Kéktúrák a Balaton-felvidéken 2007.

Kéktúrák a Balaton-felvidéken

1. túra (Nagyvázsony – Csicsói erdészház – Balatonhenye – Szentbékkálla)

2. túra (Szentbékkálla – Csobánc – Káptalantóti – Badacsonytördemic)

3. túra (Badacsonytördemic – Szigliget – Szt. György-hegy – Tapolca)

Balaton-felvidéki kéktúra (2007. november 1.)

Ez az ősz igen jól alakult, már ami a hosszú hétvégék sűrűségét illeti. Szerencsére nem csak én, mások is úgy gondolták, hogy vétek volna nem kihasználni a naptár adta lehetőségeket egy jó kirándulásra. Első alkalomként egy ausztriai klettersteig kínálkozott október végén, ez azonban a korai havazások miatt elmaradt. Nagyon sajnáltam, legfőképp azért, mert kifejezetten kezdőknek - vagyis többek között nekem - való túra lett volna. (E helyről is köszönet a szervezőknek a lehetőségért, mert remélem, csak halasztásról van szó!) Ezek után nagy örömmel hallottam, hogy a november elejére eső hosszú hétvégén is "alakul valami". Miután Virág aktív közreműködésének köszönhetően elhárult a sátorozás veszélye, lelkesen jelentkeztem a Balaton-felvidéki kétnapos kéktúrára.

A meteorológusok csupa jót ígértek, amiben az első napon nem is kellett csalódnunk, ahogy az őszi erdő színeiben sem. Úgy tűnik, a sátorban alvás nem csak engem riasztott volna el, mert az apartman-foglalás hírére hirtelen megugrott a jelentkezők száma. Végül csütörtök reggel két autóval összesen kilencen indultunk el Budapestről. Az A3 vezette Mitsubishiben A2, Edina, Virág és én voltunk az utasok, reggel hét után pár perccel már úton is voltunk Nagyvázsony felé. A másik autó Norbi vezetésével, Anikóval, Mónival és Balázzsal a fedélzeten kicsit késve indult ugyan, de mivel mi "előzékenyen" kétszer is megálltunk útközben, így csupán pár perccel utánunk érkeztek meg a Kinizsi-vár tövébe.

Rövid üdvözlést, pakolást és öltözködést követően a korábban kidolgozott logisztika szerint a két sofőr elautózott Szentbékállára, hogy az egyik kocsit otthagyják az esti fuvarokhoz. Ekkor még úgy volt, hogy a faluban várjuk meg, míg az egyik autóval visszaérkeznek. Így aztán a vár körbejárása, fotózása, meg persze a kihagyhatatlan pecsételés elvégzése után három lány ráérősen elindult a "közeli" vendéglátó egységbe, mivel nemcsak a vár, hanem a mosdója is bevehetetlennek bizonyult. Miközben őket vártuk, A2 és Balázs unaloműző fotózásba kezdett, így az eddig kihagyott falrészletek is lencsevégre kerültek.

Ekkor azonban A3 telefonált, hogy Norbi autójába tankolni kell. Mivel erre csak a nem túl közeli Révfülöpön nyílt lehetőség, ezért A3 úgy döntött, hogy ne várjunk rájuk, hanem ők majd útközben, a kocsival elénk vágva csatlakoznak hozzánk. Így aztán a hétfős csapat A2 vezetésével negyed 11-kor elindult a Káli-medence felé.

A falu határában levő temető előtt gyülekező-lézengő tömegen átvágva rögtön tudatosult bennünk, milyen nap is van ma... A magam részéről azonnal elhatároztam, hogy a nap minden lépését az élet szeretete melletti szavazatként teszem meg! Nem meglepő módon kiderült, hogy mások is hasonlóan gondolkoznak a csapatból.

Megkezdtük tehát erdei sétánkat az OKT útvonalán ragyogó napsütésben, rozsdaszínű avarral a lábunk alatt. Talán a legszebb periódusban sikerült az őszi erdőt elcsípnünk. A nap olyan színeket csalt elő a sárguló-vöröslő lombokból, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni, muszáj volt lefotózni. Valahogy a meglepő gyakorisággal felbukkanó kolostorromok sem voltak unalmasak, kifejezetten jól mutattak az aranyló lombok között, fény-árnyék játékkal a csonka falakon. Így aztán elég lassú tempóban haladtunk.

A falu melletti Szt. Mihály kolostorromtól a Séd-patak egy szakasza mellet vezetett az út, majd egy kastélyszerű, bekerített épületet hagyunk el (amit csak a teleobjektívek tudtak közel hozni, a kertben legelésző lovak miatt ígérkezett jó fotótémának). A következő útszakaszon mezők és erdőfoltok, meg a természetvédelmi terület határát jelző táblák váltották egymást. Egyórányi túrázás után érkeztünk meg a tálodi kolostorromig, ami a törökök elleni harcoknak esett áldozatul, még 1552-ben. A közelében található Kinizsi-forrásból ivóvíz is szerezhető, de még tele volt a kulacsunk, annál érdekesebb volt viszont a falevelekkel egyenletesen beborított víztükör, és a napsütéstől aranyszínben játszó sárga avar. Újabb fotózás következett mintegy 10 percen át.

Továbbindultunk. A sokadik igen hangulatos, hosszú erdei ösvényt - Móni szavaival élve "allét" - keresztezve, hatalmas bükkök között folytattuk az utat a Viszont-völgyben. Valamivel fél 12 után két magas fickó közeledett messziről felénk: A3 és Norbi érkezett meg végre. Újra együtt volt tehát kilencfős csapatunk! Pár percre leálltunk az ösvény mellé útvonalat egyeztetni. Edina 1:90000-es "turistatérképe" erős kritikát kapott, pedig a kéktúrát szimbolizáló "lila csík" remekül elvezetett minket idáig. Még jó, hogy a túravezetőnél "rendes" turistatérkép is volt...

A csatlakozást követően egy kicsit felgyorsult a tempó, ami nem tudom, hogy a fotózási kedv lankadásának vagy inkább a túravezető jelenlétének volt köszönhető. Az erdőből kiérve egy rövid szakaszon a Nagyvázsony-Vigándpetend műúton vezetett a kék jel. A kellően sima terep alkalmat adott volna Móninak az ebédje elköltésére, de még a felével sem végzett, amikor újra az erdőbe vezetett minket a jel. Mivel éppen itt tették le sofőrjeink az autót, Norbi ki is használta a lehetőséget, és lázas pakolásba fogott (többek között betárazta aznapi banánkészletét, amiből később, a nap különböző szakaiban egyesével húzta elő és fogyasztotta el a "töltényeket"). Mi viszont továbbmentünk.

Egy szép hosszú dózerút következett, ami remek alkalmat kínált "A távolból közeledő túracsapat" c. beállítás elkészítéséhez... A2 előrefutott, mi pedig lassan, majd gyorsan, később pedig hátat fordítva közelítettünk felé. Mire a teleobjektíves képsor elkészült, Norbi is beért minket, igaz, futva. Ezután már normál tempóban, beszélgetve folytattuk a túrát a nyílegyenes úton.

Kicsivel 12 óra után megérkezünk az egykori csicsói erdészházhoz, ami most Balaton-felvidéki Erdei Iskola névre hallgat, és több nevezetessége is van. Legfőképpen az, hogy OKT pecsételő hely, így az érintettek elvégezhették a bélyegzés rituáléját. (Bár számomra rejtély marad, miért kell pecsét a túravezető homlokára is, de kétségkívül jól mutatott volna, ha Edinának sikerül odabiggyeszteni.) Én inkább az asztalt és a padokat céloztam meg, mert remek ebédelő helynek látszott, és nem is csalódtam. Mindenkinek jutott hely, még Edina Nestlés termékmintáinak is az asztal közepén, egyszóval szépen megebédeltünk.

Ebéd közben említésre méltó esemény számított még a helyi házőrző viharos felbukkanása, akiről azt kell tudni, hogy egy macskával közösen kunyerál maradékot, és kifejezetten jól tűri, ha A2 megpörgeti a levegőben. Tehát megörökítésre érdemes példány, fényképezőgép tulajdonosaink egymás hegyén-hátán igyekeztek lencsevégre kapni.

A csapatról és a hangulatról talán még nem is tettem említést, ami azért mulasztás, mert szerintem nagyon jó volt. Mármint mindkettő. A szóba kerülő témák közül említhetném például - természetesen a teljesség igénye nélkül - Norbi fejtörőit, amiket nem sikerült megfejtenünk, az irodalomtanítást (amit szintén nem fejtettünk meg), a via ferrátázást, vagy a hegytetőn mindössze egy kisgatyában, mezítláb feltűnő idősödő hegymászót.

Utóbbi "természeti jelenség" azért maradt számomra emlékezetes, mert nagyjából ezen a ponton kezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel a jobb külső bokacsontommal, mintha kicsit lejjebb kezdődne, mint a bal! Legalábbis ennek tudtam be azt a tényt, hogy az új cipőm pereme alulról nyomja, ezért iszonyúan fáj. Szóval, felmerült bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha én is eljátszanám a mezítlábast, de ezt az ötletet később elvetettem...

Már csak azért sem mutathattam gyengeséget, mert a dózerút folytatásában a túravezető mellém szegődött és baráti beszélgetést kezdeményezett velem korábbi tapasztalataimról és jövőbeli terveimről a túrázás terén. Talán csak a körülmények hatására, de felmerült bennem a gyanú, hogy netán azt próbálja felmérni az első találkozás alkalmával, mekkora hisztire számíthat részemről úgy 15 km után. Becsületesen bevallottam, hogy eddig csak kocatúrákra vállalkoztam, és már a nyelvemen volt a válasz a fel sem tett kérdésre, hogy nem áll szándékomban hisztizni 20 km után sem, de érezve a nyilallást a bokámban, inkább nem tettem könnyelmű ígéretet. (Otthon aztán kiderült, hogy nem a csontom van lejjebb, hanem a jobb cipő külső pereme magasabb, úgy 7-8 mm-rel, mint a bal. Ki gondolná egy Merrellről? Vissza is cserélték.)

A továbbra is széles dózerúton vezető kék jel a piros jelzés becsatlakozásánál jobbra kanyarodott, és egy hegyoldalban felfelé folytatódott. Fél kettő körül értük el a vadászlesekkel körülvett Belső-Harka nevű szántórészt. Ezután megváltozott a táj képe, kopárabb, füves-borókás domboldalak következtek későn nyíló virágokkal tarkítva. Ezeket is érdemes volt megörökíteni, még ha kicsit kúszni-mászni is kellett hozzá...

E művelet közben a túravezető lemaradt, ami éppen jókor jött, mert a Balatonhenye fölötti pázsitos domboldal kifejezetten "henyélésre" való helynek látszott. Szóval itt vártuk be Andrást, legalábbis úgy emlékszem, hogy ez volt az apropó, és igyekeztünk maximálisan kihasználni a hely(zet) adta lehetőséget csoki- (és banán)evéssel, vagy a hasunk süttetésével, merthogy a nap töretlenül, gyönyörűen sütött! A negyedórás semmittevés alatt mókás csoportképek készültek, a szemfülesek pedig még egy birkanyájat is láttak a közelben, hogy hogy csinálták, nem tudom, mert erről én sajnos lemaradtam. (Pedig ott volt az a nyáj, kép is készült róla! - a Szerk.)

A pihenő után útra keltünk, és hamarosan beértünk Balatonhenyére. A kis faluban nagy csalódás érte a csapatot, a helyi italbolttól ugyanis mindenki várt valamit (többen kéktúra pecsétet, Mónika a víz-, mások a vészesen fogyó csokikészletük pótlását, Virág pedig a vendéglátó egységekben általában elérhető egyéb szolgáltatások igénybe vételét), az viszont zárva volt. A veszteséget pótolandó egyesek a helyi lakosság jóindulatára apellálva "házalni" kezdtek. A henyeiek becsületére legyen mondva, a kulacsokat megtöltve és folyó ügyeiket kulturált körülmények között elintézve érkeztek vissza (csokit sajnos nem osztogattak).

Közben a pecsétvadászok több hiteles dokumentumfotót is készítettek ittlétükről, a csapat maradéka pedig stílusosan a falat támasztotta a "bázison". (Megjegyzem, az italbolt forgalmát nem csak mi, hanem két ivócimbora is fellendítette volna a nap folyamán. Csalódott képüket látva azt gondoltam, ők még nálunk is jobban sajnálják a halottak napi szigort. Szociofotó sajnos nem készült róluk.)

A falut elhagyva árnyas erdőben kapaszkodtunk felfelé az Öreg-hegyre, aminek az oldalából szép kilátás nyílik a szétbányászott Hegyes-tűre, sőt, innen már a Balaton is látszott. Mint később számomra kiderült, ezen a helyen Edina átvette a túravezetést egy időre, és a csapat élére állva ő diktálta a tempót, ami, úgy látszik, nem az én tempóm volt...

A hegyről leereszkedve egy gyalogösvényen jobbra fordultunk, majd a Vaskapu nevű valóban szűk szoroson botladoztunk tovább. Ezután ismét jobbra tartottunk, szép hosszú szőlősorok mellett haladva és a Káli-medence látványába belefeledkezve... Egy idő után azonban gyanússá vált a jelzés hiánya, addig ugyanis elég rendesen fel voltak festve. Így A3 visszafutott körülnézni, és valóban, úgy 150 méterrel korábban nem vettük észre a jobbra élesen felvezető ösvényt jelölő nyilat. Nem is csoda, hiszen lent a fűben lapult a kis hamis, így mindannyian elmentünk mellette. A malőrt megörökítő fotókhoz a túravezető nem szívesen adta arcát, bár ekkor nem is nagyon lehetett tudni, hogy éppen ki volt a túravezető... Mindketten csak nevettek, majd András ünnepélyesen visszavette a stafétát Edinától.

Az elrejtett jelzéstől egy meredek kaptató vezetett fel a Fekete-hegyre, majd balra fordulva pár száz méter után megérkezünk a nap csúcspontját jelentő Eötvös Károly kilátóhoz (369 m). A kilátó tetején a szokásos nassolás közepette - tetszik ez a jó szokás, legközelebb több munícióval készülök - csoport- és tájképek készültek, miközben a nap lassan alászállt a tanúhegyek mögött.

Mivel ekkor már elmúlt négy óra, nem sokat időztünk fent, hamarosan elindultunk Szentbékálla felé. Viszonylag szűk, kanyarokkal tűzdelt vájatokban haladtunk lefelé. Móni fájlalta a lábát, A2 lovagiasan mellette maradt, Norbi és Balázs meg talán a fotózás miatt kerültek hátra. Mi, a többiek, A3 vezetésével előrehúztunk.

Az alkonyati fényekben a faluhoz közeledve szép présházakban gyönyörködhettünk, a táj nagyon kedves képet mutatott. Meg is beszéltük, hogy van még errefelé mit felfedezni, bizony szép a Káli-medence, és nem kell feltétlenül külföldre utazni, ha az ember üdítő látványt keres. Elhagytuk - és a naplemente fényeiben lefotóztuk - a mai napi utolsó templomromot (töttöskáli), valamint egy óriási szomorúfűz aranyszínű zuhatagát. (Sajnos a fotók nem adhatják vissza az eredeti látványt.)

Már majdnem egészen besötétedett, amikor az első csapat elérte az Szentbékkállán hagyott autót. Beszállás és egy gyors fuvar következett a mindszentkállai apartmanunkhoz, ahol kényelmes, fűtött szobák vártak ránk. Itt A3 azonnal visszafordult a második csapatért, majd miután őket is átfuvarozta a házhoz, Norbival rögtön elindultak a Nagyvázsonynál hagyott másik autóért. (Köszönet a két autótulajdonosnak a sok lótás-futásért!)

Miközben elosztottuk a szobákat, A2 marhagulyás főzésébe fogott, amivel - elkészülte után - mindenkit megvendégelt! Mivel a vacsora otthon előfőzött alapból készült, mire a sofőrök visszaérkeztek, már neki is láthattunk. Ez a vacsora igen kellemes meglepetés volt számomra, valahogy jó volt egyszerre ugyanazt a finomat enni! (Ezúton is köszönöm!) A levest kanalazva ért meg a felismerés némelyekben, hogy ha a korábbi vonatos-sátras verzió valósul meg, miről maradtak volna le... Hát, a gulyásról biztosan, kivétel nélkül mindenki. (Ráadásul ebben az időpontban még a Csobánc oldalában baktathattak volna felfelé.)

Miután jóllaktunk, és rendet raktunk, még a laptopokon megnéztük az aznap készült fotókat, illetve A2 családi és Norbi ködös skóciai képeit is. Az este ezen kívül még két hírt tartogatott, egy jót és egy rosszat: 1. Roland elérte a müncheni csatlakozást, tehát a másnapi háromfős csapat időben el tud indulni (ez számomra azt is jelentette, hogy holnap a másik cipőmben túrázhatok), 2. elfogyott a meleg víz. L Reggel azért alaposan bepótoltam a zuhanyt...

Zágonyi Erzsébet

Balaton-felvidék eleje

Balaton-felvidéki kéktúra (2007. november 2.)

November 2-a, péntek. Eljött a nagy nap. Egy kicsit elaludtam. Tegnap még azon izgultam, hogy vajon a két órát késő repülőgépemmel elérem-e a csatlakozást - a gép végül "csak" 90 percet késett, így elértem, hála a többiek kitartó imáiért -, most pedig azon tűnődtem, vajon hogyan érünk oda időben Mindszentkállára. Még az a jó, hogy mindhárman késtünk, így nem kellett annyit várni rám. Persze az útvonaltervet sikerült az előszobában hagynom, úgyhogy első utunk az albérlethez vezetett vissza, aztán irány a BAH csomópont, majd végre az M7-es sztráda...

Mint a fenti bevezetőből is kiderül, mi hárman (Ági, Zsolt és én) nem túráztunk együtt a csapattal az előző napon, hanem Budapestről indulva próbáltunk meg becsatlakozni a második napba. Útközben, hogy ne legyen annyira egyszerű a helyzetünk, András (A3) telefonon megkért, hogy mégse Mindszentkállára menjünk, hanem Szentbékkállára, aminek rendkívül örültem, merthogy az útvonalterven sehol sem látszott, hogy merre van. Azért szóbeli instrukciók alapján elég hamar odataláltunk. Szerencsére a tervezetthez képest nem sokkal később, 10 óra után valamivel az autókat hátra (illetve előre) hagyva útra keltünk.

Első látványosságként a velétei palotaromot látogattuk meg, majd miután egy meredek hegyoldalban visszaereszkedtünk a faluba, kis gyaloglás után egy rendkívüli képződményre bukkantunk, amit Kőtenger névvel illettek.

A Kőtenger úgy keletkezett, hogy a vulkanikus utóműködés idején hévizes források törtek föl a földből, és a forró víz az itt található fehér homokot kemény kőhalmazzá cementálta össze. Így jöttek létre a különböző alakzatok, sziklák, amiknek az alakját nem csak az időjárás alakította, mivel egy részüket korábban bányászták is, malomköveket készítettek belőlük.

A látványosság minden irányból történő körbefotózása után a lányoknak Kovács Andrással cipőfűző kötési bemutatót tartottunk. Móni egyik oldalt András csomóját, a másik oldalt az én csomómat alkalmazta, hogy kipróbálja, melyik kötési mód bírja tovább. Edina azt is megtudhatta Andrástól, hogyan lehet masszívabban fogni a lefűzendő cipőfűzőt saját magával leszorítva a már lefűzött szakaszokat.

Némi kis bámészkodás, boulderezés és fotózás után Norbival együtt feltűnő A3 túravezetőnk igyekezett összeszedni a csapatot, hogy ne ragadjunk nagyon oda a kőtengerhez. Elég nehéz dolga volt, mert addigra mindenki megszokta az ácsorgást, nézelődést. Azért engem még beküldött egy áthajló szikla alá, hogy úgy tűnjön, én tartom az egészet...

Az egyik érdekesebb sziklacsoportnál nagyobb tömeg volt, egyrészt a megkövesült szörnyfejekre hasonlító alakzatok, másrészt a híres Ingókő miatt. Ez utóbbi egy hatalmas kőtábla, ami enyhe billenéssel megmozdul, ha valaki a végére áll. A2, Balázs és Zsolt megvárták, míg az emberek elmennek, aztán végeztek néhány mászógyakorlatot a köveken. Így viszont csak jóval később értek utol minket.

A Kőtengert 11 óra tájban elhagyva megkezdődött a nagy kék-jel vadászat. Ami azt jelentette, hogy ha elágazáshoz értünk, és nem látszott, merre kell tovább menni, akkor ketten előre siettek a két lehetséges ösvényen, amíg egyikőjük meg nem találta a jelet... Az út során egy bekerített legelőnél álltunk meg először, ahol lovakat etettünk és simogattunk. Másodszor meg Mindszentkálla szélénél, ahol a lányok egy ismertető táblát tanulmányoztak sokáig. A leírás egyébként a falu melletti kialudt tűzhányóról szólt.

Ezután rövid ideig erdőben haladtunk (egy régi, de szépen felújított épület mellett is elmentünk), majd kiértünk a Homoki-dűlő nevű részhez. Itt belecsöppentünk a Balaton-felvidéki szőlőültetvények világába. Általában szépen karbantartott ültetvényekkel találkoztunk, de azért volt néhány elhanyagolt is. Balra nézve a messzeségben innen látszott először a Tóti-hegy-Badacsony-Gulács hármas sziluettje.

Útközben Edina és Anikó elkezdtek csipkebogyót gyűjteni, ami a túra végéig tartott. Anikónak segítettem, ahol tudtam. Néhol kökény is akadt az ösvény mellett, mindenesetre azt is megkóstoltam, erre nem sokan vállalkoztak... Egy kicsit később pedig még szőlőt is sikerült metszenünk az egyik tőkéről.

Miután a Köves-hegy oldalában a fent említett módszerrel sikeresen megtaláltuk az elveszett kék jelet, az addigi jól járható út helyett egy sűrű bozótosban haladó keskeny ösvényen kapaszkodtunk fel a nyeregig, majd ereszkedtünk le a túloldalon. Sajnos közben egy kicsit megtépáztak minket a kökénybokrok.

Elhaladtunk egy jó állapotú kerekes kút mellett, majd újra egy széles útra értünk ki, amiről végre megláttuk a Csobánc 376 m magas, dóm alakú tetejét. Már nagyon vártuk, hogy odaérjünk, András ugyanis csak ott akart ebédszünetet tartani, és ekkor már többeknek korgott a hasa. Persze Zsoltot ez sem akadályozhatta meg abban, hogy felfusson egy présház lépcsős tetejére (minket meg abban, hogy minden oldalról lefotózzuk).

A présháztól már kikövezett út vitt le a Csobánc előtti nagy völgybe. Ekkorra már eléggé szétszakadozott a csapat, több száz méter volt az eleje és a vége között. András ide-oda rohangált, az elejét fékezni, a végét meg siettetni próbálta, de végül csak a Csobánc oldalában levő Simon-tanyánál sikerült összekalapálnia a társaságot. Miközben a többieket vártuk, Zsolt kipróbálta a helyi traktort, de legalábbis beleült... Ekkor egyébként már fél egyre járt az idő.

A tanyánál Virág úgy döntött, hogy nem jön fel velünk a várhoz a kékL jelzésen, hanem lepihen az ösvény mellett. A többiek viszont elég erőt éreztek a lábukban a 150 méteres kapaszkodóhoz. Egy nagyon keskeny ösvény vezetett keresztül a hegyoldalt borító erdőn, majd pedig a hegytető sűrű bozótosán.

A Csobánc csúcsa felé haladva siklóernyősöket pillantottunk meg. Bár a repüléseik nem voltak olyan látványosak, mint akiket júliusban a Hohe Wandon láttunk, azért így is izgalmas volt nézni, ahogy elrugaszkodnak a peremről, és a fejünk felett szálldosnak a nagy szélben. Pár percig néztük őket, aztán elindultunk a hegytető délnyugati peremén fekvő várhoz.

Csobánc vára az 1250-es években épült. Az 14. sz. elejétől egészen a 17. sz. második feléig a rátóti Gyulaffy-család tulajdona volt. A várat 1490-ben erősítették meg jelentősen, amikor Habsburg Miksa csapatai élén betört Magyarországra. Az 1550-60-as években Csobáncot több alkalommal is ostromolták a törökök, de elfoglalni sohasem tudták. 1664-ben a vár alatt vonult el a Szentgotthárdnál vesztes csatát vívó török hadsereg. Ezt követően a 1707. február 25-én Erdélyből Ausztria felé visszavonuló kb. ezerfős osztrák császári haderő intézett ostromot Csobánc ellen. Annak ellenére, hogy a várat mindössze hatvan fegyveres és a családtagaik védték, nem tudták elfoglalni, sőt, súlyos veszteségeket szenvedtek. Két évvel később viszont a vár császári kézre került, akik hamarosan felrobbantották. A régészeti ásatások és állagmegóvási munkálatok 1953-ban kezdődtek el, 1957 óta emléktábla őrzi a kuruc hősök emlékét a lakótorony falán. A vár romjainak megőrzését célul kitűző Csobánc Váráért Alapítvány 2003 májusában alakult meg.

A várrom körül szép látvány tárult elénk, bár a hideg szél kicsit sietősre fogta ebédünket és nézelődésünket, így összesen kb. fél órát töltöttünk odafenn. Lefele menet segítettünk megtalálni egy domboldalba pottyant siklóernyőst (elég félelmetes volt látni, ahogy eltűnik a plató mögött, bár úgy tudjuk, végül nem lett nagyobb baja), majd miután a közeli réten pihengető Virágot is megtaláltuk, tovább mentünk a kék jelzésen.

A hegy oldalában először egy legelésző juhnyájba, majd nem sokkal később egy nagy darab, de roppant barátságos kutyába botlottunk. Tényleg nagyon tiszta és kedves jószág volt, annak ellenére, hogy gazdátlannak tűnt. Később megpróbáltuk rásózni a Nestlé, Bundás3, Maci, Buksi, Bodri és egyéb kutya- és nem kutyaneveket. Megetetni viszont hiba volt, nagyon ragaszkodó lett, és attól kezdve nem tudtuk levakarni magunkról, a túra végéig elkísért minket.

A Köveskál-Tapolca közötti műúthoz érve a kék jel élesen jobbra fordult, túravezetőnk viszont úgy vélte, a csapatnak kár lenne fél kilométeres kitérőt tenni az aszfalton, sokkal egyszerűbb az előttünk fekvő szántón direktben átvágni a Káptalantótiba tartó úthoz. Így Zsolttal és új társunkkal, a nagytestű kutyussal az élen nekivágtunk a sáros szántóföldnek, hogy addig se az aszfalton koptassuk bakancsainkat…

Káptalantótiban 14:30 és 14:45 között tartózkodtunk. Ezt a cseppnyi szünetet többek között pihenésre, energia bevitelre és kéktúra-pecsételésre használtuk. A buszmegállóban letelepedve egyesekben az az eretnek gondolat is megfogalmazódott, hogy mára elég volt az addigi 11 km, a közeli Balatontördemicre busszal pillanatok alatt át lehetne érni... Ám épp ekkor ért vissza András a pecsételésből, és felmérve a helyzetet, azonnali indulást rendelt el.

Káptalantóti közepétől még további két kilométert kellett aszfalton mennünk, ami nem emelte a lelkesedésünket. Az aszfalt helyett igyekeztünk szemeinket a hegyekre, konkrétan a Gulács aszimmetrikus tetejére emelni, bár annak meredeksége egyeseket újra csak elborzasztott. A3 igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy ezt a hegyet már nem kell megmásznunk, a keleti oldalában fogunk haladni.

Mielőtt elhagytuk volna az aszfaltot, az út bal oldalán magyar szürke marhákkal is találkoztunk, látványosan legeltek egy akácosban. A bocik után a kék jel nemsokára derékszögben jobbra fordult, és elindult felfelé a hegyoldalban. A kezdeti két keréknyom hamar szűk ösvénnyé változott, később már kidőlt fákat, lelógó indákat kellett kerülgetnünk, helyenként sűrű bozótosban. Nyári melegben igazi dzsungel-hangulata lehet ennek a helynek.

A bozótharc után nem sokkal kiértünk az erdőből, és elkezdtünk leereszkedni a Gulács és Badacsony közötti széles nyeregbe. A Badacsony felé tartva kicsit kétkedve haladtunk, ugyanis ebből az irányból annyira más volt a teteje, mint amit a Balaton túloldala felől már elég jól ismerünk, hogy többen el sem tudtuk képzelni, hogyan lehetne ez a hegy az a szép hosszú, lapos tetejű hegy. Mindenesetre elfogadtuk a hegy északi arcát, és miután fél négy tájban pár percet pihentünk a műút közelében, elindultunk felfelé...

Az út mentén természetesen mindenhol szőlőtőkék és présházak sorakoztak, de a szüretről egy kicsit lekéstünk. Egy meredek falú mélyúton felvágva elhagytuk a "szőlőövezetet", és ismét elértük az erdőt. Hamarosan megérkeztünk az országos kék és badacsonyi piros jelzések kereszteződéséhez.

A badacsonyi piros jel nagyon érdekes turistaút, ugyanis nincs se eleje, se vége! A megoldás: körút. J Mégpedig a Kuruc-körút, ami a Badacsony 437 méteres teteje körül fut, és amibe a kék és a sárga jelzések különböző ágain át lehet beszállni. Persze mi továbbra is a kéken kívántunk haladni, ám mivel ekkor már fél öt felé járt az idő, és kezdett sötétedni, André úgy döntött, hogy a három sofőr a körúton rövidít, hogy még emberi időben áthozhassák a Szentbékállán hagyott autókat.

Megjegyzem, túravezetőnk azt szerette volna, ha Norbi és Anikó mellett Virág is a rövidebb úton hagyja el a helyszínt, mivel ő ekkorra már eléggé húzta a lábát, de Virág inkább a csapattal maradást választotta. Ki tudja, talán attól félt, hogy a sofőrök túl erős tempót diktálnak majd lefelé... Mindenesetre a Badacsony északi oldalában csapatunk 9:3 arányban kettévált, és a három sofőr eltűnt a piros jelű ösvényen.

Mi a Kőkapu nevű szorosban folytattuk a kapaszkodót a hegyre, ám kis idő múlva Virágnak már annyira fájt a lába, hogy közölte: mégis rövidíteni szeretne. Rajta kívül Erzsi, Ági és Móni is a minél gyorsabb lemenetel felé hajlottak. Így aztán miután 3/4 öt tájban sikeresen elértük a Kisfaludy-kilátót, némi tovább gyaloglás után úgy döntöttünk, hogy A2 és Zsolt a legrövidebb úton leviszik a csapatot a 71-es főúthoz, mi pedig Edinával és Balázzsal továbbmegyünk a kéken hárman, mivel Edina MINDENKÉPPEN végig szerette volna járni a mai kéktúrát. Én már-már lemondtam volna róla, és mentem volna a csapattal, de hát Edinát nem lehetett egyedül hagyni. Ezért 6:3 arányban ismét kettéosztódtunk, és hármasban folytattuk az utat a hegy déli szélén álldogáló bazaltkilátó felé. Odaérve Balázs éjszakai fotókat készített a Balatonról, majd később a fényben úszó faluról is.

A platóról való lejövetel érdekes volt. Balázsnak nem volt lámpája, ezért úgy kellett menni, hogy magam mellett világítottam lefelé, így épp, hogy láttuk mindketten, ami szükséges volt. Volt lefelé lépcsőzés is: először a Bujdosók lépcsőjén kellett elég meredeken lesasszézni, aztán a volt Rodostó-turistaház melletti keskeny lépcsősor következett. A lépcső legaljára ki volt írva, hogy "VESZÉYES", így, "L" betű nélkül… A helyesírási hibát leszámítva ezt az elmúlt percek után csak megerősíteni tudtuk. Veszélyes - különösen sötétben, lámpa nélkül. J

Szerencsére innen már nem volt más akadály, kicsit lejjebbről aszfaltozott út vezetett le egészen Tördemicig. A falu erősen lejtő utcáján már futnunk kellett, hogy a megbeszélt hat órára leérjünk az állomáshoz, amikor egyszer csak csikorgó gumikkal egy autó fékezett le mellettünk: A3 jött elénk a kocsijával. Mivel szerettük volna gyalogosan befejezni a túrát, egyszerűen elfutottunk az autó mellett! De ő se volt rest, pillanatok alatt megfordult, és mellénk érve határozott tekintettel, erélyes szavakkal parancsolt be minket a kocsiba. Nem volt mit tenni, hiszen nem csak autó-, hanem túravezető és egyben gyakorló gyermekfürdető családapa is, így beszálltunk. Ezáltal sikerült egy kis késéssel, negyed hétkor megérkeznünk Badacsonytördemic állomásra, ahol a túra véget ért.

Ezek után még gyorsan pecsételtünk, majd két kilométerrel odébb felszedtük az épp akkor leérkező A2-éket. Szegény Nestlé kutya nagyon megdöbbent, amikor sorban mindenki beszállt az autókba, őt meg szépen faképnél hagytuk egyedül a főút mellett. Bíztunk benne, hogy a nyomok alapján valahogy visszatalál a Csobáncig. Csekély vigaszul otthagytunk neki egy finom szendvicset, hadd falatozzon.

A mi autónkba Anikó, Móni és Balázs ült be. Hazafelé Balatonfüreden megálltunk vacsorázni egy vendéglőben, majd levezetőül sétáltunk egyet a Balaton partján. Ezután visszautaztunk Budapestre, a Nyugati tértől pedig a szélrózsa négy irányába hazarebbentünk.

A 21 km-es, sötét estébe torkolló túra legfőbb tanulsága: legközelebb mindenki hozzon két fejlámpát a túrára (vagy egy fej- és egy kézi lámpát), így azoknak is jut, akik otthon felejtik... A másik tanulság: csak akkor bánjunk kedvesen egy gazdátlan kutyával, ha utána haza is tudjuk vinni, hogy gondját viseljük.

Ács Roland

Balaton-felvidék eleje

Családi kéktúra Tördemictől Tapolcáig (2007. augusztus 5.)

A januári zempléni aszfaltozás és a júniusi becskei begőzölés után a Badacsonytördemic és Tapolca közötti Országos Kéktúra szakaszt már meg sem mertem említeni a többieknek. Ez a gyalogtúra ugyanis negatív rekorder a kéktúrák között: több mint 68%-a aszfalton vezet!!! Erre való tekintettel a túrát végül szűk családi körben, azaz három gyermekem társaságában abszolváltam – ők még túl kicsik ahhoz, hogy puccsot szervezzenek. J Bár az országúti szakaszokon jó öreg Micunk segítségét is igénybe vettük, a túra így is kalandosabb lett a vártnál...

Hála az Úrnak, az időjárással nem volt gond: Badacsonytördemicen gyönyörű napsütés fogadott minket, de kánikula nélkül. A szinte teljesen kihalt szocreál állomás forgalmi irodáján megkaptam az első pecsétet (az új idők jeleként MÁV Start Zrt. felirattal), majd gyors pillantást vetettem a falon található részletes turistatérképre. A térkép készítői a mai túrára 6 órát adtak meg, de ebbe valószínűleg nem számolták bele a szigligeti vár megtekintését. Pláne gyerekekkel!

A kihalt állomást elhagyva Tördemic szélén ráfordultunk a Szigligetig tartó "aszfaltösvénynek". Nem volt nagy élmény, de itt nincs más választás: a környező nedves, nádas réteken az év bizonyos részein valószínűleg egyáltalán nem lehet közlekedni. Gyorsan elértük a szemközti Antal-hegy alját, ahol az út balra fordult, és szőlőültetvények mellett ért be Szigligetre.

A csendes falu nívósan felújított, nádtetős házakkal, rendezett portákkal fogadott minket. Az első látnivaló a K+ jelzésen rövid kitérővel megközelíthető Avasi templomrom volt. Az Árpádkori falu és kikötőhely közelében épített templomnak mára csak a tornya áll, tetején XIII. századi kősisakkal. A környéken talált ókori téglák alapján a hely vendégszeretetét a magyarok előtt már a rómaiak is élvezték. A gyerekek ugyan kevesellték a megmaradt falakat, de azzal bíztattam őket, hogy a várból több maradt meg az utókornak.

Gyorsan vissza is tértünk a kékre, amely az Antal-hegy és Hálás-tető között kanyargó aszfaltúton tartott a messziről látszó szigligeti vár felé. A falu utcája meglehetősen kihalt volt, ám ahogy közeledtünk a várhoz, egyre több ember bukkant fel előttünk, és mire a vár alatti parkolóhoz értünk, már igazi nyüzsgő tömeg vett körül minket. (Azért, mondjuk, a prágai Károly-hídhoz képest kevesen voltunk.) Az emberek zajától eltekintve szép helyre jutottunk: a nádtetős házak felett kinézve pompás kilátás nyílt az alattunk fekvő falura, háttérben a Balaton gyönyörűen csillogó vizével.

Arra hivatkozva, hogy feljebb még szebb a kilátás, valamint néhány "igazi" ágyút beígérve sikerült rávennem a gyerekeket, hogy elinduljunk felfelé a várhoz. A bejáratnál megnéztük a térképet, megvettem a jegyeket, aztán elkezdtük a kaptatót. A kicsik eleinte nyűgösek voltak, de miután elértük a várkaput, felélénkültek, és attól fogva nem volt gond a motivációval.

A szigligeti várat IV. Béla uralkodása alatt, 1260-ban kezdték építeni az akkor gyakorlatilag még szigetnek (!) számító hegyen. A király a bencések által épített két tornyot és lakóépületet tornyokkal megerősített fallal vetette körül. A következő évszázadokban a vár hol királyi, hol főúri birtok volt. 1445-től az Újlakiak birtokolták (az ő idejükben épült ki az elsősorban gazdasági feladatokat ellátó alsóvár), őket a Tóti Lengyel család követte. A mohácsi csata után I. Ferdinánd a várat Török Bálintnak adományozta (lásd Egri csillagok), kapitánya, Martonfalvay Imre nevéhez fűződik a vár utolsó, a kor katonai követelményeinek megfelelő átépítése (többek között a rondella elkészülte). Az 1664-es szentgotthárdi csatából visszavonuló törökök többször is sikertelenül ostromolták a várat. Az erősséggel végül 1697-ben egy villámcsapás végzett – felrobbant a lőportorony –, ami pedig megmaradt belőle, azt 1702-ben I. Lipót parancsára rombolták le. Helyreállítása 1966-ban kezdődött el, majd 1991-ben vett újabb lendületet, amikor megalakult a Szigligeti Váralapítvány.

A gyerekeket persze nem annyira a vár története, mint a szépen restaurált ágyúk nyűgözték le, az egyiknél egy közös fotó is készült (a kép beállítása – egy gyerek a nyakban, kettő a kézben – megelőlegezte a délutáni felállást, bár ezt ekkor még nem sejtettem). Már az alsóvárból is szép kilátás nyílt következő célpontunkra, a szalmakalap alakú Szent György-hegyre.

A kiállított címerek közeli megvizsgálása után elindultunk a felsővárba. Az egykori felhúzható híd helyén ácsolt fix fahídon átkelve és a várkút mellett elhaladva először a helyreállított épület termét céloztunk meg, ahol a kicsik nagy örömére egy makett tette megragadhatóvá (szó szerint) a vár egykori alakját. Innen az öregtoronyba kapaszkodtunk fel, ahonnan a kilátás még a korábbinál is szebb volt: balra a Gulács és a Badacsony, előttünk a Balaton, hátul a Fonyódi-hegy, jobbra a Szigligeti-öböl, mögöttünk pedig az egész Tapolcai-medence. Szóval a várat eleink nem csak hadászati, hanem esztétikai szempontból is igen jó helyre építették...

A toronyból lejőve az egykori palota és a felrobbant lőportorony romjai mellett vezetett az út, majd a felsővár alatt kitérőt tettünk jobbra a már említett Martonfalvay-rondellához. A szépen helyreállított körbástyán kiállított kisebb-nagyobb ágyúk persze ezúttal sem maradhattak kipróbálás nélkül, kész szerencse, hogy az elsütő szerkezetük nem működött!

A közel egy órás vártúrát követően kitikkadtan értünk vissza a vár alatti parkolóhoz. Miközben a fonyódi piacon vásárolt zamatos őszibarackokkal csillapítottuk szomjunkat, pihentünk egy sort. Aztán vettünk egy nagy levegőt, és nekivágtunk a Szent György-hegy aljáig tartó... Aszfaltútnak.

Hát, erről a szakaszról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy izgalmas lenne. A Várhegy oldalában még volt némi erdő, de 71-es főútra leérve a vegetációt mindössze a bal oldali jegenye-fasor képviselte. Egyáltalán, hogy lehet az Országos Kéktúrát főúton vezetni! Még, ha csak 1 km hosszan is... Ilyesmire az eddigi túráinkon alig volt példa [Katalinpusztánál a 2-es, Siroknál a 24-es főúton vezették el a jelet – a Szerk.], és nagyon remélem, a jövőben sem fog sűrűn előfordulni. Nem egy nagy élmény száguldó autók mellett, benzingőzben haladni.

A Szent György-hegy felé vezető aszfaltútra fordulva szerencsére mérséklődött a forgalom, jókedvünket a jobbra fekvő Patacsi-földeken gyűjtögető fehér gólya is fokozta. A mesekönyvekben és gyerekdalokban (lásd Gryllus Vilmos: Kémény tetején) egyaránt sűrűn feltűnő védett madár a gyerekekre is ösztönzően hatott, legalábbis átmenetileg, így nemsokára ott is voltunk a 415 méter magas hegy lábánál. Itt a kék jel végre elhagyta az aszfalt utat, de csak azért, hogy 80 méterrel feljebb ismét becsatlakozzon egy másik aszfalt útba. Szerencsére innen már látszott a Tarányi-présház sárga homlokzata, a térkép szerint onnan végre igazi turistaút következett.

Délután három órakor lefotóztam a gyerekeket a présház szépen felújított barokkos homlokzata előtt. Elégedettségünket csak egy tényező zavarta: az idő múlása. A térképet nézegetve ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy ha továbbra is a kék jelet követjük, akkor nem fogunk vacsorára visszaérni a Balaton-partra, pedig ezt komolyan megígértem kedves feleségemnek. Így aztán kénytelenek voltunk lemondani a hegy tetejéről, és a rövidebb úton, vagyis a keleti oldalon végigfutó sárga jelen indultunk el a Szent György-hegyi kulcsosház felé.

A sárga jelzés eleinte aszfalton, sűrű szőlőültetvények és nádtetős présházak között kanyargott (szép kilátással a Badacsonyra), de aztán a Vércse-szirtnél egy keskeny gyalogösvényen felfelé indult. Sajnos itt elég sok időt vesztettünk azzal, hogy megtaláljuk a sövénykaróra festett jelet, bizony, majdnem elkavartunk (sajnos, nem ez volt az utolsó ilyen esetünk aznap). Az Ify-kápolna alá érve az ösvény jobbra fordult, és megkezdte fel-le hullámzó útját a hegy oldalában.

Ettől kezdve a turistaút minősége fokozatosan romlott. Jelzés addig sem volt sok, de legalább a járhatósággal nem volt probléma. Innentől kezdve viszont a túra leginkább dzsungelharchoz kezdett hasonlítani. .Keresztbe dőlt fatörzsek akadályozták a közlekedést, a kiálló kövekkel sűrűn tűzdelt ösvény oldalirányú dőlése erősen közelített a hegyoldaléhoz (magyarul: teljesen elmosta az eső), a sűrű bokrok között pedig több helyen alig lehetett áthatolni. Ráadásul a gyerekek ereje is rohamosan fogyott, az erdőbe való behatolás után pár perccel kisebbik lányom már a nyakamban lovagolt... További öt percen belül a nagyobbik lányomat is cipelnem kellett – ő a jobb kezembe került... Végül újabb öt perc elteltével a kisfiam is a kezemben kötött ki (természetesen a másikban).

Három perccel mindezek után úgy éreztem: itt a vég, elájulok! A gyerekek kb. 40 kilós össztömege + a hátizsák "nyomasztóan hatottak rám", az egyre járhatatlanabb ösvénynek nem látszott a vége, a kulcsosház pedig elérhetetlen messzeségben lebegett valahol előttünk... "Forduljunk vissza!" – nyöszörögték a kicsik. "Soha!" – feleltem határozottan, de magamban azért elgondolkodtam a "kis családi kiruccanás" fogalmán. Igazából már csak egyetlen dolog motivált: a ház oldalán lógó kéktúra pecsét megszerzése, vagyis, hogy soha ne kelljen még egyszer erre jönnöm!

Ahogy az várható volt, hamarosan le kellett tennem a két nagyot, nem bírtam sokáig cipelni mindhármukat. Na, erre kitört a bömbölés! Hogy ők már egy métert sem tudnak jönni, olyan fáradtak, és különben is: NEM ERRŐL VOLT SZÓ! (Ezt elismertem, de én sem erre számítottam.) Azt mondogattam nekik, hogy "Majd a kulcsosháznál pihenünk. Majd a kulcsosháznál!" Mire ők: MIKOR ÉRÜNK MÁR ODA?!

A kérdés jogos volt, csak épp a választ nem tudtam rá. Bár a sárga jel a sűrű erdőből hamarosan kiért egy jól járható szekérútra, a cél továbbra sem látszott. Sőt, egy idő múlva a jeleket is elvesztettük! Azt hittem, a jelzés a szekérúton vezet végig, de már több száz méter óta nem volt felfestve egy sem, valószínűleg letért róla valahol balra... [Így van – a Szerk.]

Szóval ott álltam három gyerekemmel leforrázva a Szent György-hegy oldalában, és úgy éreztem: vége, ezt a pecsétet én ma nem fogom megszerezni. De ekkor az egyik víkendháznál váratlanul feltűnt egy helyi "őslakos" (mint kiderült, egy német fickó, aki azért egy kicsit magyarul is beszélt), és elmagyarázta, hogy ha a következő kis dűlőúton felfelé indulunk, majd 30 méter után jobbra fordulva végigbaktatunk a kertek közötti kis ösvényen, akkor hamarosan megérkezünk a kulcsosházhoz vezető zöld (!) jelzéshez. Azon meg már csak pár perc, és fenn is vagyunk a háznál.

Na, ezt hívják létfontosságú információnak. A gyerekek is egészen felélénkültek, kiderült, hogy ha akarnak, azért még tudnak jönni néhány métert... J Felkapaszkodtunk a dűlőúton, átvágtunk a kertek között, elértük a zöld jelzést, és pontosan négy órakor megérkeztünk a Szent György-hegyi kulcsosházhoz! (Zárójelben jegyzem meg, hogy az eltelt egy óra alatt kb. 2 km-t sikerült megtennünk.)

A háznál bekerült a füzetbe a hőn áhított, már-már túlmisztifikált pecsét, majd egy szalonnasütőnél leültünk falatozni. Közben szóba elegyedtünk egy kedves párral, akik szintén a kéktúrát járják együtt. Szó szót követett, majd hamarosan megkértem őket, hogy pár percig vigyázzanak a gyerkőcökre, amíg én felszaladok a híres bazaltorgonákhoz. Nagyon segítőkészek voltak, felmehettem.

A háztól jól kiépített lépcsősoron megközelíthetően, egy-két percre fekszenek, pontosabban állnak az "orgonasípok". Keletkezésük története: a vulkánkitörés után megszilárduló bazaltláva tetején a gyors kihűlés miatt függőleges repedések jelentek meg, melyek miatt az egyre jobban lehűlő láva oszlopos formában zsugorodott össze. Aztán az évszázadok alatt a hézagokat a hőingadozás, a szél, a fagy tovább tágította, így jöttek létre a jelenleg látható különálló alakzatok.

Gyorsan több helyről is lefotóztam az amúgy tényleg látványos orgonakarzatot, majd rohantam vissza a gyerekekhez. Nem volt semmi baj, rendesen viselkedtek, és nagyjából ki is pihenték magukat. Így miután a pár hölgytagja lefotózott minket a kulcsosház előtt, búcsút mondtunk nekik és a helynek, majd elindultunk lefelé.

Persze a pár perc pihenő nem volt elég a teljes regenerációhoz, így nemsokára a kislányom ismét a nyakamban ringatózott... Aztán a nagyobbik is felkerült a kezembe... Szerencsére a fiam tartotta magát (én meg benne a lelket), így aztán ő nem kéredzkedett fel, a saját lábán jött végig. Így botorkáltunk ki kettesben a fák közül, érkeztünk újra szőlők közé, majd hagytuk el végleg a Szent György-hegyet.

Miután a hegy lábától még egyszer megörökítettem a bazaltorgonákat (innen lehetett a legszebben látni őket), úgy döntöttem, hogy a Tapolcáig hátralevő utat – amely természetesen végig aszfalton vezetett – már motorizálva tesszük meg. A gyermekeim lelkesen helyeseltek! Azt hiszem, a dzsungelkaland után a Nagy Gyaloglás már tényleg túl sok lett volna nekik.

Így hát elindultunk az úton, kereszteztük a balatoni északi vasút nyomvonalát, puszta, szögesdróttal elkerített legelők mellett haladtunk el, majd elértük Tapolca szélét. Nem mentünk be a belvárosba (a Malomtó mediterrán hangulatú házait majd megnézzük legközelebb), hanem a déli elkerülő úton jutottunk el a vasútállomásig, ahol megszereztük a túra utolsó pecsétjét.

Miután 3/4 hét tájban sikeresen visszaértünk a Balatonhoz, nem maradtunk le a vacsoráról sem, így a feleségem előtt nem kellett szégyenkeznem. Végül is mindent teljesítettünk, amit a mai napra kitűztünk, csak éppen egy kicsit nehezen (mondanám: nyögvenyelősen). De a lényeg úgyis az, hogy a gyerekekben nagy élményként maradt meg ez a nap – azóta is örömmel emlegetik! Én meg már úgyis hozzászoktam, hogy a legtöbb túrámból túlélőtúra lesz... J

- A3 -

Túralista