Kéktúra a Bakonyban (2006. december 2.)

"Ezúton értesítek minden egykori és aktuális csapattagot, hogy az idei év zárótúrája 2006. december 2-án lesz a Bakonyban."

Lássuk, ki vállalja be ezt a késői időpontot rajtam kívül! Viki jön. (Természetesen.) Edina is jön. (Szuper, már hárman vagyunk!) Tamás is bejelentkezett. (Hurrá!) Sőt, Roland és Anikó is. (Hahó, összejön az ausztriai csapat?) Meg Ági is. (Klassz!) Sőt, lehet, hogy Reni is. (Fantasztikus!) Péterék és Tomcsiék sajnos nem. (Majd legközelebb!) Hoppá, Anikó sem, vidékre utazik. (Kár.) Edina sem, órája lesz. (De kár!) Sőt, Ági sem, lakás-felújít! (Ajjaj!) Roland is lakás-felújít? (Ugyanazt?! Nem.) Reni sem jön? (Na, ne!) És hol van Tamás? (Kiderült, hogy más dolga akadt.) Most akkor hányan is leszünk?!

A létszám szó szerint az utolsó pillanatig folyamatosan változott. Jellemző, hogy péntek este olyanok is lemondták a részvételt, akik korábban be sem jelentkeztek, ezzel szemben szombat reggel olyanok is eljöttek, akik korábban már lemondták a részvételt... A sok bizonytalanság ellenére, Viki és Juli lelkes agit-prop tevékenységének hála végül nyolcan indultunk el a távoli Dél-Bakony felé.

Elöljáróban le kell szögezni, hogy a Nagyvázsony-Városlőd közötti kéktúra teljesítése a budapestiek számára nem egyszerű mutatvány. Kizárólag a tömegközlekedést igénybe véve egy nap alatt igen nehezen, kora hajnalban kezdve és késő éjszakába nyúlva lehet abszolválni. Ám a személygépkocsi használata sem old meg mindent, mivel hiába autózik le az ember Vázsonyig, este Városlődről képtelenség visszajutni az indulási helyre. A megoldást a két közlekedési mód kombinációja jelenti: autóval le Veszprémig, onnan busszal Nagyvázsonyig, majd a 22 km-es gyaloglás után Városlődről vonattal be Veszprémbe, és végül autóval vissza Pestre.

Szombat délelőtt 11 órakor Nagyvázsony 'Pulai elágazás' nevű buszmegállójában szálltunk le - sok zötykölődést követően - a helyijáratról. A legutóbbi kéktúra már elég régen volt, elszoktam a túravezetéstől... Így a bevezetőt sem nyújtottam túl hosszúra (1 db nyitófotó + 0 db nyitóbeszéd), egyből megindultunk a Kinizsi-vár felé.

Vázsonykő vára, pontosabban a meglepően épen fennmaradt gótikus lakótorony még a XV. sz. elején épülhetett. Hogy miért itt húzták fel, és nem egy nagyobb csúcson (pl. a közeli Kab-hegyen), annak a kereskedelmi utak iránya volt az oka: állítólag ezen a helyen ágazott el az Olaszország és a Dalmácia felé irányuló középkori "autópálya". A tornyot és a körülötte kiépített védőfalat Mátyás király 1472-ben adományozta nagy erejű vitézének, Kinizsi Pálnak, aki kibővíttette és megerősíttette a várat. A lakótorony később a Zichy-család birtokába került, akik 1762-től inkább a közeli kastélyukat használták lakásul, a Kinizsi-várból tömlöc lett. Ma vármúzeum működik benne.

Sajnos december elején az objektum már zárva volt, így belülről nem tudtuk megtekinteni a lakótornyot, illetve a szépen helyreállított kaputornyot (barbakánt), a palotaszárnyat és a hazánkban egyedülálló farkasvermet. De a kék jelzés másik, Balaton-felvidék felé vezető iránya miatt úgyis jövünk még erre, majd akkor megnézzük. Mindenestre csapatunk hírmondója, Júlia hangosan felolvasta a kéktúra-kalauz fénymásolt oldalain található hasznos információt, miközben Viki és én begyűjtöttük a nap első pecsétjét.

A lakótorony és a palotaszárny között halványan derengett a 7,5 kilométerre levő Kab-hegy 599 méter magas csúcsa, túránk következő célpontja, így nem is teketóriáztunk sokat: a falut kettéosztó Vázsonyi-séd patakján átkelve nyílegyenest megindultunk a csúcs felé. Az országutat elérve demokratikus szavazást tartottunk arról, hogy a kék- jelet vagy a kék+ jelet válasszuk. Az utóbbi mellett az szólt, hogy egyenesebben, és ebből következően rövidebben tör a Kab-hegy felé, mint a hivatalos út, így mellette döntöttünk. (A kalauzból kiderült, hogy 1986-ig a mostani kék+-en vezetett az OKT útvonala, csak épp esős időben járhatatlan volt, ezért kellett áthelyezni.)

Mivel már régen volt bármiféle csapadék, a sárral nem volt gondunk. Mitöbb, zöldellő vetések között haladtunk. A 2006-os ősz extra meleget produkált, reméltük, a telet nem sínyli meg az elvetett gabona. Az út hamarosan derékszögben balra fordult. Jelzés ugyan nem volt egy szál se, de másfelé nem nagyon lehetett menni. Amúgy meg nem aggódtam, hogy elkavarunk valahol: a Kab-hegy előttünk lebegő tömbjét nem lehetett eltéveszteni. Hamarosan jobbra fordulva ismét irányba álltunk, és kisvártatva jelzések is felbukkantak.

A beszélgetés lassan indult a csapat két fele között. Sok volt az új arc (különösen számomra), így a kommunikáció kezdetben megmaradt a poénkodás szintjén. Ezen a téren Balázs bizonyult a legnagyobbnak, első "nyelvicce" a bocskor volt, amivel Anita korábban elhagyott túrabakancsának kismackó általi lehetséges eltulajdonítását sikerült egy szóba tömörítenie.

3/4 12 tájban egy vadászles került az utunkba, amit természetesen hősiesen meghódítottunk. Az ostrom során is előjöttek a generációs különbségek: míg én a hagyományos falétrát vettem igénybe, csapatunk fiatal hölgytagjai a torony oldalában kezdtek kapaszkodni. (Ekkor sikerült megörökítenem a semmi fölé kidőlő Kingát amint kétségbeesetten küzd a gravitációval... Megrázó pillanat volt, az biztos!)

A mászógyakorlat után folytattuk a csúcs felé vivő egyenes utat. A táj lassan megváltozott, balról bokros dzsumbuj szegődött mellénk, több helyen pedig fehéren lengedező egynyári seprencék és szürketüskés mácsonya-csoportok mellett haladtunk el. Dél körül végre elértük a Bakony erdejének szélét is, innentől fogva egész nap erdőben haladtunk.

Hamarosan elvesztettük a jelzést, de ezt már egészen megszoktuk az OKT teljesítése közben... Aztán egy kis kereséssel ismét ráakadtunk, amit szintén megszoktunk már, előbb-utóbb mindig sikerül visszatérni a helyes útra. Pár perc múlva egy kiszáradt öreg fa melletti farakásnál álltunk meg öt percre, de aztán már mentünk is tovább, mivel lassan mindenki megéhezett, ebédelni viszont csak a Kab-hegyen terveztünk (teli hassal köztudomásúlag nem lehet hegyet mászni).

Az út hamarosan beért az eddigi szakaszoknál is nyílegyenesebb 6. sz. nyiladékba. "A nyiladék tűzvédelmi céllal létrehozott egyenes erdővágás, általában aljnövényzettel, amelyben út nem vezet" - állítja az erdészeti kisokos, ám most vezetett benne út, még ha csak turistaút is. És nem is csak egy kicsit, hanem 3,3 km hosszan, egészen a csúcsig! Ugyanakkor ez a hosszú nyílegyenes szakasz sem vált unalmassá, mivel:
1. A nyiladékot két oldalon övező erdő hangulata még így tél elején is megkapóan szép volt.
2. A csapattagok között végre élénk diskurzus alakult ki különböző témákban (Balázs idevágó klasszikusa a kisméretű festőeszköz és négylábú házikedvenc nászából született pamacska).
3. A kék jelzés becsatlakozását követően egy egész csapat őz rohant át előttünk az úton, bár ezt a nagy beszélgetés miatt nem mindenki vette észre...

Lényeg a lényeg: a 6. sz. nyiladékban - a 6. sz. kórteremmel ellentétben - gyorsan elrepült az idő, és nemsokára ott álltunk a kab-hegyi emelkedő lábánál. Az út kb. 470 m magasságtól kezdett igen meredekké válni, azaz 130 m szuszogtató kapaszkodó várt ránk. (Figyelem! A térképpel ellentétben az ösvény - az irtást övező kerítés miatt - direktben visz a csúcsra.)

Az emelkedőt mindenki a saját tempójában nyomta végig, a leggyorsabb hölgy Anita lett, a leggyorsabb férfiú megnevezését szerénységem tiltja. Bár egyesek a hegy dőlésszögére panaszkodtak, egy órakor a teljes csapat ott állt kab-hegyi rádióadó szépséges betontornya tövében, és boldogan mosolygott... Volna, ha nem fújt volna rettenetes hidegérzetet keltően a szél. Ám mivel fújt, így ebédről, leülésről, egyáltalán megállásról szó sem lehetett. A vadászlesre hajazó Kinizsi Pál kilátót is csak azért kerestük fel, hogy elmondhassuk, ott is jártunk. A kilátás konvergált a nullához, a szél hatása pedig egy nagyteljesítményű fagyasztószekrényéhez, így aztán nem kellett sokat noszogatni a csapatot a gyors távozás érdekében.

Elindultunk a hegyről nagy ívben lefelé vezető aszfaltúton. Hamarosan egy újabb technikai komplexum - ezúttal TV-adó - mellé értünk, majd utána végre feltűnt az egykori Kinizsi Pál turistaház épülete. (Úgy tűnik, a környéken mindent Kinizsiről neveztek el, ahogy Felső-Szlovákiában mindent Jánošíkról.) Az út mentén pecsételő dobozra, benne pecsétre leltünk, mellette pedig a Gibraltártól Krétáig tartó E4-es Európai Hosszútávú Vándorút emblémája árválkodott. (Csendben jegyzem meg, hogy én még nem nagyon láttam olyan európai hölgyet, aki kis retiküllel a kezében és szoknyában túrázna, pláne nem olyan sebességgel, hogy a haja vízszintesen lobogjon mögötte...)

Miután megszereztük a túra második pecsétjét, a jól végzett munka örömére a ház melletti asztalnál pontban két órakor letelepedtünk ebédelni. A hátizsákokból előkerült finomságokat a csapat jó szokásának megfelelően mindenki megosztotta a másikkal, én pl. Gábortól kaptam igen finom rántott hússzeleteket... Kellett is a sok ínycsiklandozó falat, mivel leülve és az emésztésbe belekezdve a hidegérzetünk a sokszorosára nőtt. Ekkor már nem tartottam olyan rossz ötletnek, hogy tegnap este a kesztyűimet is bedobtam a többi cucc közé.

Az ebédet vidám csapatfotók zárták, majd folytatódott a menet. Igen ám, de merre? Az izgalmakat fokozandó ugyanis újra ősöreg (16 éves) térképpel vezettem a túrát, ami szerint a kéknek a 6. sz. nyiladékban kellett volna levezetnie a hegyről. Ezzel szemben a jelzések az aszfaltút (alias D-nyiladék) mentén sorakoztak. Mivel ilyen esetekben a jelek élveznek elsőbbséget (ki tudja, mi miatt lett elterelve az OKT), mentünk hát utánuk.

Újabb másfél km következett aszfalton (de nem hiányzott!), és csak a néhai Gyertyán-kútnál becsatlakozó műút fordultak le a jelek balra, a 8. sz. nyiladékba. A nyílegyenes erdőfolyosóban haladva előbb egy szép nyírfaliget, majd egy kis mocsárszerűség mellett mentünk el. Ezeket fotózva egy kicsit lemaradtam, így már csak akkor értem oda a következő műúthoz, amikor a csapat jó része átkelt rajta. Talán ezért nem figyeltem eléggé...

Mindenestre gyanútlanul folytattuk az utat a 8. nyiladékban, olyannyira, hogy közben még egy nagyszabású avarháború is kirobbant (ebben különösen Balázs és Kinga voltak a ludasok, de a többieket sem kellett nagyon biztatni). Balázs aktuális, a nevetés intenzitására utaló mondása - "Te hány Hz-en rezegsz?" - jól tükrözi az eluralkodott állapotokat. A lényeg a lényeg: így mendegéltünk, sok nevetés közepette a sűrű bakonyi erdőben, miközben senkinek sem tűnt fel, hogy egy jó ideje sehol egy fia kék jelzés!

Bevallom, én is annyira elmerültem a hangulatos késő őszi táj csodálásában és fotózásában, hogy teljesen rábíztam a vezetést az elöl járókra, és két fotó között csak mentem utánuk szépen. Egész addig, amíg egy útkereszteződésénél megakadtunk. "Merre menjünk?" - kiabált hátra Kinga. "Hát, amerre a jelzések mutatják!" - válaszoltam. "Jelzések? Hol?!"

Hát, ez az! Hol vannak a jelzések? És hol vagyunk mi?! Mivel egyik kérdésre sem tudtam a választ, ezért úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha a csapat letáborozik, én meg a bejárt úton visszamegyek az utolsó kék jelig.

Nem gondoltam volna, hogy 800 métert kell gyalogolnom...

Mentem, csak mentem és mentem, közben pedig azon gondolkodtam, hogy a mostani eset bekerül-e "A csapat kolosszális kavarásai" c. gyűjteménybe (melynek csúcsa kétségkívül a romhányi-hegyi manőver volt). Végül egész a műútig kellett visszamennem, hogy megvilágosodjak: az út szélén felfestett jel, csak látszólag mutatott a 8. sz. nyiladék folytatása felé. Valójában a műútra való balra fordulásra biztatott! (Ezt a kalauz utólagos tanulmányozása is megerősítette.)

A tévedés felismerése nem töltött be örömmel, de legalább be tudtam azonosítani, hogy hol tartózkodunk. Visszabattyogtam a csapathoz, és közöltem, hogy az időveszteséget elkerülendő egy kis tájolási gyakorlat következik: az 1990-es térkép alapján iránytű nélkül megpróbálunk visszatérni a kék ösvényre, amiről csak sejtettem, hogy merre vezethet (bár ez utóbbi információt gondosan titkoltam társaim előtt).

Ment is minden, mint a karikának csapása. A jónevű Tűzkő-hegyet balról megkerülve egy erdei úton lesétáltunk a térképen is jelzett fenyvesig, majd ott derékszögben jobbra fordulva hamarosan elértük az egykori Úrkút-Kab-hegy keskeny-nyomközű vasút nyomvonalát. És rajta a kék jelzést! No problem! Azért hamarosan beszerzek egy tájolót. (A régi még a vértesi tájolásos kalandozás során ment tönkre.)

Hamarosan egy vadiúj vadvédelmi kerítéshez értünk, amin egy szintén vadiúj létra biztosította az átkelést. Remek m(ász)óka volt, pár percre mindenkiből kibújt a kisgyerek. Ráadásul a körbekerített terültet túloldalán újra el lehetett játszani a mutatványt... A kerítés után, már az úrkúti erdő szélén pedig ismét egy vadászles akadt az utunkba.

A délelőtti mászós kaland után nem csoda, hogy - engem leszámítva - a csapat minden tagja az alkotmány felé rohant, hogy felhágjon a tetejére. Fel is másztak rá mind a heten, ám ekkor egy borzasztó dolog történt - szerencsére csak virtuálisan. A régi, rozoga szerkezet nem bírta el társaim összsúlyát: először megingott, majd - a baleseti helyszínelés szerint 15 óra 39 perckor - egy nagy reccsenéssel feldőlt!!! Barátaim a les tetejéről egyenesen a földre repültek! Semmit sem tudtam értük tenni, csupán a lezuhanásuk pillanatát sikerült megörökítenem. Félelmetes látvány volt! J

Szerencsére a kismértékű ruházati koszolódáson túl senkinek sem lett semmi baja, így miután mindenki feltápászkodott, és leporolta magát, képesek voltunk folytatni az utat. Egy szép vörösfenyő-csoport mellett hamarosan elértük Úrkutat, majd miután egy faluszéli úriember eligazított minket, juszt se az általa mutatott rövidítésen mentünk tovább. (Ennyi kaland után már egy nem mertük elhagyni a kék jelzést.)

Pontban négy órakor megérkeztünk az egykori bányásztelepülés központját jelentő büfébe, ahol beszereztük a túra harmadik pecsétjét. Sajnos ekkor már a téli túrák velejárójaként erősen szürkült az ég, és még mindig hátra volt vagy 8 km! Ám a kiszállás gondolata senkiben sem vetődött fel. (Vagy ha igen, akkor mélyen hallgatott róla.)

A büfétől a Csárda-hegy oldalában felfelé indultunk a falu egyik utcáján, amin hamarosan megérkeztünk az Őskarszt kapuval jelzett bejáratához.

A Csárdahegyi Őskarszt Úrkút keleti szélén található, és a turisták legnagyobb örömére szabadon látogatható. A 2,2 hektárnyi földtani természetvédelmi területet 1953-ban nyilvánították védetté. Egyedülálló különlegessége annak köszönhető, hogy az 1917-től 1930-ig művelésben tartott külszíni bányában (amely Európa második legnagyobb mangánlelőhelye volt!) a sziklák közül kézzel fejtették ki az ércet, és így a karsztfelszín eredeti állapotában maradhatott meg. A felhagyott területen szépen látszanak a földtörténeti középkor karsztjelenségei: a töbrök, víznyelők, és a különböző karsztformációk. A mészkőben a valaha élt élőlények (kagylók, csigák, tengeri liliomok) ép mészvázának igen gazdag leletanyaga található. További érdekesség, hogy a mangánkiválás legkülönfélébb színű maradványainak kéregszerű vagy gumóhoz hasonló formációi láthatók a bánya mészkő és tűzkő falain.

Sajnos mi már majdnem sötétben értünk az egykori bánya mélyébe vezető lépcsősor tetejéhez, de még épp jókor ahhoz, hogy szemügyre vehessük a fantasztikus sziklaformációkat és falakat. A falépcsőkön leereszkedtünk a mély bányaudvar aljára, útközben megpróbáltam fotózni is, de ehhez már nem volt elég fény. De még a nagy szürkeségben is szépen látszott a sziklák színgazdagsága.

A TVT-t északi irányban hagytuk el, visszajutottunk a falu szélső utcájába, lerobbant mezőgazdasági gépek, traktorok tömkelege közé... Nemsokára egy tsz-épület mellé értünk, jellegzetes illat jelezte, hogy egy camembert sajtgyártó üzem működik benne. Ami engem illet, nagyon kedvelem a fenti sajtféleséget, de az itt tapasztalható illat töménysége már túl volt az élvezet határain. Mondjuk ki: rettenetesen büdös volt a környéken! Balázs ihletett szóvicce (kanember szaga) a dolog lényegét ragadta meg...

Az oltóanyag bűze még sokáig elkísért utunkon, bár kétségtelenül egyre kisebb koncentrációban. (Azt hiszem, most egy ideig nem eszem sajtot.) A falut elhagyva hamarosan egy óriási, 1 km hosszú legelőhöz jutottunk, amit ismét kerítés övezett. A kerítésen összesen egy darab kék jel szomorkodott, létra nem vezetett át rajta, az út meg a kerítés mellett futott, ki gondolta volna, hogy át kell másznunk az akadályon?! Pedig át kellett volna...

Az út az erdő széléhez érve kettéágazott: balra a villamosvezetéket követte, jobbra a kerítést. Így utólag egyértelmű, hogy a kerítést kellett követnünk, ám ott a helyszínen, fáradtan a sötét estében már korántsem volt az. Mindenesetre a csapatot az elágazásnál hagyva felfutottam egy darabon a balra menő úton, de mivel egy jelzést sem láttam, így visszatérve a jobb oldali úton mentünk tovább, a kerítés mellett. Megkerültük az egész bekerített tisztást, miközben némán szorongtam egy újabb elkavarás gondolatától.

A legrosszabb forgatókönyv a következő lett volna: ismét eltévedünk, a sötétben nem találjuk meg az OKT-ösvényt, így csak jókora időveszteséggel kavarodunk le Városlődre, ahol lekéssük az utolsó vonatot, emiatt még két kilométert kell vánszorogunk a 8-as útig, ahol elkezdhetünk stoppolni az éjszakában... Nem volt túl vonzó alternatíva.

Persze ebből a csapat semmit sem sejtett (remélem legalábbis), békésen ballagtunk a neverending kerítés mentén, míg végül a rét túlsó végénél ismét megláttuk a kék jeleket. (Ide már létrát is telepítettek, remélhetően hamarosan az Úrkút felöli oldalon is lesz valami hasonló, és később már senki sem kavar el ezen a részen.)

Ám korai volt az öröm, mivel a rét tovább folytatódott, a jelzések viszont nemigen. Vagyis hát időnként láttunk egy-egy elmosódott kék plecsnit az öregebb fákon, de nem túl sokat. Nappal persze nem lett volna gond követni az utat, de sötétben minden olyan más... Azért kisebb-nagyobb korrekciókkal valahogy elértük az erdő szélét, és innen már rendesen fel volt festve a turistaút. Elkezdtünk ereszkedni, az út hamarosan egy vízmosás árka mellé szegődött, és amellett vezetett le a Csollányos-völgybe.

Halleluja! Innen már sínen voltunk. Pontosabban a sín helyén, hiszen az egyenletesen lejtő erdészeti út az egykori csollányosvölgyi kisvasút nyomvonalán vezetett. Az eltéveszthetetlen "ösvény" láttán végre a túravezető is megnyugodhatott, hiszen ekkor pontban öt óra volt, a fél 7 körüli vonat elérése biztosnak tűnt.

A hátralevő bő négy kilométer nem bővelkedett izgalmakban, de azt hiszem, ekkor már nem is vágyott senki ilyesmire. A fejlámpák fényénél beszélgetve mendegéltünk a hosszúra nyúlt völgyben, időnként felhangzott egy-egy poén is, de alapvetően levezető volt ez a szakasz. Szó szerint is: hat óra előtt megérkeztünk a völgy alján keresztben húzódó Székesfehérvár-Szombathely vasútvonalhoz. Ezek után még egy vasúti aluljáró, egy kis emelkedő, egy hajtűkanyar, plusz némi aszfaltbetyárkodás volt hátra a Városlőd-Kislőd vasútállomás váróterméig, ahol mindenki a padokra lerogyva próbálta kipihenni a mai napot...

Elhangzott a túra utolsó Balázs-féle poénja (a váróterem nyílászáróinál található több száz légytetem ablakpárkányra gyakorolt hatását kifejező légynyomás), bekerült a füzetbe az utolsó kéktúra pecsét, aztán némi késéssel felhangzott a vonat füttye is, és elindultunk haza...

Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyi kaland fér bele egy napba! Bár ehhez a Bakony és a kéktúra is hozzátette a maga részét, alapvetően a kitűnő csapat volt az, ami ennyi örömöt és meglepetést szerzett ezen a túrán. Túravezetőként a kisebb kavarások ellenére is nagyon élveztem az egészet, mindenkinek köszönöm az aktív részvételt! Ja, és lelkesen várom a következőt!

- A3 -

Túralista