Télvége a Cserhátban (2006. március 11.)

Régen túráztunk, vágytunk már a szabadba, így a túrakiírás megjelenését látva nem lehetett kérdés, hogy mi is megyünk. Célunk a Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzet, azon belül is a Mátraverebély-Mátraszőlős kéktúra-szakasz.

Ahhoz képest, hogy egy kissé nehezen ébredtünk ezen a tavaszi reggelen, túl korán érkezünk meg a Stadionokhoz, így beülünk egy teára és cappuchinóra a helyi kávézóba. Kellemes meglepetésként összefutunk Janóékkal, a váratlan találkozás és beszélgetés nagyon jól esik.

Az indulás időpontjának környékén átballagunk a sötét buszpályaudvarhoz, Andrást keressük. Nemsokára feltűnik a helyszínen, és hamarosan az is kiderült, hogy ezúttal csak öten leszünk (Viki, a két András, és mi). De persze emiatt nem fújjuk le a túrát, sőt, így éppen beférünk egy autóba. A Stadionoktól a megbeszélt 9 órakor indulunk el, és Viki jóvoltából röpke 50 perc alatt Mátraszőlősön is vagyunk. Itt egy kis pakolgatás és átöltözés után megvárjuk a minket Pesttől követő buszt, majd fél 11-kor szállunk le a túra kezdőpontján, Mátraverebélyen.

Az első feladat: sürgősen kéktúra pecsétet kell szereznünk. Állítólag a vasúti megállónál van (A '98-as mátrai gerinctúra végén nem találtuk ott - a Szerk.), de az most túl messzinek tűnik, valami közelebbi hely kellene. Az út menti presszó zárva, így végül egy kis vegyesboltban pecsételünk, a nyitófotó is itt készül.

Mielőtt elindulnánk, Andrásék bevásárolnak a boltban, mert otthonról nem sok mindent hoztak. Valószínűleg ők is nehezen ébredtek, bár ezt csak magunkról tudhatjuk bizonyosan.

Aztán végre nekiindulunk. A3 figyelmeztetett, hogy a 21-es főút ezen oldalán egy kicsit kopottabb a falu képe, mivel errefelé elég szegény emberek laknak. És valóban, az egyik ház úgy néz ki, mintha a római korból maradt volna itt. Ennyire sajnos nem antik, valószínűleg évtizedekkel ezelőtt művelődési házként funkcionált... Elgondolkodom, vajon miért gondoltam első látására, hogy ezek a romok valóban a római korból vannak itt. Mindig úgy tűnik, hogy az a letűnt kor valami magasztos, legalábbis izgalmas világ lehetetett, a mostani pedig közönséges és sivár. A művelődési ház számomra valami ilyet takar, egy római kori romba azért több mindent beleképzelhet az ember. A világlátásommal lehet a baj?

A cigánytelep képe sem túl felderítő, de az látszik, hogy ilyen helyen is lehet élni. Vajon ők a boldogabbak vagy a falu szebb házaiban lakók? A kérdés megválaszolatlanul marad… (Szerintem szebb házban vidámabban lehet élni, de a kérdés korántsem ilyen egyszerű.) Hamarosan elérjük a falu szélét, majd az első kisebb emelkedőt is. A háttérben szépen rajzolódnak ki a Nyugati-Mátra ormai.

A falu szélétől kezdve sajnos egy árva jelzés sincs, így túravezetőnk megérzései alapján megyünk tovább. A keskeny gyalogút, amin haladunk, nemsokára bevág egy fiatal akácos sűrűjébe, és emelkedni kezd. Pár száz méter után egy "kőkorszaki" kék jelzést találunk, később több friss jel is felbukkan, így végre András is megnyugszik, nem tévedtünk el.

A túra első komolyabb emelkedője a Csapás-tető (358 m) felé vezet, az ösvény nagyon saras, a mellette levő fűben próbálunk haladni, nehogy visszacsússzunk Mátraverebélyig. (Ez a csúszkálás valahogy végigkísér az egész úton, ettől jóval hosszabbnak tűnik. Valamiben azért csak ki kell az embernek fáradnia - ha nincs elég emelkedő, van helyette sár! Ki-ki döntse el, melyik a nehezebb...)

Az emelkedő végén egy erdei földúthoz érünk, ezen balra fordulva már könnyebb a járás, bár megjelenik egy új hátráltató elem: a hó. A táj inkább téli, mint tavaszi, de ez tavaly a Gerecsében is így volt, már meg sem lepődünk rajta. Kis csapatunk hamarosan kettészakad, A2 és Viki gyors tempót diktálva elöl haladnak, mi Anikóval egy kicsit lemaradunk, András meg "ingázik" a csapat eleje és vége között.

Átkelünk egy kisebb fenyvesen, majd rövidesen a jobbra tartó Ko jelzés elágazásához érünk. A jel a közeli Szentkúthoz vezet, no, erre mi nem megyünk, inkább balra fordulva sétálunk le a hegyről. A nap átsüt a felhőkön, az út havas, a kedvünk nagyszerű. Csak azok a fránya gyapjas lepkék ne lennének ennyien! A gyapjas lepkékről, meg arról, hogy mit is csinálnak valójában, most hallottam először, elég borzasztóan hangzik.

A Szálláska-völgy felső végébe érve az út jobbra fordul, bár ezt egy magányos kék nyílon kívül más jel nem jelzi. (András véleménye szerint turistatérkép használata ezen a szakaszon kötelező.) A völgyben az útirány már egyértelmű, az út viszont nem, mivel az olvadás miatt több helyen hólé-folyam és sártenger állja el az utunkat. Többször át kell kelnünk rajtuk, a honvédségi terepgyakorlatokra emlékeztető akciókat csapatunk dokumentációs részlege - Anikó, A2 és A3 - örökíti meg az utókornak. Szerencsére ez az árvizes rész is véget ér egyszer, és megérkezünk Sámsonházára. Végre ismét aszfalt van a lábunk alatt, bár az út minősége nem a legjobb, a "bombatölcsérek" száma a második világháborút idézi.

A falu szegényes főutcáján végigballagva, majd a "centrumban" megállva egy kis show-műsort rögtönözünk a helyieknek: a vállunkra véve többször magasba emeljük A2-t, hogy megfelelő képeket készíthessen az "Internet-pont" tábla és a falu képe között feszülő ellentétről. Mert bizony van itt ellentét bőven, az egyik ház falát beborító mozaik-kerámiáról például nem tudjuk eldönteni, hogy néprajzi érdekességként vagy valami furcsa ízlésvilág kibontakozásaként fogjuk-e fel.

Kiballagunk a falu szélére, ahol úgy tűnik, hogy a megáradt Kis-Zagyva el akarja vinni a felette levő fahidat. De mégsem ez a legnagyobb látványosság, hanem a faluszéli védett geológiai értéket képviselő kőfejtő, ahol hosszabb pihenőt tartunk. Pihenés közben elolvassuk a kitett tudományos ismeretterjesztő táblákat, amiknek a szövege sokunk számára érthetetlen, geológus sajnos nincs a csapatban. Ezen a helyen is sok fotó készül, A2 itt kezdi el a "manöken-fotózást", azaz ide-oda irányít bennünket, hogy jól mutassunk a képein. Végül is valóban jól mutatunk, hogyan is mutatnánk másként e szép tavaszi napon!

A kőfejtőtől a Márkháza felé vezető aszfaltúton megyünk tovább. Jobbra a hegyen feltűnik Fejérkő vára, amit állítólag a falu egykori földesura, Sámson épített, de igazi hadászati jelentősége sosem volt. Nem is mászunk fel a várhoz, hanem balra térünk le az útról a kék jelen, pontosabban előbb A2 kérésére felvonulunk a közeli "tengerparton". Igen, úgy tűnik, az áradó patakok túl sok vízzel borítják be az utakat. (Ezek a vizek is hozzájárulhattak a későbbi árvízhez.)

Igazi emelkedő következik, pompás kilátással a Mátrára. András már sorolja is a neveket (látszik, hogy a Mátra lábánál nőtt fel): Óvár, Ágasvár, Mátrabérc, a távolban pedig Galyatető. A dombtetőre felmászva pedig feltűnik előttünk Nagybárkány temploma. A távoli torony képe nagyon jókor jött, mert jelzés itt sincs egy sem, ha nem lenne pont a szemünk előtt, törhetnénk a fejünket, merre menjünk. Elhaladunk egy illegális szemétlerakó mellett, majd egy csúszós-sáros földúton ereszkedünk le a faluba.

A kéktúra-pecsétre a falu központjában fekvő Cuki Büfében lelünk rá, bár először a pultos néni sem tudja, hogy neki ilyen is van. A büfében levő hangzavar miatt az utcán, egy kerítés mellett költjük el szerény ebédünket, kivéve A2-t, aki visszatér a büfébe fotózni. Mint kiderül, nem véletlenül ekkora odabenn az öröm - egy görög rokon jött éppen haza!

Andris megörökíti a mulatozás életképeit, melyeket talán a szociofotók gyöngyszemeiként említenek majd egykor. Nem hagyhatom szó nélkül azt a tényt, hogy én be sem merem tenni a lábamat a kívülről is láthatóan kétes hely homályába, ellentétben feleségemmel, aki nagy kíváncsisággal lép be a Cuki büfé igazi csemegéket kínáló világába...

Nagybárkányi kalandjainkat követően a hegyoldalban fekvő templom mellett visz az út, majd annak kerítésénél élesen balra fordulva kezdjük meg a Sátoros-hegy nyergéig tartó hosszú útszakasz leküzdését. Eközben a közeli Csűd-hegy (368 m) látványos formája láttán a csapatban élénk vita alakul ki arról, hogy ki is volt az a személy, aki annak idején a Garizim-hegyről lekiáltott Abiméleknek és a sikemieknek. Több név is felmerül, végül feleségem, Anikó külső (telefonos) segítséget kér. Sajnos kezdetben még ezzel sem jutunk előbbre, de pár száz méter után megjön a helyes válasz: Jóthám.

Közben ismét beléptünk a Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzet területére, tölgyerdőben ballagunk felfelé. Időnként tisztásokon megyünk át, a cserjéket zöld borókák tarkítják. Északon a láthatáron megjelenik a Karancs ("a palóc Olimposz") magas tömbje is. A2 többször hógolyó-csatát kezdeményez, de mi nem vagyunk vevők az ötletre, lehet, hogy öregszünk?

A kék jelzés egy helyen teljesen feleslegesen felvezet minket egy kis fenyőkkel borított dombocskára. Kilátás, az nincs, ráadásul a túloldalon levő tüskés bozótos miatt fordulhatunk vissza, hogy az erdei úton simán megkerüljük a dombot. (Az utat felfestő turista társunknak üzenjük: ez nem volt vicces! - a Szerk.) A dombocska után az út már nem annyira meredek, egyenletesen emelkedve vezet fel bennünket a nyeregbe.

Már éppen megnyugszunk, hogy mindjárt odaérünk, amikor túravezetőnk hirtelen arccal előre a hóba zuhan, és nem mozdul! Szólítgatjuk, de alig ad életjelet! Aztán nagy nehezen kinyögi, hogy az elmúlt éjszakák nehézségei (gyereksírás, hortyogás) miatt úgy érzi, nem bírja tovább. A2 lábrátétellel gyógyítja barátját. "Jaj a legyőzötteknek!" - ez lenne a kép felirata, ha a külső szemlélő gyors ítéletalkotására hagyatkoznánk, de a "lábrátétel" mégis emberségesebben hangzik. Nos, ez a láb tudhat valamit, mivel András újraéled, és csapat túravezetőjének irányításával ismét a cél felé halad...

Megérkezünk a 450 m magas nyeregbe, megállunk egy kicsit, jól esik a pihenés, beszélgetés. Nagy örömünkre még a nap is kisüt. A pihenő után egy nagy ereszkedés következik a csúszós hegyoldalon, majd az út élesen jobbra fordulva újra emelkedni kezd. A térkép szerint éppen a Kerek-bükk oldalában mászunk. A nap ismét kisüt, a hófedte hegyoldal ragyog a napfényben, András meg is dicsér, hogy jó időjárás-jelentést néztem meg otthon, mivel én már reggel óta hangoztatom, hogy ma szép időnk lesz. Hát, végül csak igazam, vagyis igazuk lett!

Felérünk a Keleti-Cserhát gerincére. Ez persze nem olyan gerinc, mint az Alacsony-Tátrában, teljesen be van nőve fákkal, de azért gerinc. Innentől ezen megyünk tovább. Előbb egy nagy útelágazáshoz érkezünk, a nyomok bibliai módon legalább hétfelé szaladnak, de a kék jelzés ezúttal megbízható. Szép fenyvesben haladunk, a hegyvonulat északi részére nyílik innen kilátás. Egy kis idő múlva megkezdjük a kapaszkodót a Köves-bérc tetejére. Maga a kék jel nem vezet fel az 511 m magas csúcsra, csak a kék D, de azon nem indulunk el, így a csúcsélmény ezúttal elmarad.

A legközelebbi csúcsnál András már azt hiszi, hogy ez az utolsó hegy a túrán, és ünnepélyesen bejelenti, hogy innentől már csak lefelé megyünk. Ám miután leérkezünk a térképen is jelzett távvezetékhez, bocsánatot kér, és bejelenti, hogy még hátravan az utolsó emelkedő. És valóban, az utolsó emelkedő következik, amely a nap csúcspontját jelentő Nagy-Kő-tetőre (551 m) vezet fel. A csúcson GSM-torony és zárt kerítés fogad minket, ez utóbbi persze nem akadályozhatja meg A2-t abban, hogy a toronyról közeli fotókat készítsen.

Innen már valóban csak lefelé megyünk, előbb a közeli Garáb-nyeregbe (Itt csatlakoztunk a 2001-es májusi KSK-túrához - a Szerk.), majd onnan le a K+ jelen Mátraszőlősre. Ekkor és itt születik meg a döntés arról, hogy kettéválunk. Viki bokája gyengélkedik, és bizony a nap már igencsak előrehaladt, hamarosan sötét lesz. A terv a következő: a két András előresiet a hosszú falu másik végén álló kocsihoz, és felhozzák a falu felső részéhez, míg közben a hölgyek az én vezetésemmel érnek le a faluba. Hát, akkor legyen így!

Andrásék előresietnek a GSM-torony szervizútján, mi meg megyünk szépen utánuk. Hamarosan eltűnnek a szemünk elől. Egy kis idő múlva azonban ismét megpillantjuk őket: tanácstalanul nézelődnek, hogy merre is tartsanak. A szervizút jó minőségű, de túl sokat kanyarog, a kék+ jel viszont nagyon rossz állapotban van. Végül az úton mennek tovább, így mi is.

Nemsokára kiérünk egy jó nagy tisztásra, ahonnan ismét tág panoráma nyílik a szemközti Mátra vonulataira. A tisztás szélén földre rakott, jobbra mutató faágak jelzik számunkra a helyes irányt (ez a módszer már a Királykőnél is bejött, igaz, akkor Szilárddal egy kicsit későn értünk a nyílhoz, de persze ez nem Andrásék hibája volt). A rét szélén haladva hamarosan újabb faág-nyíl ötlik a szemünkbe, amely ezúttal balra, a kék+ felé mutat. Ezek szerint mégis a turistajelzés diadalmaskodott a szervizút felett. Innentől ezt követjük, és egy meredek ereszkedés után sikeresen elérjük a Mátraszőlős szélét.

Már-már azt hisszük, hogy nincs több akadály előttünk, amikor utunkat állja a megáradt Hévíz-patak dübörgő vize. Ismét eszembe jut a római kor: ha római katona lennék, itt mindenképp át kellene kelnem a patakon, hisz egy Maximus ezt simán megtette volna... Na jó, de az a kor letűnt, ráadásul hölgyek vannak a csapatban, ezért inkább délkeleti irányban kikerüljük a kritikus szakaszt. Ez a már-már zseniális megoldás lehetővé tette, hogy száraz maradjon a ruhánk, bár lehet, hogy Maximus ezt megfutamodásnak nevezné...

Közben besötétedik, hideg is van. Andrásék telefonálnak, hogy hat órakor elérték az autót, és mindjárt indulnak visszafelé, a buszforduló táján találkozhatnánk. Fáradtak vagyunk, de már valóban nincs messze a Nagy Találkozás, és az autó pihe-puha hátsó ülése...

Hazafelé Viki vezet fáradt lábakkal, de hála az Úrnak, minden rendben megy, épségben hazaérünk. Viszontlátásra legközelebb!

Nádor N. Péter

Túralista