Kéktúra a Pilisben (2005. november 1.)

Mivel a beköltözésünk (Halleluja!!!) miatt sem az október 22-i, sem a 29-i szombat nem volt megfelelő, már-már úgy tűnt, az idén ki kell hagynunk a színpompás őszi túrát a csapat repertoárjából. Szerencsénkre október vége négynapos ünneppé változott, így végül sikeresen felkerekedtünk: irány a Pilis! Hogy miért a Pilis? Egy: közel van (téli időszámítás!). Kettő: jó a tömegközlekedés. Három: a '98-as kéktúra emlékei annyira megfakultak, hogy egy korrekt beszámolóhoz mindenképpen meg kellett ismételni. Újdonságként a fordított - és egyben nehezebb - irány szolgált: Budapest szélétől a csúcs, Dobogókő felé.

7:58-kor kászálódok le a HÉV-ről, még van bő két percem, hogy a túrakiírásnak megfelelően odaérjek a 18-as busz végállomásához. Gondolom, én leszek az utolsó, már mindenki ott vár. Aha, szóval nem igazán… Mindegy, három fő már csapatnak számít! (Lásd még a júniusi börzsönyi körtúrát.)

András és Péter megnyugtatnak, hogy azért még várhatóak néhányan. És valóban, a busz indulása előtt három perccel már tizenegy főre hízik kis csapatunk. Végül csak az indulás előtti utolsó pillanatban pattanunk fel a BKV járatra, hátha Anikó és barátnője is befutnak. (Sajnos egy villamospótló felirat félreértelmezése folytán végül másfél perccel lemaradtak.) Péter lovagiasan ott marad a megállóban, így a hölgyek az ő vezetésével erednek - 20 perc hátránnyal - a csapat nyomába…

Közben jó hangulatú beszélgetés alakul ki a buszon (rég találkoztunk már), amibe annyira belemerülünk, hogy Óbuda határában kétszer is sikerül korán leszállnunk a járműről. Az első alkalommal még visszaugrunk, de a másodiknál már nincs képünk hozzá, lekászálódunk. Később kiderül, hogy a következő buszmegálló már 25 méterrel a kéktúra leágazás után található, így a második leszállásunk nem is számít bakinak. Legalábbis a túravezető így látja… Icha Andrásnak szokás szerint más a véleménye, aminek szokás szerint hangot is ad. És ez nagyjából így is marad a túra végéig… Szokás szerint. J

Megkezdődik hát a túra! Kezdetben aszfaltúton ballagunk felfelé ingerszegény családi házak és egy szeméttelep között, háttérben a poszterszerű Budai-havasokkal. A nyitófotóra az út tetején, a "Duna-Ipoly Nemzeti Park" feliratú tábla mellett kerül sor. A csapat összeterelése nem kevés munkámba kerül, azt hiszem, ideje lenne ismét csoportkép-alakzati gyakorlatokat tartanunk.

A kék turistaút kemény kapaszkodóval indul a Köves-bérc oldalában, Sajbiék a kis Mátéval le is maradnak, de a tetőn levő fordulónál bevárjuk őket. Innen már nagyjából szintben vezet az ösvény. Régi bányagödrök mellett haladunk el, Icha András természetesen rohanva veti be magát az izgalmas terepalakzatok közé… Összességében elmondható, hogy az egész túrán alig fér a bőrébe.

Az erdő szélén egy négyes útelágazáshoz jutva nem találunk jeleket, ezért kisebb felderítőcsapatokat küldünk szét, hogy rájuk akadjanak. Végül a jobb oldali ösvény bizonyul helyesnek. Az útelágazásnál mindenestre jól látható nyilat rakunk ki faágakból Péterék részére, hogy tudják, merre forduljanak. (Elővigyázatosságunk abból fakad, hogy az első mobilos kapcsolatfelvétel során a Budai-hegyek felől fordítottuk vissza a háromfős hátvédcsapatot…)

A faluba délnyugati irányból törünk be, de nem sokat tartózkodunk odabenn, mivel a kék jelzés egy éles balkanyarral kivezet minket a település szélére. Napfényes szekérúton ballagunk egyre pazarabb villák mellett - a település délnyugati fertályára nem a szegénység a jellemző. (De nem is a jó ízlés, tisztelet a kivételnek.) A sokszázmilliós vityillók helyett mi inkább a helyi állatvilággal vagyunk elfoglalva: kutyák, macskák, lovacska, valamint egy szegény döglött cickány. Utóbbiról szuperközeli portrék is készülnek, amint éppen Icha András öblös szája felett lebeg… (Nyugi, végül nem került bele.)

Bozótosban haladunk, az őszi színek pazarak, a Sajben Család ismét utolér minket egy fotó erejéig, már csak a Péter vezette utóvéd hiányzik. (A legutóbbi mobilhívás során kiderült, hogy a faluban elvétették a balra forduló jelet, így megint nőtt a hátrányuk). Mivel újra egy földút-elágazáshoz érünk, ismét ágnyíllal jelöljük számukra a helyes irányt: "egyenesen egy kedves feketefenyves fele".

A fenyvesből kiérve egy ősrégi falu képe, valamint barlanglakások és egyéb kezdetleges hajlékok tűnnek elő. Mi a csoda?! Aztán a földön fekvő kábelekből gyorsan kiderül, hogy itt bizony filmforgatás zajlik, nem is kicsi. [Az Eragon c. film díszleteiről van szó, amit több magyarországi helyszínen is forgattak. A film 20th Century Fox produkció, összköltségvetése hatvanmillió dollár, azaz több mint 12 milliárd forint - a Szerk.] Később megtudjuk, hogy a filmeseknek eredetileg már rég vissza kellett volna adniuk a területet az önkormányzatnak (és a turistáknak). A késlekedésért az esős nyár a ludas, legalábbis a legkönnyebb rá fogni.

A továbbiakban nem sokat foglalkozunk a fantasyfaluval, inkább a Teve-sziklán terpeszkedő Halloween tököket vesszük kezelésbe. A két András hamarosan megtisztítja a környéket, a csapat is közelebb merészkedik. A szikla igazán impozáns formáját érdemesnek tartjuk megörökíteni. Fotózás közben beérnek minket Péterék, végre együtt a csapat! Örömünket csak a távolban feltűnő quadok rontják el, nagy zajjal robognak le a hegyoldalon. Új idők, új divatok… A csendes túrázásnak, szemlélődésnek, úgy tűnik, itt is lőttek.

A sziklától jelöletlen földúton ballagunk át az egri várhoz, melyet még '68-ban építettek a Várkonyi-film kedvéért. [A díszlet felépítése akkor iszonyú nagy összegbe: másfél millió forintba került - a Szerk.] A komplexum mára csak árnyéka egykori önmagának, az épületek egy részét lebontották, a maradék köveket a környékbeliek előszeretettel hordták el építkezésekhez. Ráadásul a vár kapuja is feketén fogad minket, mintha valaki felgyújtotta volna. Állítólag ezt is a filmesek festették feketére, és - szintén állítólag - ígéretet tettek arra, hogy itt is visszaállítják az eredeti állapotot. Kíváncsian várjuk, így lesz-e. A forgatás során keletkezett szemetet mindenesetre már elvitték a helyszínről.

Miután elég sokat időztünk a díszletek között, tovább indulunk, azaz vissza a kék jelzéshez. Igen ám, de a hegyoldalon felérve kiderül, hogy a csapatban igen magas az egy négyzetméterre eső túravezetők száma. Ennek következtében a "hivatalos" túravezető hiába érvel azzal, hogy a megtalált kék bicikli jel nem azonos a kék sávval, az élenjárók úgy döntenek, ez is jó lesz nekünk. Ennek megfelelően szépen elindulunk a Csobánkai-nyereg felé…

Hahó, a Kevély-nyereg lett volna a cél!

Kis idő múlva aztán csak kiderül, hogy ez a jel még sem az a jel, és a zöldön visszakanyarodva korrigáljuk az útirányt. (Közben elbúcsúzunk a lelkes Sajbifamily tagjaitól, akik juszt se fordulnak vissza a vártól a falu felé, hanem a kék bicikli jelen folytatják az utat.)

A 430 méter magas Kevély-nyeregbe a Redlinger Adolf nyomdászról elnevezett emlékúton mászunk fel. [Redlinger sok éven át a Természetbarátok Turista Egyesülete elnöke volt, és nagy szerepet játszott az 1928-ban átadott kevély-nyergi turistaház felépítésében. A nyeregbe délről felvezető útszakaszt 1962-ben nevezték el róla. - a Szerk.] Az út csodaszép, a vakító mészkősziklák egyedül Kovách Andrást, a gránit szerelmesét nem hozzák lázba…

Az egykori turistaház hűlt helyéhez érve csak a túravezető pecsétel, mások ugyanis rossz szokásuk szerint otthon hagyták a füzetüket. (Sajnos úgy tűnik, a csapatból már csak egy embert érdekel a kéktúra teljesítése.) Ezt követően egy kormos tűzrakó hely köré telepedve hozzálátunk megérdemelt ebédünkhöz. Közben felvetődik, hogy milyen jól is esne most egy forró tea a turistaház ebédlőjében…

Valamikor ilyen jól nézett ki az 1928-ban épült kevély-nyergi turistaház. Sok turistatársunknak kötődik hozzá kedves emléke. Sajnos a házat 1990-ben vandál személyek felgyújtották, és porig égett. Pár évig még fel lehetett menni a romos bejárati lépcsőn, és el lehetett képzelni, milyen volt fénykorában. (A '90-es évek közepén még arról ábrándoztam, hogy a barátaimmal újjáépítjük és üzemeltetjük…) Mára a romokat eltakarították, így az egykori háznak még a helyét is nehéz megtalálni. Kár érte.

Ebéd közben a három András között komoly beszélgetés bontakozik ki - ismét - a tavalyi Glockner-mászás tanulságairól. Úgy tűnik, még mindig nem alakult ki a konszenzus a hibákat és tanulságokat illetően… (És várhatóan még egy ideig nem is fog.)

Eközben egy 70 év körüli bácsi vissza-visszatérő jelleggel a Csobánka felé vivő útról érdeklődik. Térképe van ugyan, csak éppen a helyes irányt nem találja. Először elindul a zöldön a Solymári-völgy felé, de aztán korrigálva magát visszamászik a nyeregbe. Másodjára a piros jelnek vág neki, immár a jó irányba, de aztán megint visszafordul. Harmadszorra a kéken kezd el sasszézni, de kb. 20 méter után megáll, és bevár minket (ekkor már mi is útra keltünk), hogy újra megkérdezze: ez az út visz Csobánkára? (Minden tiszteletem az időseké, de azért térképet ilyen korban is illik tudni olvasni.) Megnyugtatjuk, hogy jó úton jár.

Gyönyörű erdőben baktatunk lefelé, a hatalmas bükkök őszi koronája pazar látványt nyújt. A kedvünk a környezettel harmonizálva igen-igen jó. Péter barátomat faggatom közelgő esküvőjük részleteiről. Bár még szinte csak az időpont biztos, az összes többi részlet "mozgásban van", Péter igen bizakodó… Sőt, boldog. J

Utunkat keresztezi a Mackó-barlang felől jövő sárga jel. Most nem mászunk fel a barlanghoz, legutóbb három éve jártunk arra (csak épp télen, a táj korántsem volt ilyen szép). Beszélgetve haladunk tovább, amikor szemből ismerős alakok tűnnek fel: a rég látott Sajbifamily, mellettük pedig új túratagok: a Juhász Család teljes létszámban, azaz három (+ egy) fő. Miután kitörő örömmel üdvözöljük őket, megfordulnak, és innen együtt halad a csapat a Csobánkai-nyeregig.

Hamarosan kedvenceinkkel, azaz bömbölő erdei motorosokkal találkozunk, akiknek beszólunk, hogy legalább a kisgyerekekre vigyázzanak! (Bár szívünk szerint azt tanácsolnánk nekik, hogy takarodjanak ki a Nemzeti Park területén levő erdőből.) A Kis-Kevély ronda nagy kőbányája melletti poros szekérúttól ihletet nyerve Icha András jó néhány percen át osztja meg velünk kritikai mondanivalóját, a tavalyi bakonyi túra monotonitására emlékeztetve kedves túravezetőjét. (Mintha én tehetnék arról, hogy merre vezették az OKT-t?!) Igyekszem leállítani, de ez ma láthatóan nem megy.

Keresztezzük a nyerget. Átmenetileg elbúcsúzunk a két kisgyermekes családtól, akik elautóznak Szentkeresztre. (Még fogunk találkozni velük.) Mi folytatjuk az utat. Az időnk vészesen fogy (fél 2-re jár, de három napja már téli időszámítás van - korán sötétedik), ezért belehúzunk. A kilátás szép (Csobánka, Oszoly, pilisi hegyek), de az út valóban monoton, Andrásnak ennyiben igaza van. Szerencsére az erdőbe érve javul a helyzet, főleg, miután a zöld jelzéssel találkozva lekanyarodunk a Szent-kút felé. Az erdei kápolnához érve a túravezető gyors gyónást tart Icha "atyának", és megvallja, hogy ma az egyik túratárásával elég nehezen tud kijönni… J

A megterhelt környéken nem sokat időzünk, inkább lesietünk a Dera-patakhoz, és ott pihenünk egy kicsit. Azaz négy percet. Ezután "Talpra magyar!" felkiáltással nekivágunk a következő szakasznak, ami hosszú és egy picit egyhangú, de a lemenő nap fénye így is csodás hangulatot kölcsönöz neki. Előbb akácosban, majd fiatal tölgyesben, végül árnyas gyertyán erdőben haladunk. Ez utóbbi fafajta meghatározása azért is egyszerű, mert egy helyen óriási friss irtást keresztezünk, és egy jó nagy rakás rönk állja utunkat. A farönkökön újabb pihenőt tartunk. A csapat ereje érezhetően fogyóban van.

Előzőleg - még menet közben - Nikosz "agyas" vitába bonyolódik egy a jobb- és baloldalt egyaránt megvető entellektüel fickóval, akit menet közben értünk utol. Végül a Bibliára, mint pártállástól független olvasmányra terelődik a szó. A fickó meglepődve hallgatja, hogy egyesek mennyit képesek olvasni a Könyvek Könyvét… A farönköknél veszünk búcsút tőle és barátnőjétől.

A pihenőt követően leballagunk a Dera-patak partjához, és sokat viccelődve érünk egyre közelebb a parkolóhoz. A civilizáció közelségét a szentkereszti műút autóforgalmának egyre erősebb zaja is jelzi. A parkoló előtt látványosan, csekély infrastrukturális kiépítettség mellett keresztezzük a patakot, majd ugyanolyan gyorsan a parkolót is.

Sietségünk fő oka a piknikező embertömeg volt, aminek a kocább - és aljasabb - része gúnyos megjegyzéseket tett csapatunkra ("Nicsak, megjöttek a turisták!"). Nem volt kedvünk vitába szállni arról, hogy sörözni, bagózni és hangosan káromkodni otthon is lehet, ezért kár ennyit autózni… Azt hiszem, ezek az emberek nem csak ezen a területen szegényebbek a túrabakancsosoknál.

A kellemetlen perceket felejtendő gyorsan bevesszük magunkat a Szurdokba. A Szlovák Paradicsomot szerényen idéző hely kiépítettségére nem lehet panasz, csak a látogatói száma nagy egy kicsit. Fahidakon, gerendaösvényeken haladunk, amikor - a mai napon utoljára - ismét szembetalálkozunk Sajbiékkal és Tomcsiékkal. Ők ezúttal is megfordulnak, és együtt ballagunk felfelé.

Egy helyen egy vagánykodó tizenéves felmászik a szurdok oldalán, és nagy köveket görgetve le veszélyezteti a kicsik testi épségét. Tamás határozottan szólítja fel a srácot fenti (sic!) tevékenységének beszüntetésére…

A mini szakadék a lenyugvó nap csökkenő fényében is nagyszerű, sokat fotózunk. A szurdok felső végénél nem kis örömömre Máté végre igent mond, és Kevin után ő is a nyakamban köt ki, sőt, egészen Szentkereszt határáig ott is marad. Ezzel a csapat tempója is javul, de a lényeg a bizalom kiépülése közöttünk!

Miután egy keskeny gyalogösvényen elhagyjuk az egykori mészégetőket, és ma utoljára átkelünk a patakon, elérjük Pilisszentkereszt szélét. Egy rönkhalom mellett telepedünk le, a csapatot várjuk. Hamarosan befutnak Tamásék, majd a többiek is. Búcsúfotó készül az immár 16 fős társaságról, majd az autósok autóba, a buszosok pedig buszra szállnak, és hazaindulnak (az időpont: negyed 4).

Két, csupán két legény marad talpon a vidéken… Hogy miért? Egy: a túrakiírás Dobogókőig szólt… Kettő: korán van még a befejezéshez. Így A2 és A3 (merthogy mi vagyunk azok a bizonyos legények) neki is iramodik. A helyzet kísértetiesen idézi a hat évvel ezelőtti börzsönyi tortúrát, ám eltévedésről ezúttal szó sem lehet: családapákként haza kell érnünk fürdetésre. Ráadásul most lámpánk is van!

A buszmegállótól nem a kéken, hanem a kék + jelen folytatjuk, különben esélyünk sem lenne elérni a következő buszt. A műutat egy kanyarban hagyjuk el, jelzés egy szál se, de A2 teljes bizonyossággal tör előre. (Később elmondja, hogy '99-ben egy sötét este is itt mászott fel Dobogókőig a tátrai hegymászó-cuccért. És még aznap le is jött. Azóta behunyt szemmel is rátalál az ösvényre.)

Az emlékezetes börzsönyi túrához hasonlóan itt is visszaérünk a napsütésbe, mivel az ösvény emelkedése hatékonyan kompenzálja a nap lemenetelét. A Kanyargós-patak melletti egyenes ösvényen haladunk jó tempóban, a csapat ezt valóban nem bírná (jobb, hogy kiszálltak), bár, az igazat megvallva, mi is alig bírjuk. Jól jön egy gyönyörű bükk-liget, ahol a kihagyhatatlan fotózásra való hivatkozással pihenhetünk pár percet.

Megelőzünk egy négygyermekes családot, akik szintén felfelé tartanak az alkonyatban - "good vision" a jövőre nézve -, elsuhanunk a Zsivány-sziklák és Hideg-lyuk mellett, majd a völgy tetejénél ismét találkozunk a faluban elhagyott kék jellel. Egy erdei padra telepedve elemezzük esélyeinket. Az internet alapján negyed 5 körül indul a busz Dobogókőről - még van 18 percünk, gyerünk! Innen már nem olyan meredek az ösvény, ezért jót tudunk beszélgetni a hazai újságírás némely szegmensének "gettósodásáról". A dobogókői platóra felérve szuper-hiper családi házak fogadnak minket (nyaralók lennének? kötve hiszem!), majd nemsokára felérünk a parkolóba.

Itt jön a hidegzuhany: a busz nyolc perce elment! (Az a fránya internetes menetrend! Tuti, hogy a szentkereszti indulást adta meg.) Nincs más választásunk, mint várni egy órát. Kisétálunk a névadó szikladobogóhoz, megszemléljük a ködös Duna-kanyart és kedvenc Vadálló-köveinket, majd a hideg őszi estében átfagyva betérünk az Eötvös Lóránd menedékházba egy-egy csésze teára.

Összegezzük a mai napot: 22 km 1000 m szinttel - egész jó kis túra kerekedett ki belőle! Beszélgetünk, a teát szürcsölgetjük, amikor A2 egyik régi egyetemista társa lép az asztalunkhoz. Gyorsan megvitatják az azóta történteket… A srác élete eléggé hullámzó. Amúgy egy zseni (két csúcsdiplomával és három felsőfokú nyelvvizsgával), de neki is Istenre lenne szüksége. Reméljük, egyszer találkoznak.

Hazafelé tartva bóbiskolunk a buszon. Az izmainkban levő fáradtságot kellemes, jóleső érzésként éljük meg. Ezúttal sem csalódtunk. Sem az Úr alkotásaiban (hegyek, erdők, napsütés), sem az igazi értékekben (hit, barátság, öröm). Ma is gazdagabbak lettünk egy kicsivel.

-A3-

Túralista