Vértesi kirándulás (2004. október 23.)

Hogy András beharangozó levelét idézzem: "A meteorológia egyelőre szép időt jelez, reméljük, hogy tényleg hétágra fog sütni a nap." Nos, úgy tűnik, az időjárás nem értett egyet a www.met.hu oldalán leírtakkal, és úgy döntött, hogy azért sem lesz napos idő. Végtére is már nincsen nyár…

Irány tehát Szárliget a Déliből. A vonaton Mohai Kati, Konkolyi Kati, Konkolyi Péter, Icha András és túravezetőnk társaságában száguldunk a cél, akarom mondani a kiindulási pont felé. András felhívta a figyelmünket a gombaszedési lehetőségre, ám ez valahogy elkerülte a figyelmünket, úgyhogy egyedül ő hozott egy nagy papírzacskót, ami nem is baj, mert így legalább egyvalakinek összegyűlt annyi, hogy azt ne legyen szégyen hazavinni. J

Szárliget vasútállomásának valóban szocreál együttese van, bár inkább megállóhelynek nevezném, mint állomásnak… Lényegtelen. Csapatunkhoz csatlakozik Oláh Viki, Juhász Cili, Juhász Tamás és a túracsapat figyelmének örvendő Juhász Kevin (háti szállítóeszközben). A Kéktúra pecsét beszerzése és a felüljárón való fotózkodás után útra kelünk.

A falut és a faluszéli focipályát pillanatok alatt elhagyva a vértesi erdők felé vesszük utunkat. András szorgalmasan szedegeti a gombákat, amelyikről nem tudja eldönteni, miféle szerzemény, természetesen eldobja. Elmondása szerint kizárólag a gyilkos galócától kell nagyon tartani, az képes egy családot is elintézni (valami régi újságcikk még nekem is rémlik), a többi mérgező fajta legfeljebb hasmenést és egyéb rosszullétet okozhat. Köszönöm szépen, inkább azt is kihagynám… J Ennek ellenére András szorgalmasan válogatja a hasznosítható fajtákat.

Az 1-es főúton átkelve már igazán az erdőben érezhetjük magunkat. Kisebb gyaloglás után meg is állunk reggelizni (tízóraizni?) a csákányospusztai turistaház mellett. Végül is a megtett három kilométer már eszébe juttatta mindenkinek, hogy ideje lenne enni valamit. A probléma az csupán, hogy ez a túra során kb. három kilométerenként újra és újra jelentkezik…

A vadregényes Mária-szakadékon végighaladva Vitányvár felé vesszük utunkat, ahol is meglepően szép kilátás vár ránk a roskadozó várrommal egyetemben. A vár érdekessége, hogy még látni a gerendáknak kihagyott helyet, ahol az egykori szintek voltak. Szerencsénkre annyira nem omladékony, hogy merész peremre állásaink során kezdjen neki omladozni…

A várban természetesen újból nekilátunk étkezni, vagyis ebédelni. Ez az előző pont utáni négy kilométernél igazán esedékes már… J Cili itt eteti meg Kevint, és az igazat megvallva nem tagadható, hogy a csapat középpontjában a kisgyermek áll.

Ebéd után előkerülnek a fényképezőgépek, kameraállványok, és készülnek a szebbnél szebb fotók - szürke éggel a háttérben. Azért az erdő tagadhatatlanul gyönyörű látványt nyújt, ahogy a lombozat felvette a különböző őszi színeket. Egy darabig elgyönyörködünk a látványban, majd folytatjuk utunkat.

Itt kell, hogy megjegyezzem, András nem hozta a régi formáját. Hol van már, amikor 1998-ban szaladtunk, sőt, rohantunk az erdőben a bennünket üldöző Zsanu elől, és tényleg, hol van már ő is? Mi lehet most vele? Mennyire változnak az idők… Szóval András már nincs edzésben. Legalábbis nincs annyira edzésben. Szemtanúja voltam, hogy leült a fűbe, és nem akart tovább menni. Ki hallott még ilyet! Mentségére legyen mondva, hogy egy héttel azelőtt még lábadozott valami betegségből, de az egy héttel azelőtt volt… Egy túravezető igenis szedje össze magát! Punktum. Erre megkért, hogy húzzam föl. Fölhúztam. (Alig sikerült. Az volt az érzésem, hogy inkább engem próbál lehúzni maga mellé a fűbe, de nem hagytam magam.)

A kis affér után lassan bandukolunk tovább célunk felé. Vörös-lyuk mellett elhaladva mi másról folyhat a beszélgetés, mint a medvés történetekről? Tamás Kevinnel a hátán vagány bátorsággal nekilát felmászni a barlanghoz, hogy megnézze, van-e ott medve. Persze, hogy nincs. Nem is lehet. Mindössze akkora a mélyedés, hogy épp be tud állni egy ember…

A túra végéhez közeledve kiderül, hogy András ki szeretné hagyni a Gesztesi várat. No, még mit nem! Amikor már közel vagyunk célunkhoz, és Várgesztest felülről szemléljük a Zsigmond-kőről, fogom magam, és közlöm vele, hogy márpedig én felmegyek a várba a Kéktúra pecsétért. András egy percig sem ellenkezik. Így itt szétválnak útjaink, és a régi túratempómmal nekilátok a cél eléréséhez, legfőképp azt kitűzve, hogy én is elérjem a buszt, amivel a hazamenetelt terveztük…

Egyedül egy kicsit unalmasabb. Azért csak jó volt hallgatni, kinek-kinek hogyan alakult eddigi pályafutása. De elszántan haladok a tervezett cél felé. El is érem a várat, a pecsétek rendben bekerülnek a helyükre. Az eddigi időzítés tökéletes volt. Várhatóan elérem a buszt, még szusszanni is marad időm, nem mintha erre olyan nagy szükségem volna. A többiek már biztos várnak… Vagy mégsem? Hihetetlen, de egyszerre érkezünk a buszmegállóba! Ezt persze a többiek is kissé hitetlenkedve nézik… J

Buszra szállás előtt néhányan még kávéznak egyet, majd a túra (kirándulás?) ünnepélyes befejezése után buszra ülünk, és irány Tatabánya. Onnan pedig egy kis falatozás - pizza, hamburger - után vonattal vissza Budapestre.

Azt hiszem, ezzel a túrával alapjában véve mindenki elégedett volt. Kellemes meglepetés volt a Vértesben túrázni, nem is gondoltuk, hogy ilyen szép lesz. Egy újabb kedves emlékkel térhettünk haza, miután a Keleti pályaudvaron búcsút vettünk egymástól.

Ács Roland

Túralista