Az egész túra kiindulópontja egy rég elfeledett kis papírdarab volt, amit a táskám mélyén találtam februárban. A felirata: 10.000 forintos Üdülési Csekk, érvényes 2007. április 4-ig. Hát erről bizony elfeledkeztem! Most mit csináljunk? Tekintettel arra, hogy április elejére már egy újabb szülőszobai kirándulás volt betervezve, legkésőbb március közepéig el kellett költenünk valahol ezt a párezer forintot. De hol találunk három és fél kisgyerekkel olyan helyet, ahol jókat lehet kirándulni, de ha véletlenül esik az eső, akkor sem maradunk program nélkül? A válasz hamar megszületett: irány Aggtelek!
A kirándulásról szóló beszámoló hamarosan itt lesz olvasható!
Családi kéktúra Aggtelektől Putnokig (2007. március 13.)
Ezen a napon korán keltem, mégpedig öt órakor. Óvatosan merészkedtem ki a turistaszállás szobájából, nehogy családom többi tagja felébredjen. Lopódzásom oka az volt, hogy a mai, pontosan 30 km-es kéktúra első szakaszát magányosan akartam teljesíteni a hűvös hajnali órákban…
Csekélyke úti felszerelésem összeállítása után hamarosan kinn is álltam a hidegben. A nap még nem jött fel a horizonton, amikor elhagytam Aggtelek községet, majd az Aggtelek-Trizs közötti országút aszfaltcsíkját (sajnos a kék jelzés első 2,5 kilométere ezen vezetett végig), és bevetettem magam a sűrűbe.
A „sűrű” szó szerint értendő, mivel az út eleje több helyen ágas-bogas bozótosban vezetett. Szerencsére a jelzések mindenhol jól láthatóan irányítottak előre. Először balra fordultam, átkeltem egy régi hídon, majd az út jobbra hajlóan vitt tovább, egészen a szlovák-magyar határig. Közben, pontban hat órakor felkelt a nap is: fénye mint valami vörös színű katonai reflektor sütött át a fák, bokrok rengetegén. Ez a hasonlat a határ közelsége miatt talán nem véletlenül jutott eszembe, ám – hála Istennek! – változnak az idők, ma már a trizsi határsorompó is tárva-nyitva áll, és hivatalos tábla hirdeti a szabad átkelési lehetőséget. Az egykor szigorúan őrzött határon pedig több száz kilométeren át ott fut az Északi Zöld turistaút, aminek már a január végi zempléni túrán is nagyon megörültünk. Jelzés- és táblarendszere egyelőre kifogástalan, reméljük, sokáig így is marad!
A sorompónál a kéktúra élesen balra fordult, és nagyjából a legmagasabb pontokat összekötő gerincen haladt folyamatosan délnek, elválasztva egymástól a szuhafői és trizsi „medencéket”. Különösebb látnivaló eleinte nem akadt, de az ébredező tavaszi erdő látványa és illatai, valamint a kora reggeli magányos vándorlás hangulata nagyon megérintett. Rég vágytam valami hasonló élményre!
A Kavicsos-hegyet elhagyva elhaladtam a térképen is bejelölt igen öreg tölgyfa mellett, majd a következő elágazásnál a jobbra vivő szekérnyomot követtem (a bal oldali a Gömöri úti bércen át levezet Trizsre). A táj egyre szebb lett, a napsütés bearanyozta a fák törzsét, melyek árnyéka élesen rajzolódott ki a barna avarszőnyegen. Ami pedig az állatvilágot illeti: az egyik fakivágásos területen hirtelen egy cinege szegődött útitársamul, egyik fáról a másikra röppenve énekelt a magasból a tavaszt köszöntve. Bár a növények közül még csak a sombokor virágzott, erről rögtön Kányádi Sándor verse jutott az eszembe, és nagyon örültem, hogy a „kirándulni volna jó” részt is átélhetem ezen a napon.
A Kastély-bércen az út 377 méteren tetőzött, majd egy rövid ereszkedőt követően ismét elágazott, balra a K+ jel indult el lefelé (megint csak Trizs irányába), míg a kék ezúttal is jobbra tartott. Egy kis emelkedővel felkapaszkodtam a nap csúcspontját jelentő Galyagos-hegyre (378 m), majd hamarosan elértem az Aggteleki Nemzeti Park szélét jelző, frissen kihelyezett táblát.
A táblától nem messze szép kilátás nyílt a keleti irányba, a Csörgős-patak völgyében fekvő Trizs falura. Már itt feltűnt, hogy a falu feletti dombok milyen fekete színben „pompáznak”, később, a nap folyamán egyértelművé vált, hogy ez az elsőre elég durva felégetéses tájrendező technika folyománya. Hogy a természet számára ez mennyire jelent áldást, nem tudom, túrázni mindenesetre elég szokatlan ilyen terepen.
Az Égés-tető (368 m) után a gerinc utolsó kiemelkedése a Nagy-Szőlő-tető (351 m), innen az országos kék a kopár Cseres-völgyön keresztül vezet le a zádorfalvi országúthoz. Ahová viszont már nem egyedül, hanem a családommal érkeztem meg, közben ugyanis ők is felébredtek Aggteleken. Az összepakolást követően a turistaszállás kedves személyzetétől elbúcsúzva gyorsan átkocsikáztunk Zádorfalvára.
A falu határában vakító márciusi napsütés és legelésző birkák fogadtak bennünket. A több kisnemesi kúriát is rejtő, rendezett utcákkal büszkélkedő faluban megkerestük a kéktúra-pecsétet (egy vegyesboltban található), majd a település nyugati végénél balra fordulva értük el a Bors-völgy bejáratát, ahol a kéktúra Gömörszőlős felé folytatódik. (Megjegyzem, az OKT-nek ezen a környéken ez már a harmadik nyomvonalváltozata. Eredetileg Zádorfalváról egy klassz gerinctúrával a Fehérlovason (441 m) át közvetlenül vezették le Putnokra. A ’80-as években sajnos átterelték a keleméri aszfaltútra (6 km hosszúságban!), majd végül a ’90-es években egy jó döntéssel a jelenlegi, természetesebb környezetbe helyezték át.)
Sajnos a völgy bejáratánál ismét el kellett búcsúznom szeretteimtől, mivel az ő tempójukkal nem tudtuk volna teljesíteni a teljes távot. Így abban maradtunk, hogy míg én folytatom az útvonal bejárását, ők átmennek Gömörszőlősre, és ott indulnak el velem szemben a jelzés mentén, és valahol majd találkozunk útközben. Ekkor még nem sejtettük, hogy ennek lesz egy-két akadálya…
Elindultam hát felfelé a Bors-völgyben. Az út első szakasza egy kicsit (kicsit?) saras volt az ott közlekedő járművek nyomán, de később száraz, friss tavaszi fűvel borított szekérúttá változott. A széles völgyet elöl a Karu-fészke-tető széles tömbje zárta le, a kék jelzés egyenesen oda vezetett fel. Pontosabban nem egyenesen, hanem egy kis völgybe jobbra kitérve, csakhogy én ezt kihagytam, inkább vállalva a bokáig való elsüllyedés veszélyét az összefolyó patakok okozta mocsárban…
Egy telepített, de szép fenyves mellett elhaladva az út emelkedni kezdett, és a megmaradt nagyobb fákra festett jeleket követve hamarosan fenn is álltam egy nyeregszerű helyen. Vigasztalan kép tárult elém: az alattam levő domboldalak mind feketére voltak perzselve! A bokrokhoz hasonlóan én is eléggé lelombozódtam, még szerencse, hogy annál az elágazásnál, ahol a kék jel élesen jobbra fordult, kitettek egy irányjelző oszlopot, különben még el is tévedtem volna a fekete tájon.
Ezen túlmenően az is zavart, hogy a dombtetőről lepillantva sehol sem láttam a családomat, pedig már rég errefelé kellett volna tartaniuk! Ezért szinte lerohantam a tetőről. Végül csak a Gömörszőlős feletti patakvölgyben találkoztam velük. Nagyon megörültem nekik, ám amikor késésük okairól érdeklődtem, kedves feleségem közölte, hogy épp az imént mentette ki kisebbik lányunkat a patakból!
Az eset úgy esett, hogy amikor Saci az egyik helybélitől a kéktúra útvonaláról tudakozódott, kb. fél percig nem tudott a kis örökmozgóra figyelni. Ennyi elég volt ahhoz, hogy odaslattyogjon a patak meredek partjához, majd egy pillanat alatt leguruljon rajta, egyenesen bele a zavaros vízbe. Hála az őt őrző angyaloknak, nem fulladt bele, hanem valahogyan kikecmergett belőle, majd a parton elkezdett bömbölni, ezzel is jelezve, hogy a dolgok nem a terv szerint alakultak…
Persze száraz ruhába átöltöztetve, a ragyogó napsütésben a faluszéli réten nyíló sárga virágtenger közepén már megint minden szép volt, és mindenki lenyugodva ért be Gömörszőlősre (az egykori Poszobába). A kéktúra pecsétet a néprajzi kiállítás épületének kerítésére szerelve találtuk meg, majd a takaros falun átvágva indultunk tovább Kelemér felé.
A két falu közötti két kilométeres aszfaltút egyetlen érdekessége – a Keleméri-patakon való átkelés mellett – egy magányosan álldogáló gémeskút volt. Ezt az unalmas szakaszt kipipálva nemsokára megérkeztünk Kelemérre, ahol a kéktúra pecsétet a Tompa Mihály Emlékmúzeumnál találtuk meg. Sajnos ekkorra már eléggé eljárt az idő, így a további nézelődés helyett azonnal tovább kellett indultunk a községből a Mohos felé.
A kék jel a falu feletti szerpentineket átvágva tartott a Mohos-tavakat magukba foglaló hegyoldalba. (A „tó” persze itt valójában tőzegmohalápot jelent, mivel ezen a helyen az agyagos vízzáró rétegen a környék hűvös klímájától elősegítve igazi lápok alakultak ki. Máshol – pl. Skandináviában vagy a Baltikumban – ez nem olyan nagy szó, de Magyarországon igen.) Az aszfaltot elhagyva a sorban kerülgetendő erdei pocsolyák is jelezték, hogy vízben gazdag környékre érkeztünk…
Kis idő múlva ott is álltunk a Nagy-Mohos-tó partján. Az előtérben húzódó nyílt vízfelszín mögött a lápon nőtt nyírfaerdő emelkedett, oda azonban a környezet védelme és a balesetveszély (elsüllyedés) miatt szigorúan tilos a bemenet! A lápok évezredek alatt lerakódott tőzegrétegei – egyfajta botanikai „könyvtárként” – megőrizték az egykori növények maradványit, ezért a terület tudományos szempontból is igen jelentős.
A környék másik nevezetessége az egykori Mohosvár, ami a legújabb kutatások szerint egy XIII. századi földvár lehetett. A vár rekonstrukciós területéhez kékL jelzés vezet fel, nem hosszan, de meredeken – épp emiatt ezt az utat már csak családunk férfitagjai vállalták be. Bár a kis hegy tetején levő romok nem túl látványosak, mégis, a helyszíni sánc- és törmelékmaradványok alapján érdekes elképzelni, hogy folyhatott itt az élet pár száz évvel ezelőtt… (Akit érdekel, itt olvashat részletesen Mohosvár történetéről és feltárásáról.)
A látnivalók megtekintése után lassan elhagytuk a Mohos vidékét. Útközben a szemfüles Anna lányunk egy kiszáradt tócsa mélyén lihegő nagy békát vett észre, aki jól láthatóan a halálán volt (kiszáradás). Azonnal mentőexpedíciót szerveztünk, és a kétéltűt egy közeli, viszonylag nagy felületű tócsába evakuáltuk. Egy kicsit izgultunk (főleg Anna), hogy a brekkencs nem éled fel, de amint beeresztettem a vízbe, erőre kapott, és úgy elúszott, mint a hal. Többet nem is láttuk, de ennek most nagyon örültünk. (A nap tanulsága: van, aki nagyon örül, ha vízbe esik, és van, aki nagyon rosszul érzi magát tőle.)
A kék jelen visszatértünk a szörnyű-völgyi aszfaltútra. Sajnos innentől kezdve az OKT egészen Putnokig országúton haladt, ami nagy nosztalgiát ébresztett bennem az eredeti, a tőlünk balra húzódó hegyek gerincén vezető nyomvonalváltozat iránt… Elhagytuk a Pálma-forrás tisztását, majd egy kis felduzzasztott horgásztavat, aztán egyenletes lejtéssel, a Szörnyű-völgyi-patak folyását követve értük el Putnok szélét.
A gömöri település (amely 1989-ben kapta vissza városi rangját) külső részei a szokásos városszéli képet mutatták: szegénység, lepusztultság mindenütt. Beljebb azért már szebb volt az utcák összképe, még ha sok nézelődésre nem is maradt időnk. A város fő nevezetességét, a Serényi-kastélyt rejtő park mellett leértünk a 26-os főútra, majd ezen balra fordulva pár száz méter után jobbra tértünk, és a Rákóczi utcán értünk be a putnoki vasútállomásra. A túrát este negyed hatkor – azaz nagyjából 12 órával a kezdete után – fejeztük be, talán mondanom sem kell, kellően kifáradva.
A hazafelé vezető úton rajtam kívül mindenki elaludt, amit persze nem tettem szóvá. Főleg azután, hogy mind várandós feleségem, mind a gyerekek nagyszerű teljesítményt nyújtottak ezen a kétnapos kéktúrán, előre vetítve a nem is túl távoli jövőt, amikor talán majd együtt tudjuk bejárni az egész 1100 km-t. Remélem, az Aggteleki-karszt izgalmas látnivalói meghozták hozzá a kedvüket!
-A3-
