Túralista

Beszámoló a csapat 3 napos bakonyi túrájáról

1. nap (Zirc — Bakonynána — Jásd — Tés — Kisgyón)

2. nap (Kisgyón — Bakonykúti — Fehérvárcsurgó)

3. nap (Fehérvárcsurgó — Gaja-szurdok — Bodajk)

Bakony eleje

1. nap (2004. május 29.)

Tamás

Akárhogy is, ezúttal jó ötlet volt nyolc óra utánra időzíteni az indulást. Ez persze továbbra sem akadályozhatott meg az érkezés kicentizésében… Sietősen hágtam fel a Déli pályaudvar lépcsőin, tekintetem Pétert, Andrást fürkészte. És igen, András már csak engem várt! Rövid üdvözlés után tiszteletemet tettem a jegypénztáraknál is. Mintha egy láthatatlan seprű takarította volna el a sort, szinte másodpercek alatt kellett kimondanom: "Zircre kérek egy jegyet!"

Egy percre rá már a vonaton ültünk, a fülkében az utasokon kívül még egy neveletlen kutya társaságát is élvezhettük. Nem Bundásra gondoltam! Ő mintakutya, csak azt nehezményezte, mikor az orra előtt akartuk arcunkba tömni a tarjás szendvicset. Így hát diplomatikusan, felváltva - majdhogynem titokban - a folyosón reggeliztünk.

Úton vagyunk. A hétköznapok világától most pár napra elszakadunk, motorzúgás helyett madárcsicsergés lesz a háttérzaj, plafon helyett égbolt borul majd fölénk, a házak szürkéjét felváltja a mohák, lombok zöldje. No és a barátok közössége. Szeretek túrázni.

Örömmel hallgattuk András élménybeszámolóját dolomitos családi kiruccanásukról. Annak már kevésbé örültünk, hogy idén már nem tervez újabbat (vagy mégis?). Péter ezúttal "lájtos" túrára készült: esőnadrág, kamásli, bakancs (!) - mind egy otthoni polcon unatkoztak. Meglesz még ennek a böjtje! - gondoltam. De ne vágjunk a dolgok elébe…

A vonat csikorogva megállt Veszprémben, hogy átszálljunk a Zirc felé tartó "Piroskára". Rövid várakozás után ismét elindultunk magunk mögött hagyva a civilizációt. A táj egyre dimbes-dombosabb és zöldebb lett, az elmúlt napok esőzése és a meleg párába burkolta a távolt. Apró települések között döcögtünk, a fák néhol karnyújtásnyira közelítették meg a kocsit.

Csak későn ocsúdunk… "Csókolom ez már Zirc?!" "Az." Futás! De ekkora zsákkal? Kipasszírozzuk magunkat a vonat ajtaján, s a szerelvény máris kattogva tovagördül.

Esik. Behúzódtunk az állomás eresze alá, Kék-túra füzetek után kotorászva a hátizsákokban. Norbinak is itt kell lennie valahol. Mármint az állomáson. S valóban: Jókai bablevessel belakva várt már minket egy ideje a büfében…

Norbi

Az igazat megvallva: a túrát megelőző héten az időjárást és annak előjelzését figyelve kissé kételkedtem abban, hogy bevállaljam-e ezt a túrát… Végül András kedves, de határozott invitálására úgy döntöttem, nem hagyhatom ki ezt az újabb nagyszerű lehetőséget, hogy távol a városok zajától a szabad ég alatt élvezzem újjászületett testvéreimmel a közösséget. Így hát péntek este győri otthonomban minimális felszerelést bepakolva készítettem ki a másnap reggeli induláshoz a hátizsákomat. Mint utóbb kiderült, kissé könnyelműen hagytam ki a korábban vásárolt esőnadrágot, de legalábbis a kamáslit jó lett volna bepakolni. Persze ekkor még nem tudtam, milyen terepen vezet a kék jelzés Zirc és Bakonynána között egy heti esős idő után…

Szombat reggel a déli zirci találkozót megcélozva a 9 órás balatonfüredi busszal indultam el Győrből, amely a 82-es számú, rendkívül szűk főúton, Nyúl község belterületén hirtelen fékezésre kényszerült. Ezt követően a sofőr hiába próbálta kapcsolni az induló sebességfokozatokat, a gépezet nem engedelmeskedett. Így csak 4-esben, nagy rezonancia közepette sikerült a csaknem tele buszt mozgásba hozni. Ez így ment minden megálló után, egészen Veszprémvarsányig, a Bakony északi kapujáig, ahol a sofőr leállt, és segítséget hívott Veszprémből. Hála Istennek, a segítségre nem kellett - az előzetes ígéret alapján - több mint egy órát várni, ugyanis egy üres győri buszt megállítva sikerült az utasoknak tovább haladniuk Veszprém felé.

Zircre érkezve barátságtalan eső fogadott. A pályaudvarra érve örömmel észleltem, hogy büfé is üzemel, méghozzá "Meleg ételek" felirattal. Rendeltem is egy Jókai bablevest, amelyet jó nagy tállal, igen forrón hozott ki a kocsmáros. Nemsokára András hívott mobilon, hogy a MÁV jóvoltából késnek húsz percet, amit akkor nem is bántam, mert így meg tudtam várni, míg a leves kissé lehűl, és így csak a nyelvem ötöde égett le átmenetileg…

12 előtt pár perccel megérkezett a három vitéz: András, a rákoskerti háromdiplomás építkező, Péter, a kispesti informatikusjelölt, Tamás, a tekeresi gyerektáborok profi kiképzőtisztje, valamint Bundás, aki András felé tartozik elszámolással.

Miután András egy kávét, Tamás pedig egy melegszendvicset táplált magába, 12 után pár perccel eldördült a startfotó, és a csapat a jóllakott napközisek mosolyával, esőkabátba burkolózva vágott neki az országos kék jelzés kelet-bakonyi szakaszának. Egyelőre aszfalton…

Péter

Szóval, nagy nehezen elindultunk Zircről. Az első méterek nem lehettek túl érdekesek, mivel már nem emlékszem rá pontosan, hogyan is bandukoltunk a sínek mellett utunkon… Ekkor fogalmazódott meg bennem, most már elég erősen, hogy kár volt otthon hagynom a bakancsot. Otthon még úgy gondoltam, nyár lesz, mármint tavasz vége. Napsütötte utak, daloló madarak - mindez szép álom volt csupán, helyette megkaptuk a szűnni nem akaró esőt.

Megtaláltuk utunk elejét, egy jó kis aszfalt utat, melyen gyalogoltunk, gyalogoltunk, mondom, gyalogoltunk kifelé Zircről… Aszfalton és esőben. Az álomnak vége, ez itt a valóság, még jó, hogy az utat fák övezik, és nem valami mesterséges világ…

Egy-két kilométer megtétele után beértünk Nagyesztergárra, és elkezdődött az utunk során vissza-visszatérő riport a "Másfélmillió lépés Magyarországon" sorozatot imitálva, persze nem a fákról, hanem az út menti távvezetékekről. Hogy is volt, Norbi?

Norbi

A Zirc és Nagyesztergár közötti magasabb acéloszlopokon kifeszített távvezeték a Litér-Győr 400kV-os gerinchez tartozik, amely a hazai villamos energia-elosztó alaphálózat része, és mint ilyen az egész Észak-Dunántúl ellátását hivatott biztosítani (MVM tulajdon). Az alacsonyabb oszlopokon lévő légvezetékek a települések áramellátást adó, 20 kV-os áramszolgáltatói (jelen esetben ÉDÁSZ) tulajdonban lévő elosztóhálózat ágai. Erről a feszültségszintről már egy kisebb transzformátor segítségével megkaphatjuk a mai élethez szinte nélkülözhetetlen 400 (3 fázis), illetve 230 Volt (fázis-nulla) "áramot". Egy szlogennel élve: "Ha áram van, minden van…"

Péter

Norbi részletekbe menő ismertetője után vidáman ballagtunk Nagyesztergár főutcáján. A kék jelzés előbb jobbra fordult, egyenesen kivezetett a faluból, majd a falu végén balra, az erdőbe kanyarodott. Itt már erdei ösvény és fák vártak ránk. Azonban valami hiányzott: a száraz út, a napsütés, valamint a daloló madarak. Az éneklés is a torkomban ragadt. Pár perc elteltével az edzőcipőmben máris tocsogott a víz, előttünk félelmetes dagonya tűnt fel. András megszánt, és átadta kamásliját, ez egy picit segített. Kemény aszfalt helyett puha dagonya. Na, melyik a jobb?

András

Hát, igen. Én sem erre számítottam. Amikor az ember otthon elképzeli a túrát, soha nem 20 centis sár, átázott nadrág és bakancs, valamint az idegesítően csepegő eső képe jelenik meg előtte, hanem a Péter által már említett száraz, kitaposott úté, lágyan hajladozó ágaké és daloló madaraké. Ebből egyelőre nem lett semmi. De sebaj: a lényeg úgyis az, hogy végre kimozdultunk, itt vagyunk a szabadban, és egymást segítve haladunk az úton.

Apropó, az út. Nagyesztergár után először az amúgy szép, de most igen nedves erdőben vitt lefelé, majd egy hidat keresztezve hirtelen balra fordult, és egy mezőn kötött ki. Ott pedig hirtelen eltűnt! Utacska, hol vagy?! Aha, szóval nekünk kellene kitaposni a térdig érő fűben… "Csak az a szép zöld gyep… Csak az hiányzik… A gyep." (Poldi bácsi sóhaja az Égig érő fű c. filmklasszikusból.) Hát nekünk nem igazán hiányzott ez a szép zöld gyep!!! Csuromvizesek lettünk tőle, különösen a fűből ki sem látszó Bundás. Még Péter járt a legjobban rövidgatyájában, hisz a bőr szárad a leggyorsabban.

De hogy a móka teljes legyen: hamarosan visszaértünk az imént elhagyott földútra, vagyis felesleges volt az egész vizes-füves-elázós kitérő!

Egy picit morcosan átbaktattunk egy másik réthez, ahol szerencsére már ki volt taposva az ösvény. Az útleírás alapján a légvezetékeket követve nemsokára egy nagy rozsdás trafóhoz értünk, ahol ismét Hopka N. erősáramú villamosmérnököt kérdeztük: mi a csudát keres ez itt?!

Norbi

Amint már említettem, egy transzformátor (rövidebb nevén trafó) arra szolgál, hogy a feszültséget egyik szintről, igény szerinti másik szintre helyezzünk. Ezt a tevékenységet a váltakozó áram mágneses terének kihasználásával végzik, úgy, hogy egy megfelelő hűtésű nagy vasházban a fázisszámoknak megfelelő réztekercsekbe/ből vezetik be/ki az áramot. Talán már érzékelni lehet, hogy egy trafó nem két forintba kerül, és mint ilyet a fémhulladék átvevő helyeken (MÉH) nagy haszonnal lehet értékesíteni (már annak, aki olcsón - pl. ingyen - jut hozzá). Ezért vagyon- (és természetesen élet-) védelmi okokból általában a trafókat kő-, vagy téglaházakban rejtik el. Létezik az ún. oszloptrafós megoldás is, amikor is a trafó nem egy házba, hanem közvetlenül a távvezeték oszlopra (természetesen megfelelő magasságba) kerül felszerelésre. Azonban ezt a megoldást a (fém-) gyűjtögető életmódot élők miatt inkább csak lakott települések közelében, vagy forgalmas utak mellett választják az áramszolgáltatók.

Ehhez képest igen különös, hogy a bakonyi erdő közepén, a lecsonkított oszlopok mellett mit keresett ez a trafó! Mint később kiderült, az egykori, mára már lerobbant magtár villamos ellátását biztosította, de hogy így itthagyták, és ráadásul itt is maradt, nagyon meglepő az immár az Unióhoz csatlakozott, de még néhol balkáni jelleget mutató kis hazánkban… Na, de térjünk vissza vizes ösvényünkre!

Tamás

A májusi eső aranyat ér! No meg süppedős dagonyává változtatja az amúgy járható szekérutat. A rétről a fák közé érve megpillantottuk Veimpuszta piszkossárga, düledező romjait. Az út itt kétfelé vált, mi is, hogy felderítsük a terepet, majd András ismét elővette a meglepően részletes Kék-túra útleírást. "Veimpusztáról az első említés az 1332-ból való pápai tizedlajstromban történik." Lám csak, épphogy letelepedtünk itt a Kárpát-medencében, Róma jóvoltából rögtön megismerkedhettünk az adózás "áldásos" intézményével. A leírás szerint balra egy hűs mélyút található, melyről jobbra fordulva haladhatunk tovább a kéken. Hát, nem kényeztettek el minket a turistajelzésekkel; az utolsót még talán nagyapám festhette fel egy öreg fa törzsére. De a lényeg, hogy észrevettük, és a megfelelő helyen jobbra fordultunk.

Utunk fénypontja következett: az embermagasságú "dzsindzsás". A lágyszárú növényeken kövér vízcseppek vigyorogtak. De jól is állt volna rajtam az esőnadrág!… András büszkén feszített benne, így előzékenyen magunk elé engedtük, hadd gyűjtse be előlünk a vizet. (Azért nekünk is jutott rendesen.) A rövidnadrágosok hátrányban voltak, de legalább nem kellett reumától tartaniuk: az úton elszenvedett bőséges csaláncsípések állítólag megelőzik a bajt. Kész élmény volt ez az útszakasz!

Hogy az idegrendszerünk se maradjon terhelés nélkül, hirtelen megzörrent a sűrű, és egy riadt fácánkakas rebbent fel mellettünk, pár méterre az úttól. Ő eddig bírta idegekkel. Nem sokkal később egy másik. Úgy látszik, versenyeztek, ki meri közelebb engedni magához az embert. Ezzel a mentalitással nem csoda, hogy a vadászok annyira kedvelik őket!

Lassan kezdett elegünk lenni a réten való tocsogásból, a csalánok kerülgetéséből (vajon mit érzett ekkor Péter?). Szerencsére az út hamarosan ismét az erdőbe ért. A tavaszi esők itt szintén dús, de járható aljnövényzetet növesztettek, egy kidőlt fatörzsön pedig oly sűrű volt a moha, mintha zöld szakállt növesztett volna. A korhadó fából sárga kalapos gombák figyeltek. Ideális pihenőhely volt. Leugrottak a hátizsákok, előkerültek a szendvicsek és a MÁJAS…

Norbi

Májast vinni három napos túrára nem megszokott dolog, főleg bolti (értsd: nem konzerv) formában. Azonban az időjárást elnézve engedtem a kísértésnek reggeli bevásárló körutam során. Mindenesetre nagy szívest kínáltam a többieknek is, tudva, hogy ez kuriózum lehet a többiek táplálékkészletéhez képest, valamint azon megfontolásból, hogy jobb lenne, ha minél előbb elfogyna… Elfogyott.

A rövid pihenő (amely során András gombákat próbált fotózni a félhomályban) után gyorsan átkeltünk az itt még keskeny Gaja-patakon, felkapaszkodtunk egy kis gerincre, majd előbb jobbra, utána balra fordultunk (a jelzésekre figyelni kell!). Innen egy kerítés mentén, ahol jobbra őzeket is láttunk/hallottunk, ballagtunk ki a favágásos tisztásra. Úgy volt, hogy itt ismét megpihenünk, de aztán mégse tettük.

A tisztásnál élesen balra kell kanyarodni, majd széles dózerúton haladtunk tovább, ami egy idő után emelkedni kezdett. Itt ért el minket Viki telefonon (T-Mobile rules!). András kissé szomorúan (?) tolmácsolta, hogy a csapat másik része megérkezett Jásdra, és elindult Tés irányába (legalábbis akkor még azt hitték). Erre mi is megszaporáztuk lépteinket, és egy igen csúszós, lejtős út után végre elértük a nánai aszfaltutat…

Péter

Ismét aszfalton ballagtunk hát, ami az elmúlt órák tocsogása után igen felüdítő volt. Gyorsan beértünk a következő kis faluba, Bakonynánára, ahol a helyi vendéglátóipari egységben pecsételtünk a Kék túra füzetbe. Ez mindig jó alkalom arra, hogy megismerjük a helybélieket. Szerettünk volna enni valami meleget, hot dogot vagy más effélét, legalábbis ezt emlegettük útközben, azonban semmi sem volt - a valóság és álom már megint konfrontáltak. Tamás meghívott minket sós chips-re… Bundást is próbáltuk etetni, de nagyon húzódozott, nem értettem, miért nem eszik. Harcedzett eb, annyi bizonyos. Eddig 10 km-t jöttünk 3 óra alatt. A dagonya alaposan lelassított minket, hiába lapos a Bakony, a dagonya az dagonya.

A faluból kiérve egy murvás úton ballagtunk át az egykori fűrészmalomhoz, amit megkerülve végre jó minőségű, azaz száraz és széles ösvény vitt a Gaja-szurdok felett. (András szerint mindenütt így kellene kinéznie az országos kék jelzésnek.) Útközben megálltunk fotózni egy érdekes gyökérzetű facsoportnál, majd jó tempóban értünk le a Római fürdőhöz vezető ösvény elejénél levő piknikező helyre. Érdekes egy hely, van egy különös hangulata. Tamás jobban ismeri ezt a helyet (én akkor láttam először), sok történetet tudna mesélni róla…

Tamás

"Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…"

A tavaszi esőzések meseszéppé tették a Gaja-szurdok Római fürdő névre elkeresztelt részét. A kis patak ezúttal megáradt, a víz az évek óta száraz vízesésen ezúttal zuhogva esett több métert, hogy belecsobbanjon a tonnás sziklák által formált kőmedencébe. A leheletfinom vízcseppek jótékonyságából gyapjas, zöld moha borította a környező sziklákat, a szurdokvölgy a szétterebélyesedett patak miatt itt csak gumicsizmában lett volna járható… Szerencsére az út feljebb, a domboldalban vezet.

Kicsit megálltam a vízesés fölött, becsuktam a szemem. A csobogás mellett hallani véltem a gyerekzsivajt: éveken át itt tartottuk a "Bakony-túrát", a tekeresi tábor fő kunsztját, egy igazi, "adrenalinos" akadályversenyt. A vízesés alatt például faágakból, gumibelsőből eszkábált tutajon kellett a csemetéknek átkelniük, hogy utána a meredek sziklafalon egy belógatott kenderkötél segítségével jussanak fel a következő állomáshoz. Patak fölé feszített kötélhíd, lövészet légpuskával és reflexíjjal, harminc méteres lesiklás a völgy fölé kifeszített kötélpályán; efféle akadályok leküzdéséről szólt a nap.

Most csend volt. Csak a patak csobogása hallatszott…

András

Miután kigyönyörködtük magunkat a vízesésnél, visszatértünk a tűzrakó helyhez, ahonnan a kék jelzés meredeken emelkedett egy darabig. A tetőre érve alaposan kimelegedtünk, és végre megszabadulhattunk felesleges ruhadarabjainktól. Az innen már szelíden lejtő úttal szemközt feltűnt a Tési-fennsík platója, ahova még aznap este fel kellett kapaszkodnunk.

A Vadalmás-forráshoz leereszkedve kátyús-vizes szekérúton botorkáltunk tovább, majd hirtelen kint találtuk magunkat a jásdi réteken! Mint a mesében: az addigi "ronda" szekérút egy pillanat alatt "gyönyörű" murvás úttá változott széles mosolyt csalva arcunkra. Véget ért a dagonya!!!

Korai volt az öröm. A kék jelzés ugyanis - velünk ellentétben - nem a köves úton haladt tovább. De erről mi mit sem tudtunk. Egy kis idő múlva azonban két dolog gyanússá vált. Egy: sehol egy jelzés. Kettő: mik ezek a hangok a patak túloldaláról?! Hamarosan mindkét kérdésre választ kaptunk, a túlparti csoport ugyanis nem volt más, mint saját csapatunk másik fele! Akiknek ekkor már rég Tésen kellett volna lenniük!!!

Hát igen, miután Jásd határában nem vették észre a trükkös balkanyart, András szakszerű kalauzolásával egyenesen Bakonynána felé tartottak. Mi meg miután az erdő szélén nem vettük észre a trükkös jobbkanyart, jómagam szakszerű kalauzolásával egyre távolabb kerültünk a kék jeltől. Szerencsére mindkét csapat elég hangosan kommunikált ahhoz, hogy ne sétáljunk el egymás mellett! Így viszont korábban megtörtént a nagy találkozás: miután a mai napon x-edszer átevickéltünk a Gaja-patakon, örömmel üdvözöltük egymást.

A jól járható füves mezőn nagy beszélgetés és nevetgélés kezdődött, így bandukoltunk el egy régi vízimalom, a Márkus várának nevezett földsánc és a jásdi "szent" kút mellett. A faluszéli diófánál sajnos ismét elváltak útjaink: Andrásék újra elindulnak Tés felé (immár a jó irányba), mi meg Péter felügyeletére bízva csomagjainkat beballagtunk a zenétől hangos faluba pecsételni…

Norbi

Jásd főutcáját elérve jobbra tartottunk, a már messziről hallható zene forrásával megegyező irányba. Nekem nagyon ismerős volt a U2-szerű muzsika, ami, mint később kiderült, az is volt, amire gondoltam. Mire a Kék-túra pecsétet rejtő kocsmához értünk, az azzal átellenben elhelyezkedő zenekar már egy ismerős dicséretet játszott…

A kocsmában egy-egy pohár üdítőt és két zacskó pisztáciát vásárolva kiültünk a teraszra (kint sokkal jobb volt, mint bent a büdösben). Már 15 km volt a lábunkban, jól esett a pihenő. A teraszról figyeltük az eseményeket, miközben bennünket is figyelt egy testvér már, aki kivárva a "megfelelő" pillanatot le is szólított minket. Hamar kiderült, hogy a várpalotai Hit Gyülekezete tart evangelizációs (jó hírt mondó) összejövetelt a faluban. Nagyon megörültünk annak, hogy ezen a vidéken is hatékonyan működik az egyház.

Rövid pihenőnk után visszatértünk Péterhez, miközben már a gyülekezet vezetője mutatkozott be a jásdiaknak. A zenekar és a technika révén hamarosan dicséreteket hallgatva meneteltünk tovább a kék jelzésen. Utunk a tési fennsíkra vezető 350 m-es emelkedő leküzdésével folytatódott, amelyet a dicséretek tettek a lehető legkellemesebbé. Én a tavalyi alacsony-tátrai túra 800 m-es erőpróbája után már úgy szökelltem fel a kaptatóra, mintha csak egy egyismeretlenes matek egyenletet kellene megoldanom. Gyorsan ment. (Pszichológia.)

Kb. 50 perc mászás után, hűs erdei utakon, hatalmas bükkök árnyékában értük el meglepő hirtelenséggel a tési műutat, ahol balra fordulva az Erdei Büfénél sikerült ismét utolérni a csapat első felét. András megnyugodhatott: újra együtt volt a csapat!

András

A 460 m magasan fekvő település büféjében hosszabb szünetet tartottunk. Pecsételtünk, eszegettünk (ropi), iszogattunk (tea és üdítő). Végre Bundi is evett egy keveset, bár mint tudjuk, a mudi igen kis fogyasztású, takarékos modell. ("MUDI. A mi kutyánk.") Ráadásul a családommal is sikerült mobil kapcsolatot teremtenem. A tési szélmalmokra viszont már nem maradt időnk: este hét óra volt, és még nyolc km állt előttünk!

A pihenő után kissé robotszerű mozgással, de elindultunk. Kb. egy km következett aszfalton, majd Csőszpusztánál elértük a völgyből feljövő ismerős műutat. (Itt rendeztünk kerékpárversenyt 2001 nyarán a balinkai táborból, amit nagy küzdelemben Tomcsi nyert meg, bár márványtábla még nincs róla.) A házcsoportot elhagyva ismét erdei szekérúton haladtunk tovább…

Tamás

A már lenyomott húsz kilométer némiképp immunissá tett a környező nehézségek iránt. Átlendültem egyfajta holtponton, nem éreztem fáradtságot. Icha Andrással az élen haladtunk, vidám, lendületes alaptempónk legalább egy kilométerrel gyorsabb haladást biztosított a csapat gerincénél. Rég találkoztunk, ezért teljesen elmerültünk a beszélgetésben: munkáról, hegymászásról, túrázásról, és persze az augusztusi gyerektáborról cseréltünk eszmét, s hamarosan ketten maradtunk. A csapat ekkora némiképp szétszakadozott…

Az Alba Regia barlanghoz vezető kék W ösvénytől már igazi erdei úton mehettünk, a Hamuházhoz érve pedig bevártuk a többieket. A zsebekből finomabbnál finomabb csokik kerültek elő, a pihenőt kihasználva körbekínáltuk egymást. Innen kétfelé lehetett továbbmenni, a kérdés az volt, hogy a rövidebb, de rosszabb minőségű, avagy a hosszabb, de kiváló dózerutat válasszuk? A kényelmi szempontok győztek (meg a Péter iránti szolidaritás), és a dagonyának nemet mondva a balra induló piros jelzés mellett döntöttünk. (A Hamuház mellett talált, fészkéből kiesett madárfiókával - Kata nagy bánatára - sajnos nem tudtunk mit kezdeni.)

Az alkonyodó égbolt fényét már el-elfogta a fák lombkoronája, ezért fejlámpám holdsugarat idéző, hideg fényénél indultunk el Kisgyón irányába…

Péter

A háznál tehát rátértünk egy köves szekérútra, amely lefelé haladva fokozatosan aszfaltútba ment át. Edzőcipővel állítólag jobb az aszfalton, mint bakanccsal, tehát nekem elméletileg jobb volt, ugye… Tocsogó sportcipőben, nekem jobb, miért is ne… J

A Csikling-vár sáncárkai mellett haladtunk el, sajnos nem volt időnk megnézni, meg persze amúgy sem láttunk sokat a sötétben, de azért jó volt tudni, hogy ott van. Persze amit tudtunk róla, az is elveszett a homályban. Piros jelzést ritkán láttunk, de az út egyértelmű volt, nehéz lett volna elvéteni. Jókedvű beszélgetés közben értük el a jellegzetes hajtűkanyart, ahol ismét találkoztunk a kék jelzéssel - ugye mondtam, nem veszünk mi el!

Újabb kupaktanácsot tartottunk arról, hogy a jelzésen menjünk-e vagy folytassuk az utat az aszfalton. A lassan ránkboruló éjszaka miatt továbbra is az aszfalt mellett döntöttünk. A monoton úton lefelé haladva a teljesen friss Icha András folyamatosan riportot akart készíteni velünk, akik Zircről jöttünk, mi azonban nem nagyon válaszolgattunk… (Lehet, hogy elfáradtunk? Szinte biztos, de titkoltuk.)

Elértük a völgyben futó műutat, ahol ismét ráleltünk a kékre. Horváth Tamás úgy döntött: elmegy kikutatni a bányász emlékművet. Mire nem maradt még ereje?! Azt hittem, fáradt, hát nem ugyanazt az utat tette meg ő is?! Mi meg csak ballagtunk, ballagtunk… Csendesen, fáradtan (mindig az utolsó kilométerek a legnehezebbek).

A nap lezárásaként már sötétben, 3/4 10-kor érkeztünk meg a kisgyóni focipálya széléhez. Itt ledobtuk a zsákokat - mára ennyi. (András számításai alapján 27,6 km távolság és 550 m szintkülönbség volt a lábunkban, ami új hátizsákos rekordot jelent.)

Úgy éreztem, fáradtabb vagyok, mint valaha. Ültem csendesen, keveset szóltam, aztán egy kis idő múlva azért láttam, maradt még erőm, így nekiláttam átmeneti otthonom felverésének. Norbi segített, jó, ha vannak velünk jó barátok, így túlélhetjük a dagonyás napokat is…

András

A rendkívül gyors - mondhatni példaértékű - sátorverést szokás szerint óriási főzőcskézés követte. Ehhez remek infrastruktúra állt a rendelkezésükre: kiépített fapadok és -asztalok, kulturált szeméttárolók, nem messze pedig egy nyomós kút. (Ezúttal is köszönet az építőknek, fenntartóknak!) A jó hangulatú vacsora pedig hosszú beszélgetésbe torkollott. Végül mosakodás következett (kinek mennyi, részemről 100%-os), majd a nap csúcspontja: a LEFEKVÉS. A harapnivaló, hűvös tiszta levegőt élvezve boldogan nyújtóztunk ki puha hálózsákjainkban.

Mára végeztünk. Doxa tu Theu!

Utóirat Pétertől

Másnapra kisüt a nap, a madarak dalolnak, és az élet szép. Mert szép, ha valóság néha más is.

András - Norbi - Péter - Tamás

Bakony eleje

2. nap (2004. május 30.)

A napokban vaskos levelet találtam a postaládában. A levél egy nagyon régóta várt, ám be nem fejezett túrabeszámolót tartalmazott, melyet most - a Szerző szíves engedélyével - nyilvánosságra hozok.

Ajánlás:

A világ legtürelmesebb, cseppet sem erőszakos túravezetőjének és túrabeszámoló-behajtó specialistájának: Mr. Gedeonnak.

A szerző: Pató Pál (I.A.)

Bakonyi extrém túránk második napján rendkívül "szélsőséges" időjárásra ébredt a csapat: a kelő nap nekibátorodva mosolygott a fasor takarásában felvert sátrainkra, megkezdve az éjszaka lerakódott páracseppek felszárítását. Valószínű, hogy csak a sátrakban rohamosan emelkedő hőmérséklet kényszeríttette ki az általános koránkelést. A tegnapi "könnyű" nap után nemsokára mindenki lázas tevékenységekbe - reggeli, sátorszárítás, csomagolás - kezdett. Mindeközben elbúcsúztunk a tegnapi nap egyik hősétől, a négy mocsárjáró egyikétől, Horváth Tamástól, akit Norbi felruházott az Isztiméri Kilépő állandó eposzi jelzővel (a magyarázatot lásd később).

Az elmaradhatatlan ima után szellemben, lélekben és akaratban egyaránt megerősödve vágtunk neki a túrának. A könnyű "kézitáskákkal" felszerelt túracsapat minden tagját teljes öröm töltötte be az aznapra tervezett 22 kilométernyi pihentető sétától...

Nekilóduló társaságunk lendületét még a "mágikus" Kék-túra pecsételő hely (Gyöngyvirág kulcsosház) sem tudta megtörni, s ez a lendület kitartott egészen a Dora-hegy (égbeszökő magassága 315 m) oldalában kapaszkodó gyalogút feléig. Kicsit feljebb haladva túlestünk egy mindössze párperces "spontán" fotó elkészítésének tortúráján, aztán egy nagy tölgynél, egy jellegzetes tölgynél balra, majd egy útkereszteződésnél jobbra fordultunk. Aha…

Kiderült, hogy az erdőben a maga módján tulajdonképpen minden fa jellegzetes, és sok út vezet jobbra is. Ez a tény átmenetileg megélénkítette a kommunikációs vonalakat, bár a túravezető (Mr. Gedeon) végül is győzte szóval, így minden meg lett magyarázva. A jobb-bal-jobb irányváltás által kavart érzelmi hullámok le is csengtek, mire kiértünk az első pihenőhelyünkre: egy pazar kilátással rendelkező rét szélére. Társaságunk itt remek panorámában gyönyörködhetett volna, de a figyelmet jobban lekötötték a hátizsákokból előkerülő legális serkentőszerek. (Ekkor még nem sejtettük, hogy egyik társunk az egyik édesipari multicég "szénhidrát" szakosztályának teljes termékskáláját elhozta magával.)

Mielőtt a földön heverő csapattagokat teljesen benőtte volna a fű, Mr. Gedeon drámai elhatározásra jutott: indulást vezényelt. Az előttünk levő rét azonban ellenséges területnek bizonyult, mivel néhány szakadár csalán egy rosszindulatú bokorral összefogva megpróbálta elrekeszteni a továbbvezető utat. Mr. Gedeon őrvezető, Icha őrvezető és Bundás közlegény drámai közelharcban, önfeláldozó módon kényszeríttették ki a csoport áthaladását. (Itt kell, hogy megjegyezzem: Bundás közlegény mint aknamentesítő remekül bevált! Bebizonyosodott a klasszikus mondás: "Négy láb jó, két láb rossz!" Bár ez az állítás egy kicsit erős, és pusztán matematikai alapon közelíti meg a kérdést.)

Jobbról feketefenyves, majd tölgyes szegődött poroszkáló csapatunk mellé, majd egy kanyar után következett az a hely, ahol Tamás, az Isztiméri Kilépő pár órával azelőtt kilépett Isztimér falu felé. Könnyekkel vegyes meghatottság lett úrrá mindenkin: Valaki, aki kilépett a túrából, és belépett a Történelembe…

Kellett ez a katarzis a csapatnak, mert az elkövetkező órák a hőség és az unalom jegyében teltek. Legérdekesebb látnivalóink a távvezetékek természetbe olvadó formái voltak. Érdeklődésünk nyomán Hopka Norbert erősáramú villamosmérnök minden részletre kiterjedő kiselőadásával bevezetett minket a távvezetékek etológiájába. Előadásából csupán egy jótanács: nem érdemes biciklit dobni a vezetékre, mert ezt nehezen viselik el, akárcsak a kihúzott állapotban levő horgászbotot…

A kapott információktól felvillanyozva kihúztuk még egy magaslesig, ahol megpihentünk, és fakultatív programként megtekintettük a Bakonykúti OFF-ROAD szakosztály felvonulását: két sáros terepjáró, majd egy full-extrás Wartburg keverte a port az orrunk alá.

Bakonykútiba újfent katonai formációban vonultunk be, lövésre kész gyorstüzelő túrabotjainkkal, meg-megnézve az egyébként szépen felújított házakat. A buszmegállónál balra fordultunk, és egyetlen rohammal bevettük a kocsma előtti kis árnyas játszóteret. A rendkívüli forgalom miatt a falu eme műintézménye vasárnap kettőtől négyig zárva tart, azaz pont jókor érkeztünk, hogy semmit se vehessünk! Így hozott anyagból főztünk, alapállapotban az édesség utáni felfokozott éhség volt jellemző…

Az ebéd végén Icha András lesétált a közeli nyomóskúthoz vízért, ám mire a falusi lajtoskocsik tempójában visszatért a kocsma elé, megdöbbenve tapasztalta a csapatmorál látványos összeomlását. A pár perce még vidáman nevetgélő társaság tagjai teljes némaságban, mozdulatlanul hevertek, mint akiket a légnyomás szétszórt és odavágott a földre! Az állapotokra jellemző volt, hogy még a hideg víz sem tudott élénkítő hatást kiváltani náluk!

Az általános ellustulás elleni harcot végül Mr. Gedeon kezdte meg, amikor I. Andrással visszaballagott a buszmegállóba megkeresni a pecsételő dobozt. Cseles egy szerkezet, már a megtalálásáért kéne adni valami ajándékot (pl. egy kis tintásflakont, hogy ne kelljen köpdösni a tintapárnát L). A pecsételéstől - ami egyébként enyhén kényszeres cselekedetté válik, mire valaki végigjárja a Kék-túrát - felélénkült túravezető visszatérése után végre rávette a társaságot az indulásra.

El is indult mindenki, ám a ledermedt izmokból előtörő sajgások keserves melódiákat csempésztek az "Indulj el egy úton" dallamába. A faluból egy köves, nem túl meredek úton értünk fel egy sok-sok virággal borított, illetve itt-ott facsoportokkal tarkított fennsíkra. Az enyhén hullámos terepen messzire el lehetett látni, egészen a távolban feltűnő Bakonykúti-puszta felerészben ép, felerészben romos épületcsoportjáig. Kellemesen kanyargós, széles úton ereszkedtünk le az aklok előtti ciszternáig, ahonnan viszont kellemetlenül csalános, benőtt, meredek ösvényen kellett továbbhaladnunk. Éljen a rövidnadrág! Egyre feljebb haladva ritkult a csalán, viszont szaporodtak az elszórt állati csontok, s nőtt Bundás izgalma. A kőfejtő magasságában aztán visszatértünk a megszokott széles szekérútra.

Hamarosan egy dombtetőre értünk, ahol a rövid pihenőt kihasználva I. András elment felkutatni az egészen 1990-ig használt katonai bunkerek romjait. Meglehetősen csalódottan tért vissza: sem használaton kívüli orosz helikoptert, sem rakétasilót nem talált, csupán néhány depressziós kaszáspók tanyázott a földbe vájt üregekben…

A dombról lefelé haladva nem várt esemény tötént: a csapatban lázadás ütötte fel a fejét! Ennek csak részben volt oka a terep egyhangúsága, illetve a nap melege. A fő kiváltó tényező a körülöttünk felhőkben repkedő szárnyas-szívókás agent provocateur-ök ezrei voltak. A túravezetői tekintély elég volt az egyhangúság és a meleg ellen, ám a szúnyogokkal kapcsolatban ő is csak egyet tehetett: szedte a lábát, ahogy tudta. S végül, amikor kiértünk az árnyas, de szúnyogfertőzött erdőből a rétre, beigazolódott: a meleg mégiscsak jobb, mint a szúnyogok.

Az előttünk álló kb. 700 méternyi szekérút, ami elvezetett minket a Bogrács-hegy oldalába, a legobjektívebb vélemények szerint is dögunalmas volt. A Bogrács-hegy (327 m) viszont tényleg szép hely: árvalányhaj csoportok keveredtek a különféle színes virágok közé, enyhe szél borzolta a növényzetet, s itt-ott fehér sziklák meredeztek csupaszon. Fák hiányában ezekre került az útjelző festés, ettől némi magashegyi feeling kerülgette az embert, az ember meg a sziklákat… (Hol van a következő jelzés?!) A Bogrács-hegy elnevezése más okból is találónak bizonyult: a többség ekkorra már erősen puhulófélben volt - már ami a reggeli elszántságot és harci kedvet illeti -, csakúgy, mint a hús a fent nevezett eszközben egy kiadós főzés után.

Kisebb csapatkoordinációs gyakorlatokat követően az Icha házaspár és Hopka Norbi úgy döntöttek, hogy nagy lendülettel előresietnek megkeresni az esti táborhelyet. Sajnos döntésükről a kék jelzést nem értesítették előre, így az félúton elkanyarodott a három úttörő útjától. Ezért aztán hőseink egy tanklőtér tűzirányító bunkerénél irányt vesztve megálltak, és kínos nevetgélések közepette bevárták hátrahagyott társaikat. (Ezzel az esettel aztán ki is múltak az egyéni próbálkozások erre a napra.) I. András elfutott a feltételezett továbbhaladás irányába, ahol mindenki nagy megkönnyebbülésére megtalálta a kék jelzést.

A rét szélétől folyamatos ereszkedés várt a csapatra, ezúttal erdőben, egészen az Isztimérre vezető műútig, melynek szélén lepihenve újabb fejezetét nyitottuk meg az egyébként előrehaladott szponzorációs tárgyalásoknak. Itt maradt alul a nugát a csokoládéval szemben. Hiába, a közmondás, az közmondás: "Ha van ló, nem kell a szamár." A megállás során egyre erősödött bennünk a kérdés: hogy fér el egy 20 literes hátizsákba ennyi csoki? (A választ Edinától kérdezd!)

A nagy tömegű csokitól némileg elnehezülve az út másik oldalán elterülő feketefenyvesben található, vízzel teli gödrökön igazán izgalmas átkelés várt ránk. Gombos Laci önfeláldozó módon emelte át Bundást a háborgó víz felett… Az utána következő útszakasznak viszont nagy erénye volt, hogy viszonylag árnyas és kevésbé mocsaras volt, emellett a szúnyogok száma is a "Tűrhető" kategóriában maradt.

Mentünk, mendegéltünk. Jobbról bekúszott a piros jelzés, majd rövidesen a kék fordult el derékszögben balra, hogy megkerülje a Vaskapu-hegyet. A térkép szerint ez nagy kitérő lett volna, ráadásul enyhén emelkedett - ennyi mindenképp elég volt ahhoz, hogy mi egyenesen továbbmenjünk a rövidebb távot ígérő, térdig érő fűvel borított nyiladékban, melyet itt-ott harcias csaláncsoportok tettek érdekesebbé. "Járt utat járatlanért el ne hagyj!"Amikor az út pár száz méter után elfogyott (no, nem a térképen, hanem a valóságban), és járhatatlannak tűnő bozótos állta utunkat, nem maradt más hátra: áttörünk!

A nádasban tekergő vízisikló megirigyelné kis csapatunk technikáját, ahogy jobbról-balról kerülgetve a fákat, bokrokat átfurakodtunk a sűrűn. Mi tagadás, kissé széthúzta a csapatot ez a dzsungel-terep, de a Gaja-völgyben futó aszfaltúton bevártuk egymást. Ez idő szerint a csapatban a reményt és a kedvet csupán egy bizonyos Becsali Büfé reményteljes közelsége tartotta, ahova némi kérdezősködés után a rákhegyi nyaralók között kanyargó műúton jutottunk el. Teljes eufória csak akkor öntött el minket, amikor a büfé teraszán ledobva terheinket megrohamoztuk…

A kézirat itt váratlanul megszakadt. Az ok ismeretlen. A Szerző a levél aljára csak egy kétségbeesett félmondatot írt: "Hogyan tovább?"

Sajnos nincs tovább. Úgy tűnik, már sosem tudjuk meg, mit érzett a Szerző, amikor a hűs jégkrém-adagok csúsztak le torkán a Becsali Büfé hűvös teraszán. Vajon mire gondolt Kati, amikor a túravezető egy óra üldögélés után közölte, hogy még mindig két kilométer van hátra a táborhelyig? És Edina, aki élete első nagy túráján rögtön be lett dobva a mélyvízbe? Vagy Laci, aki jelentős többletterhek alatt roskadozva sem adta fel soha? És vajon mit szólt Viki ahhoz, hogy gyógyult lábának kímélése mellett még a túravezetőt is buzdítania kellett, különben az sose ért volna célba? Mi játszódott le Norbi és Péter, a két égigérőfüvetlegyőző, mocsárlápokonátgázoló hős lelkében, amikor a fehérvárcsurgói víztározó gátján ballagva utolsó leheletükkel is a Másfél millió lépést parodizálták? És mekkora volt a döbbenete Mr. Gedeonnak, amikor a tóhoz megérkezve a morcos halőr közölte, hogy a parton sehol sem lehet sátrazni? Vajon hogyan voltak képesek ezek az emberek legyőzni kétségeiket, fáradtságukat, frusztráltságukat annak érdekében, hogy közös akarattal mégis felépüljön a második tábor?…

Sajnos, ezt már sosem tudjuk meg. Ahogy a Prédikátor írta: "Nincs emlékezet az előbbiekről, azonképpen a jövendő dolgokról sem lesz emlékezet azoknál, akik azután lesznek…"

Így merülnek feledésbe az emberiség nagy tettei.

Bakony eleje

3. nap (2004. május 31.)

Edina

Pünkösdhétfő hajnali helyzetjelentés azoknak a szerencséseknek, akiknek sikerült fél 8-ig elhúzniuk az ébredést: a madarak többszólamban, teljes torokból igyekeztek hálát adni az új napért, ami a városi füttykoncertekhez képest gálaelőadásnak tűnt; a vizet csak a reggeli után kutató kacsák csobogtatták, egymást hívogatva, ha valami finom falat került elő; a levegőt pedig a szabadságérzetet keltő hatalmas fehér madarak szelték át, egymást követve és hangosan szólongatva. Mindeközben csapatunk állítólag még tovább szeretett volna aludni, de én hálás vagyok a napsugarakért, amik végül felmelegítették a sátrakat és előcsalogatták a társaságot.

A tájékozatlanság, a jóbarátok és a "retikül" javára írható, hogy ezen a reggelen én nem panaszkodhattam vállfájásra, de a vízhólyagok miatt csatlakoztam - András szavaival élve - robotszerűen mozgó társaimhoz. Szép lassan megreggeliztünk, mert a pesti csapat érkezéséig még bőséges volt időnk. A sátorbontáshoz sem volt túl sok kedvünk, hanem inkább azok árnyékában mélyültünk el másfél órára a zene, az emberi vérmérsékletek és személyiségtípusok világában.

Miután Tamás, Cili, Móni és Kinga a csapat alig néhány hónapos legfiatalabb tagjával megérkeztek, gyorsan eltüntettük ottalvásunk nyomait, majd Viki és Móni elindultak Jásdra, hogy szerezzenek még egy autót a megviseltebb résztvevők számára. Mi többiek a vízparttal próbálkoztunk, hogy eltöltsünk újabb két órát a napon. (Norbi azonban lemondott erről a jó lehetőségről és irányt változtatott, hogy még aznap elérjen Győrbe a Gaja-szurdokon és Bodajkon keresztül. Bodajkig biztosan eljutott, mert később ott találkoztunk vele…) A mindig bátor fiúk most sem riadtak vissza a hideg víztől, mi lányok pedig a partról irigykedtünk - egy kicsit melegebb vízről álmodozva. A fiúk a csobbangatások és erőpróbák öröme ellenére sem nyújtották túl hosszúra a fürdőzést, talán mert megdicsértük lila szájukat…

Vikiék délre értek vissza az autókkal, amikbe bepakoltuk a csomagokat, hogy az útnak indulók lazán gyönyörködhessenek a Gaja-szurdok beharangozott szépségeiben. Mi az Icha házaspárral és Vikivel inkább a négy keréken is járható utat választottuk. Az elmúlt két nap után még talán soha nem esett ilyen jól kényelmes autóban ülve jutni méterről méterre! Miután András beindította a jó öreg Opelt, Kati nagyon ügyesen átvitte az autót Bodajkra, ahol étterem után kutatva egy szép parkot találtunk egy hatalmas kék medencével, ami szabadstrandként üzemelt. Már maga a látvány is frissítő volt. Mégis elindultunk valami rendes étel reményében, de "csak" Norbit találtuk meg, aki chipset majszolva várt a buszra. (Végül is a jégkrémnél még a chips is jobb lehetett.) Reménységünk végül egy-egy hatalmas pizzában realizálódott, amit nem is bírtunk mind megenni, pedig igazán finom volt; hagytunk a csapat másik részének is kóstolót…

Laci

Eközben a csapat másik fele, szám szerint nyolc fő a víztározótól gyalog kívánta megtenni a Bodajkra vezető utat. Egyrészt azért, mert a vadaspark ígérete jól hangzott, másrészt meg jöttek friss emberkék is, akikkel szívesen elbeszélgettünk, és akik nem tudták, miért olyan jó hátizsák nélkül kirándulni! (A 20 kiló feletti pakkokat kivételesen a kocsikra bíztuk.)

Miután a kútnál feltöltöttük vízkészleteinket, balra indultunk az országos kéken. Kezdetben présházak, üdülők között haladt a jelzés. Kellemes, gyümölcsfás részeken mentünk keresztül, csak a levegő volt meleg egy picit. Elérve az Öreg-hegyet már árnyékban haladtunk. Némi kanyargás után egy gyönyörű, fenyőkkel benőtt kilátópontra vitt fel az út, itt fotó is készült.

Innen az ösvény meredeken ereszkedett le az aszfaltútra, amin pár lépés után értük el az 1888-ban létesített csurgói vadaspark bejáratát. (Kerítés, mászólétra - utóbbi Bundásnak nem igazán tetszett.) A parkban széles, száraz földúton - balra szép, zöld aljnövényzetű tavaszi erdő, de kár, hogy nem hoztunk fotóállványt! - jutottunk el a tóhoz, ahol több tucat ember piknikezett.

Számomra nagyon furcsa volt, hogy embereken kívül nem láttunk egyetlen vadat (pl. őzet vagy vaddisznót) sem, kivéve a vérszomjas, vad szúnyogokat. Nem voltak vadkacsák a tóban, és a parkban suttogva haladás ellenére nem sikerült egyetlen vadállatra sem bukkanni. Aztán rájöttünk miért: több nagy létszámú dumás-gyerekes-kutyás csapat jött velünk szembe. Ezután már mi se suttogtunk… (Azért valószínűleg élhetnek erre vadak is, mert láttuk a feltúrt és "végigpatázott" aljnövényzetet.)

Az üreges Ádám-Éva fánál tartottunk még egy pihenőt, valamint csapatfotózást. Jobbról érintettük a Mária-szigetet, ahová egy fatörzsön megpróbáltuk átküldeni Kingát, de ő nem ment (félt, hogy úszni kell visszafele). Hamarosan András újabb pihenőt jelölt ki egy asztalnál, úgy tűnik, ezen a napon ő volt a csapat leggyengébb láncszeme. Bár vadul kentük-fújtuk magunkat a szúnyog-ellenes szerekkel, de sokszor úgy tűnt, mintha ezek csak erre vártak volna (megvolt a desszert a vacsi mellé).

Elhaladtunk egy sziklafal és egy sor barlang alatt, de nem volt kedvünk felmászni hozzájuk, hátha ott vannak a vaddisznók. Végül a völgy végén a kerítésen átmászva a Varjúvárnak nevezett üdülőhöz lyukadtunk ki, ahol keményen szólt a popzene (képzavar). Itt élesen jobbra fordulva elkezdtünk felkapaszkodni a völgy feletti dombplatóra. Kapaszkodás közben élénk vita bontakozott ki arról, hogy ez most egy unalmas túra-e vagy sem. (A vélemények megoszlottak, András kis híján megsértődött, mert ő aztán tényleg nem tehet arról, hogy a vadak nem szeretik a pünkösdhétfő turista hadjáratát.)

Miután ismét átmásztunk egy kerítésen (illetve Budást megint átdobtuk), a legmagasabb kilátó pontnál leültünk pihenni. Jól látszott a Gaja-szurdok mesés völgye, távolabb a balinkai tábor széle és a falu is. Sok fotó készült (portrék). Bundás közben szúnyogokkal táplálkozott, a szúnyogok meg vele (próbálkoztak - ilyenkor jól jön neki a bunda).

Az utolsó morzsáig eltűntetve Tomcsiék kekszét elindultunk. Utoljára másztunk át a kerítésen, majd egy fenyvesnél balra fordulva kiértünk a Bodajk feletti sípálya végéhez. Szép kilátás nyílott a Vértesre, a csókakői várra és a falura, ahova meredeken ereszkedtünk le. A sípálya alján "Melegedő" házat láttunk, nevetés közben elkerültük, elég melegünk volt nélküle is.

A faluba érve a lányok szép rózsákat fotóztak, a kutyák Bundás miatt megbolondulva ugattak, egyébként béke volt, de főleg meleg. Miután elértük a Balinkára vivő országutat, jobbra fordultunk, és pár száz méter után ismét találkoztunk Vikiékkel, akik addigra megebédeltek, és már csak ránk vártak (többek között két nagy pizzával - köszönet érte).

A Fenyő bisztróban bekerült a Kék-túra füzetbe a túra utolsó pecsétje. A Zirc-Bodajk Kék-túra kipipálva (legalábbis a Zircről indultak számára). Bár az utolsó napra csak 9 km és 100 m szint maradt, ez pont jó volt levezetésnek. Meg, azt hiszem, amúgy sem bírtunk volna többet menni…

Edina

Egy-egy szelet pizza, egy-egy kék túra pecsét, hogy itt jártunk, és már búcsúztunk is: András, Péter és Bundás indultak Székesfehérvár felé. Mivel fél 4 volt, és Miskolc még nagyon messze, így hát hamarosan nekünk is útra kellett kelni. Hátrahagytuk a medencét és a parkot, Bodajkot, ezt a szép kis falut, és barátainkat, Tamást, Cilit, Kevint, Mónit és Kingát.

Az autóban való nyújtózást-ejtőzést nagyon vártuk egész nap, de a fáradt tagok már nem úgy viselkedtek, mint elvártuk tőlük. Így kissé törődötten, de örömmel és sok-sok élménnyel érkeztünk meg Pestre (majd Miskolcra). Persze volt egy útitársunk a kocsiban (I. András), akinek még a visszaúton is volt kedve szórakoztatni minket, de nem bántuk…

A túra elején kérdezgettem a tapasztalt többieket, hogy miért is jó az ilyen hátizsákos túrázás. Bevallom, a kezdeti nehézségekkel küzdve még nem nagyon fogadtam el az indokaikat, de ahogy telt az idő, már nem volt annyira kérdéses számomra sem, hogy megéri cipelni a terheket, mert így még több szép helyet lehet bejárni, és az együtt megélt nehézségek tényleg összehozzák a társaságot. Ha kezdő vagy és szereted a természetet járni, mindenképpen vágj bele egy ilyen túrába, de gondoskodj egy türelmes túravezetőről, egy-két segítőtársról, akik szükség esetén bevállalnak ezt-azt a csomagodból, néhány olyan emberről, akikkel jókat lehet beszélgetni és nevetgélni, egy négylábú Bundásról, akiről példát lehet venni a kitartásban, és persze a jó időről, mint ahogy mindez ezen a túrán is történt, és garantáltan kellemes élményekkel gazdagodsz!

Edina - Laci

Túralista