Gerecsei télzárás (2005. március 15.)

Március 15-e lévén több program közül is választhat az ember fia, esetleg leánya. A jajhovaismenjek vagy mitiscsináljak kérdések megoldásaként egy EGÉSZ szabadnap eltöltéséhez ilyenkor több lehetőség is felmerül, például Nemzeti Színház, Kossuth tér, felvonulások, szavalások, kinevezések… A lustábbak számára ugyanezek, csak otthon TV előtt, ágyban, párnák közt. A lelkiismeretes szabadnaposok számára pedig forradalmi lakástakarítás: na most kifestem vagy lefestem, átpakolom vagy szétszedem, kiporolom vagy lemosom. (Mivel e felsorolás a teljesség igénye nélkül említi meg a lehetőségek tárházát, a többit a fantáziára vagy másoknál a realitásokra bízom.) Az előbbi programok ismeretében az alábbi személyek meghozták felelős döntésüket, és kora reggel alternatívát keresve és találva A3 adta túraajánlatában "kimenekültek a zöldbe" (csak úgy pestiesen).

Találkozó 3/4 8-kor a Keletiben. Norbi nem tud eljönni Győrből, Viki sajnos beteg, Robi meg szokása szerint sehol (elaludt?). Tamás szerencsére még időben befut. Így összesen kilencen vágunk neki az útnak, no meg természetesen Bundás kutya. Egyéb említésre méltó jegypénztár előtti esemény: Roland töredelmesen bevallja, hogy otthon hagyta Kinga kamásliját. Az ügynek később még lesznek következményei…

Gyorsan felszállunk a győri expressz egyik kocsijára, majd ugyanolyan gyorsan le is szállunk róla (tele van). Az újabb próbálkozás már sikeresnek bizonyul, kényelmesen elhelyezkedünk a MÁV felújított szerelvényén, indulhat az utazás!

A "monoton vonaton" kilencre érünk Tatabányára, majd miután óvatosságból nem ülünk fel a kisbéri járatra, pont a jó buszra szállunk: irány Héreg. A kis gerecsei faluba sok kanyarral tarkított, hullámzó út vezet, többen tengeribetegségre panaszkodnak. A buszablakon kibámulva konstatáljuk, hogy a földeket továbbra is vastag hótakaró borítja, ez némileg elgondolkodtat minket a tavaszi túrára vonatkozó előzetes elképzeléseinket illetőleg. De azért még reménykedünk.

Héreg szélére 3/4 10-re fut be járatunk. Búcsút intünk neki, majd A3 túravezető egy kisebb magaslatról megtartja szokásos köszöntő beszédét, amit szerencsére ezúttal sem nyújt hosszúra (másfél mondat után "lekeveri" magát). Ezt követően viszont Roland fog hosszas állványépítési munkálatokba csoportkép készítése céljából. Úgy tűnik, mindenkinek megvan a maga fura szokása…

Aztán végre - hihetetlen! - elindulunk. Kezdetben jelzés nélkül, csak úgy, toronyiránt. Mindössze néhány száz méter megtétele után, Héreg központjában A3 máris hátraszólni kényszerül a csapat hátsó fertályának, hogy haladni kéne, mert ebből a tempóból nem hogy 36, de 26 kilométer sem lesz a végére! [Ez sajnos be is jött - a Szerk.] A gyorsítás érdekében átveszi Cilitől Kevint, és ez nagyjából így is marad Mogyorósbányáig.

A faluszéli erdőbe kiérve sor kerül az első pihenőre is, mivel a szikrázó napsütésben és tavaszi melegben többen befőttnek kezdik érezni magukat. A (ruháktól) szabaduló alkalmat természetesen fotóval dokumentáljuk. (Megjegyzem, a csapat nyolc felnőttjére négy profi fényképezőgép jutott, ami jóval meghaladta a magyarországi átlagot. Bár az is igaz, hogy Tamás végül egész úton nem vette elő, csak végigcipelte állványostól.)

A piros jel elején még viszonylag gyorsan haladunk, ám a Király-kút előtti emelkedőn komoly hócsata bontakozik ki, amiben elsősorban Tamás, Cili és Kinga a ludasok, de hamarosan a többiek sem tudnak ellenállni a kísértésnek. Szerencsére a küzdelmek gyorsan véget érnek. A csata után nem sokkal az elöl haladó A2 és A3 őzcsapatba botlanak, de fotózni már nem marad idejük. Az őzek szerencséjére Bundás is csak későn fog nyomot.

A Gerecse-hegy oldalában egyenletesen emelkedő úton a csapat állandóan szétszakadozik, az elöljárók időnként bevárják a lassabbakat. A rendszerint visszatérő kérdésre ("Messze van még a Vízválasztó?!") A3 egyre bizonytalanabbul feleli: "Nem, már nem…" Végül miután nem csak a havon, hanem a kondíciónkon is látszik, hogy a tél nem múlt el nyomtalanul, nem a Vízválasztónál, hanem jóval előtte, egy kerítésnél tartjuk meg az első igazi (elemózsiás) pihenőt. Eddigre egyébként az olvadó 30 cm-es hóban mindenkinek beázott a cipője/bakancsa, így könnyen szolidálunk egymással.

Állva elköltött tizenegyórainkat követően enyhén lejtő aszfaltúton - amit persze hó és jég borít - ballagunk át a rég várt Vízválasztóhoz, ahol néhányan már jártak korábban. [Az 1999-es Gerecse túra során ide érkeztünk le a Pisznice tetejéről - a Szerk.] A nyereg neve egyébként a délkeletnek induló Szent-László-patak és az északnyugatnak folyó Gerecse-patak közötti határvonalat jelzi, ám tekintettel arra, hogy végül mindkét patak a Dunába torkollik, a vízválasztónak nincs nagy jelentősége.

A szép napsütésen és a környék erdőinek látványán felvidulva tovább indulunk, immár az Országos Kéktúra nyomvonalát követve. A fölénk boruló hórihorgas bükkerdőben ismét fotózunk, bár ez mondjuk a túra során elég sok helyen előfordul, így igazából említést sem érdemel. Nemsokára kiérünk a pusztamaróti tisztásra.

A nagy tisztáson látszik, hogy egykor sokkal többen laktak itt. (A '70-es évekig még keskeny nyomtávú vasút is vezetett fel ide Süttőről.) Most csak egy vadiúj panzió terpeszkedik vadiúj kerítés mögött, illetve egy mamutcsontváz-szerű emlékmű áll a tisztáson néhány nagyra nőtt fenyő társaságában. Ez utóbbiak egyikén található a kéktúra pecsét. A társaság a szintén vadiúj esőbeállóban telepedik le falatozás és napozás céljából. A pihenő közben A3 - az A2 által felajánlott tollból kinyert tinta segítségével - "begyűjti" a pecsétet, majd letelepedve röviden ismerteti a hely történetét, amit a többiek többé-kevésbé odafigyelve hallgatnak.

Miután mindenki eleget süttette hátát a nappal, illetve elfogyasztotta ebédjét, a csapat továbbindul. A turistaút előbb felkanyarodik a Marót-hegy (385 m) oldalába, majd leér egy széles erdőgazdálkodási útra. Az út először még csak pocsolyás, de aztán óriási fairtás következik, és vele együtt a DAGONYA. Egy ideig az úton próbálunk lefelé botorkálni, de aztán nem marad más választásunk, mint kikapaszkodni az út szélére és a bokrok között manőverezni. (Az örök kivétel természetesen Tamás, aki nagyon élvezi a dagonyázást, és azt, hogy nem kell vigyáznia, hova lépjen. Cili hűségesen követi férje-urát a mocsárba.)

Frissen kitermelt farönkök társaságában érkezünk meg a Vaskapu-katlan bejáratához. Az összeülő kupaktanács Tamás vezetésével "természetesen" úgy dönt, hogy nem kerülünk szintben, hanem a mély völgy sokkal izgalmasabb átvágását választjuk. Így is lesz: a havas lejtőn előbb lecsúszunk a mélybe, majd a túloldalon felkapaszkodunk a meredélyen. De nem elég a járatlan és csúszós út, az élen járó fiúk a hátul küszködő hölgyek dolgát egy extra hógolyó-záporral is nehezítik. Ezúton is köszönjük a lovagias hozzáállást!

Az országos kék jelzés a következőkben minősíthetetlenül rossz szakaszon, egy óriási friss irtáson vezet át. A kivágott törzseken botladozva, a favágók okozta mocsáron át gázolva, az eljegesedett lejtőn meg-megcsúszva az útvonalat mindennek érezzük, csak "felejthetőnek" nem (az útleírásban ez a jelző szerepel). Szerencsére az út nyílegyenesen vezet másfél kilométeren át egy villanyvezeték mellett, így eltévedni nehéz lenne.

A szétszakadozott csapat egy kerítésnél gyűlik ismét össze. A rövid pihenő során a kis Kevint kivesszük a háti hordozóból, mert már igencsak unja az A3 hátán való monoton ringatózást. Pár percig kézenfogva jár egy kicsit a kerítés mentén.

A dombtetőről egy keskeny gyalogösvény vezet le meredeken a bajóti országútra. Itt egy kiépített autós pihenő fogad minket, ahol természetesen alapos pihenőt tartunk. Mindenki körbekínálja azt, amije van, és élénk diskurzus folytatunk arról, hogy ma meddig juthatunk el (Dorog kizárva, de Tokod is egyre messzebbinek tűnik).

Miután A3 kiadja az indulást jelző parancsot, a csapat csak nagy nehezen szedelőzködik és indul tovább. Úgy tűnik, mindenkinek fázik a lába a vizes bakancsokban. Sajnos az aszfaltról a jelzés gyorsan felkanyarodik a Kökényes-oldalba, így ismét hóban gázolunk. Az út a Büdös-lyuk barlang mellett halad el, a két kíváncsi kedvű felfedező, Tamás és Roland megpróbálnak behatolni a sötét járatokba, de útjukat - Cili legnagyobb örömére - vasajtó állja el. Utunk során érintünk még egy magányosan rostokoló kukoricagórét, majd a hegy túloldalán egy nagy szántóföld széléhez érkezünk.

A feltáruló panoráma megállásra készteti kis csapatunkat. Balra előttünk az Öreg-kő (374 m), kicsit jobbra a mogyorósi Kőszikla (297 m), távolabb a tokodi Hegyes-kő (311 m), leghátul pedig a Gete (455 m) tömbje magaslik. Elméletileg mindet meg kellene másznunk a mai túrán, csak hát sem a kondíciónk, sem a terepviszonyok nem a legideálisabbak…

Az előttünk levő szántóföldön átvágó országos kék ösvényt például most csak hó és jégsávok jelzik. Az út végén levő süppedős hófoltot ráadásul kikerülni sem lehet. Tavasz ide vagy oda, bizony néhol combig süllyedünk a hóba... Ennek megfelelően a péliföldszentkereszti műútra kellően átnedvesedve érkezünk. A száraz aszfalt kivételesen nagyon jól esik.

Egy km után beérünk a katolikus központba, ahol mindenütt új/felújított épületek, frissen húzott kerítések, stb-k bámulnak ránk. Nem tűnik úgy, hogy szegény lenne az eklézsia… A kék és a kék+ jelzések elágazásánál komoly vita bontakozik ki arról, hogy merre menjünk, azaz Bajótnál vagy Mogyorósbányán szálljunk ki a túrából. A szavazatok egyformán oszlanak meg a rövidebb-hosszabb változat mellett, már csak a két döntő szavazat beszámítása történik: a tiszteletbeli krónikásé és a túravezetőé. Végül a túravezető "demokratikusan" lezárja a vitát: irány Mogyorósbánya!

A szántóföldeken át vezető kék+ ösvény iszonyatosan sáros, mire felérünk az előttünk levő dombtetőre (hivatalos neve: Juhállás), mindenki mázsás rögöket cipel a bakancsán… Szerencsére a túloldalon megmaradt a hó, így van hol ledörzsölni a sarat.

A szántó szélétől ismét erdőben vezet az ösvény. Az erdő után egy egykorvolt híd romjain átkelve a Gyertyános nevű hegy felé vesszük az irányt, ahol hamarosan találkozunk az Öreg-kő felől érkező kék jellel. Innen mélyre vágódott löszúton csúszunk be Mogyorósbányára, ahol újra tavaszi meleg fogad minket.

A falu centrumában levő buszmegállóba negyed ötre érünk be, a busz fél óra múlva indul Dorogra. Az információ hallatán mindenki úgy dönt: itt a vége, fuss el véle. Bár A3 még szívesen folytatná a túrát, de neki meg haza kell érnie fürdetésre. Így aztán az utolsó percekre a Kakukk büfébe vesszük be magunkat, ahol a füzetbe bekerül a kék-pecsét, a pocakokba meg némi ropi és tea. [Ezt a pecsétet nem találtuk az első Gerecse-túra során - a Szerk.]

Sáros cuccainkban egy kicsit megilletődötten szállunk fel a buszra, de aztán a jegyárak láttán úgy érezzük, hogy a takarítás bőven bele van kalkulálva a díjakba. Dorogon sajnos 7 perccel lekéstük a pesti csatlakozást, így marad a várakozás, illetve hét hamburger és némi tea beszerzése a közei büfében. (Úgy látom, ilyenkor minden jól esik, csak forró legyen.)

Dorogon jó sokan szállunk fel a pesti járatra, de szerencsére az csuklós, így mindenki ülőhelyen élvezheti a hazautazást. A buszon a főszereplő természetesen Kevin, akinek színészi teljesítményt sem nélkülöző tüsszentései mellett a tisztába tétele is színesíti a programot…

Majdnem hét óra van, mire megérkezünk az Árpád-hídhoz. Metróra ülve búcsúzunk sorban egymástól - mindenkinek jó pihenést (és szárítgatást) kívánunk!

A túra (merthogy az utólagos levezető e-mailezések közepette felmerült kétségeket megszüntetve túravezetőnk megnyugtatott: ez a túra valóban túra, és nem kirándulás volt) jól sikerült, mindenki elégedett izomlázzal és nap okozta arcpírral tért haza a cipőjét szárítani. A3 pedig sikeresen hazatért a fürdetés végére…

Soós Mónika

Túralista