Ilyet a gyakran járt, jól jelzett utakon nem tapasztalhat az ember.

Késő délután van már, mikor a sűrűből váratlanul kiérve feltűnnek alattunk Mátraszőlős házai. Elhaladunk a várfalhoz hasonlító vízvédelmi-rendszer boltíve alatt, utolsó próbaként átkelünk a Hévíz-patakon, majd ténylegesen beérünk a faluba.

Más túrabeszámolók ezen a ponton nagyjából véget is érnének, de Mátraszőlős nem egy közönséges falu...

Hanem hosszú. Három kilométer hosszú.

Gyula felesége ezekben a percekben tesz a legnagyobb hősiességről tanúbizonyságot. Szegény, pár perce még azt hitte, véget értek kínszenvedései, ám a buszfordulónál levő menetrend tanulmányozását követően kénytelen vagyok vele közölni a szomorú valóságot: ha emberi időben haza akarunk érni, le kell gyalogolnunk egészen a 21-es útig.

Jajszó nélkül, vasakarattal (és kedves férje támogatásával) sántikál lefelé a falu főutcáján. Elfog a lelkiismeret-furdalás, de nincs mit tenni. Norbival szótlanul ballagunk előttük az aszfalton, és igyekszünk kellemes témákat (pl. mi lesz ma este vacsorára) szóba hozni... De hogy a vége jó legyen: a főúthoz leérve már nem kell sokáig várnunk a következő távolsági járat feltűnéséig, és hamarosan a kényelmes ülésekbe süppedve nyújtóztathatjuk ki fáradt végtagjainkat. Vár az édes otthon és a forró zuhany!

Összességében egész jó kis túra kerekedett ki ebből a kiruccanásból! De azért nem valószínű, hogy ezt a szakaszt még egyszer végigjárjuk az életben. Hacsak egy újabb országos kéktúra keretében a gyerekeinkkel nem... (A túrát illusztráló szép képek Horváth Béla sportársunk honlapjáról valók, ezúton is köszönjük őket!)

-A3-

Túralista