Cserhát 2007.

Két kéktúra a Közép-Cserhátban

1. túra (Hollókő – Nógrádsipek – Cserhátsurány – Szandaváralja)

2. túra (Szandaváralja – Szanda-hegy – Becske – Kétbodony)

Kéktúra Hollókőtől Szandaváraljáig (2007. április 28.)

Még, hogy a történelem nem ismétli önmagát... "Szombat reggel negyed kilenckor gyülekezünk a Népstadion buszpályaudvarnál. Azaz Hopka Norbival "összegyülekezve", ketten várjuk a meghirdetett túrára tolongó tömeget, ám az valahogyan csak nem akar feltűnni a láthatáron." A szituáció ismerős már valahonnan. Szerencsére az utolsó percekben egy bátor lány, Virág csatlakozik hozzánk, így végül ezúttal sem kell párosban végigjárnunk az utat.

Az utat, amely hat év után ismét Hollókőre vezet. Célunk ezúttal a Cserhát még ismeretlen, középső részének felderítése, terv szerint 34 km hosszban. (A távolságra való tekintettel jó előre megírtam, hogy több helyen is ki lehet szállni a túrából, ennek ellenére sokan visszariadtak tőle. Pedig 1998-ban vagy 1999-ben ez nem jelentett gondot. Úgy tűnik, a csapat tagjain több a teher, mint hajdanán.)

Mi mindenesetre bevállaltuk a túrát, melynek legkeményebb része ezúttal is a több mint két óráig tartó buszozás volt Hollókőig. Mivel csak leghátul kaptunk helyet, Norbival rendkívül "élveztük" a motor dörmögésének, valamint a levegőtlenségtől eltikkadt utasok zümmögésének kakofóniáját. A monoton zsivajt csak egy éles hangú párbeszéd törte meg Pásztón, amikor egy ősz tanárnő csendesen szóvá tette a lépcsőn kommunikáló fiatal pár mocskos szavait. Szegény, nem köszönte meg, amit cserébe kapott... A láthatóan felajzott állapotban levő fiatalember válogatott káromkodásokkal viszonozta a jogos figyelmeztetést, az idős hölgy szapulásába barátnője is besegített. Magyarország, 2007.

Mindenestre nagyon örültünk, amikor negyed órás késéssel ugyan, de végre megérkeztünk "a Cserhát - talán az ország - legszebb falucskájába". A buszról való lekászálódást gyors bevásárlás, kéktúra pecsételés, valamint egyéb folyóügyek elintézése követette, majd 11 óra tájban nekivágtunk a túrának.

Ezen a napon a falu szebbik arcát mutatta: csak kevés turista lézengett az utcákon, ráadásul mindenütt virágzott az orgona, illatfelhőbe borítva a portákat. Kimondottan jó élmény volt végigsétálni az egységes népi építészetet képviselő házak előtt, bár bemenni ezúttal sem volt időnk sehova. A várat is csak alulról láttuk, igaz, a kéktúra nyomvonalából adódóan három oldaláról is... Miután a kék jelzés a faluvégi macskaköves útról balra tért, erdei földút formájában a várhegy oldalában vezetett tovább, üde zöld fák között.

Tavasz az erdőben! Nincs is ennél szebb! Még nem tikkasztó a hőség, mint nyáron, de már minden fát, bokrot friss zöld levelek borítanak, virágoznak a virágok, dalolnak a madarak... Ez a legoptimálisabb időszak a magyarországi túrákhoz. Kár, hogy a többiek nem lehetnek itt.

Az útról hirtelen kerültünk ki a vár alatti tisztásra, ahonnan pompás kilátás nyílt az előttünk levő gerincre, melyet a Dobogó-tető 517 méteres kiemelkedése koronázott meg. (Itt készült a lenti panorámafotó.) A hátunk mögött/felett pedig - megejtő közelségben - a helyreállított vár magasodott.

Leereszkedtünk a várhegy alatti völgybe, egy kis hídon átkeltünk a Hollókői-patakon, majd árnyas erdőben vezető, kitűnően jelzett ösvényen indultunk el felfelé. Sajnos hamarosan leszakadtam társaimtól, amiben nem a kondícióm, hanem egy aranyos kis lila virág, név szerint indás ínfű volt a ludas. No meg persze az, hogy még az elején kiadtam ukázba, hogy "Ezen a túrán NINCS MEGÁLLÁS!" Így most rajtam csattant az ostor, Norbiékat csak futva értem utol.

Az erdő tényleg gyönyörű volt, ám sajnos nem tartott sokáig: a hegytetőn elértük a Hollókői Tájvédelmi Körzet szélét, és mintha késsel vágták volna el: egy óriási tarra vágott irtáson találtuk magunkat. Jelzést itt nem nagyon lehetett hova festeni, de szerencsére a dózer út adta magát mint OKT ösvény...

A Bükk-völgybe leérve viszont keresgélnünk kellett a jel után. (A másik általam kiadott jelszó az "Ezen a túrán NINCS KAVARÁS!" volt.) Viszonylag gyorsan rájuk akadtunk, ám a jelzések feletti örömünk viszont nem tartott sokáig, mert a Gyertyános oldalában újabb fairtásba futottunk bele. Bár a favágók becsületére váljék, itt nem vágták tarra az erdőt, de azért majdnem - nem sok maradt sem a fákból, sem a jelekből. Norbival kétfelé mentünk, hogy felderítsük a terepet, egy perc múlva kiabált, hogy látja a kéket. A völgytől 240 méternyi folyamatos kapaszkodó következett a Dobogó-tetőig, szerencsére az irtás után már végig hűs tölgyerdőben és mindenütt kitűnő kék jelzésekkel.

A fárasztó emelkedőt beszélgetéssel oldottuk, egy-két jó bizonysággal fűszerezve Norbi beszámolt németországi mindennapjairól, Virág a munkájáról, én pedig az immár hattagú családi élet gyönyörűségeiről. Később a szakdolgozatainkról - Hegyek a Bibliában, A puszta és a szív kapcsolata - is építő információcserét folytattunk. Közben megelőztünk egy baráti társaságot, akik láthatóan rövid túrára készültek. Némi aggodalommal a hangjukban megkérdezték, hogy milyen van Nógrádsipek. Viccesen (?) azt feleltem, hogy most már elég messze (úgy 6 kilométerre). Erre egy kicsit elsápadtak, de aztán folytatták az utat, rendületlenül.

A fotózások miatt több helyen megint lemaradtam - előbb egy légies Stellaria, majd egy titokzatos Veronica miatt -, így megint csak futva kellett utolérnem a többieket. Dél körül értünk fel a Dobogó-tető nyergébe, ahol szemből becsatlakozott a Kutasóból érkező sárga jelzés. (Korábban arra vezetett az Országos Kék, de az már nagyon rég volt, tán igaz sem volt...) A nyereg alatt pár perc pihenőt tartottunk, amíg lekezeltem sajgó térdemet, majd egy csodaszép bükkösben (!) ereszkedtünk le a hegyről. Sajnos a közeli földvár felkutatására nem maradt időnk, pedig másfél hónapja a keleméri Mohosvár felkeresése nagy élményt jelentett.

A bükkös hamarosan visszaváltott tölgyesbe, az pedig később akácosba. Ez a szakasz már korántsem volt annyira szép, mint az előzőek, viszont ekkor és itt ugrott át előttünk egy őz az úton, sajnos lefotózhatatlan sebességgel. Mi mentünk tovább az országos kéken, és bizony lassan kezdett melegünk lenni. Az idő több mint jó volt, a levegő inkább vihar előtti fülledtséget mutatott. Igyekeztünk nem a láthatókra nézni, kapóra jött, hogy Virág elszólta magát a gerendaházak kapcsán, így egy ideig ezzel a témával foglalkoztunk.

A kék jelzés levezetett a Malom-völgybe, ahol az Erős-patak mellett legnagyobb meglepetésünkre útjelző táblát, sőt táblahalmazt találtunk (lásd a képet), ami nem igazán jellemző a Cserhátra. A kékből kiágazó fehér (?) jelzés a közeli Dobos-kút felé invitálja a túrázót, ahonnan a környékbeliek évszázadok óta hordják a finom ivóvizet. A szépen foglalt forrás és környéke természetvédelmi terület, jó lett volna felsétálni odáig, de ezt az idő és a túracipőink szorítása nem engedte.

A Malom-völgyben folytattuk hát az utat, ami a Csóka-hegy (413 m) és a Kis-Kőkapu (320 m) között még viszonylag szűknek volt mondható, de aztán hirtelen kitágult a láthatár, és a távolban (végre!) feltűntek Nógrádsipek házai. Pitypangos réteket keresztezve, a sipeki Szőlőhegy mellett értük el a falu szélét, ahol egy kézzel festett helységnévtábla és egy Timberjack 230 típusú erdei munkagép fogadott minket. (Utóbbi nem semmi jószág, nehéz elképzelni, hogy van olyan terep, amin elakadna. Bár valószínűleg elég sokat eszik... Virág mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy neki ez TÚL NAGY.)

A zsáktelepülés főutcáján befelé baktatva több szép házikó is elénk került, a templom mellett pedig egy romosan is szép látványt nyújtó kúria várta sorsának jobbra fordulását. Sokat fotóztunk, miközben a falubeliektől megérdeklődtük a Kemény Huszár koordinátáit. A szintén kúriaszerű épülethez pontban fél kettőkor érkeztünk meg.

Az egykor szebb napokat látott vendéglátó-ipari egységben (melyet Norbi következetesen Kicsi Huszárnak hívott J) beszereztük a túra második pecsétjét, majd a benti cigifüstös hangulatot mellőzve kiültünk a téglapadlós tornácra. (Eddig 10,5 kilométert jöttünk 2,5 óra alatt, jól esett a pihenés.) A több mint 20 percesre nyúlt szilencium után nekivágtunk a túra második etapjának, vagyis a Sipek-Surány szakasznak. A falut nyugati irányban hagytuk el, miközben ad-hoc jelleggel megtekinthettük a helyi terepmotoros sportklub fülszaggató bemutatóját, akik szintén az OKT-t szemelték ki benzinfüstös hobbijuk gyakorlására.

A falu szélén tehenek garmadája várt ránk - "fehérek, feketék, tarkák" -, mivel az OKT szögesdróttal határolt legelők között vezetett. Felérve a Nyesés nevű nyeregbe még egyszer visszanéztünk Nógrádsipek felé (ki tudja, járunk-e még valaha erre), majd egy kis ereszkedőt követően hosszú és unalmas bandukolásba fogtunk a Hegyes nevű vonulat gerincén. Az eddigi távnak és a fülledt levegőnek betudhatóan nem nagyon beszélgettünk, ez a rész a hosszútűrésről szólt. Néhány csepp esőt kaptunk ugyan az arcunkba, de az üdítő zápor végül elmaradt. Időnként nyílt némi kilátás észak, illetve dél felé, de alapvetően elég jellegtelen volt ez a szakasz.

A1 barátomat idézve "a kommunikációs vonalak csak akkor élénkültek meg", amikor elértük a Nógrádmarcal felé vezető piros jel elágazását. Itt a kék radikálisan balra fordult, és a "Szécsényi út" nevű gerincúton indult dél felé, kezdetben meredek löszfalak között vezető mélyútként, később szántóföldek mellett vezető traktorútként. Utóbbi hely csodálatos panorámát kínált: előttünk Cserhátsurány feküdt, mögötte kisebb-nagyobb dombok sorakoztak, leghátul pedig a Szanda-hegy-Peres-hegy-Sas-bérc-Káva-hegy 4-500 méteres vonulata húzódott. A Cserhát - Mikszáth szavaival "Görbeország" - jellegzetes képe volt ez: nem annyira vadregényes, inkább szelíd, barátságos, vendéghívogató.

Mivel a helytől a faluig még hátralevő út hossza is jól látszott - és ez, mint tudjuk, erősen demoralizáló hatású lehet -, Virág kitalálta, hogy földrajzi vetélkedőt rendez. Sorozatban tette fel könnyebb-nehezebb kérdéseit, melyekre általában én válaszoltam gyorsabban, de ez egy túravezető esetében nem olyan nagy dicsőség. A nap poénja viszont, ami már Cserhátsurányban hangzott el, Norbihoz kötődik, aki Virág kérdésére - "Mi a tufa?" - így válaszolt: "Valami fuvarozó vállalat. Ja nem, az a Tefu."

Beértünk tehát a településre, és a Gyógypedagógiai Intézet kertje mellett telepedtünk le egy rövid időre. Surány egy picit gazdagabbnak tűnt, mint Sipek, de csak egy fokkal. Általánosságban sokkal szegényebb része ez az országnak, mint ahol a Dunántúlon eddig megfordultunk (a különbség pl. Bakonykútival összehasonlítva szembetűnő). Pedig szinte minden kis faluban van egy-két régi kastély vagy kúria, ami felújítva komoly idegenforgalmi vonzerőt jelenthet(ne). Surányban ilyen a volt Jánossy-kastély, ami különösen Norbi képzelőerejét ragadta meg, engedélyt is kért egy fotós kitérőre. Közben mi Virággal folytattuk az utat a pecsételő hely felé.

A főutat elérve a kék jobbra, mi viszont balra fordultunk, mivel a kéktúra bélyegzőt az egyik útszéli kocsma (a jobb oldali) rejtette. Fáradtan rogytunk le a székekre, Norbi meghívott egy nagy Magnumra, el sem tudom mondani, mennyire jól esett! A fülledt melegben öt óra alatt 18,5 kilométert tettünk meg - de még mindig sok volt hátra! Negyedórás pihenőt követően folytattuk utunkat. A faluszéli horgásztó mellett elhaladva balra fordultunk, és a helyi termelőszövetkezet rekvizitumai látványával búcsúztunk Cserhátsuránytól.

A Fekete-víz hídján való átkelést követően jobbról végeláthatatlan repcemező, balról pedig egy szintén végeláthatatlan villamos kerítés szegődött mellénk - utóbbi egy magánbirtok határát jelezte (mint kiderült, a saját tóval büszkélkedő territóriumot quados biztonsági őrök is védelmezik az illetéktelen behatolóktól). A birtok mögötti 309 m magas hegy neve - "Kegyetlen" - több mint találó... A kerítés mellett egy kis buckát keresztezve hirtelen egy siklót vettünk észre az úton. Amennyire utólag azonosítani lehet, kockás siklóról [Natrix tessellata] volt szó, legalábbis a mintázata erre utal. Természetesen nem bántottuk, csupán a fotó kedvéért állítottuk meg pár percre.

A Haláp-Terény műútra kiérve balra fordulva párszáz méternyi aszfaltgyaloglás következett az ütött-kopott, agyonfoltozott úton. A környező táj szépsége és a abszolút néptelen út közötti ellentét feszültsége filmvásznon is jól mutatott volna... Ám ekkor hirtelen, teljesen váratlanul egy sötét alak lépett ki előttünk az út menti nádasból. Aztán még egy. Meg még egy! Körbenéztem, hogy merre lehetne futni, ha esetleg ránk támadnak, de pár perc múlva már szégyelltem magam a bizalmatlanságom miatt: ezek a derék jómunkásemberek valahol az erdőben dolgozták fullra magukat (ekkor már szombat délután 3/4 öt volt), és csak annyi erejük maradt, hogy az út mellé lerogyva várják az értük küldött járművet. Minket pedig készségesen eligazítottak, amikor a jelzés további útvonalát firtattuk: "Itt jobbra be, aztán végig a nádas mellett egészen az erdőig, ott meg balra."

Így is tettünk. A nádas melletti 900 méternyi úton kivételesen egy jelet sem találtunk, de ez nem jelentett gondot - ellentétben a napsütéssel, ami még mindig tikkasztó volt (úgy tűnik, a túrázás terén is fel kell készülnünk a globális felmelegedésre). Az erdő szélét elérve ismét volt jelzés, amik az előrejelzésnek megfelelően balra felfelé indult el. Ám aztán - a térképpel ellentétben - nem vitt fel a hegy tetejére, hanem a csukorpusztai völgy talpának közelében maradva csodaszép árnyas bükkösben (Balassi-erdő) vezetett tovább. Nagyon felfrissültünk ezen a szakaszon, igazi meglepetést jelentett.

Az egyetlen probléma az idő múlása volt. Folyamatosan számolgattam magamban a még előttünk levő kilométereket és a rendelkezésünkre álló időt, és mindig az jött ki, hogy ilyen tempóban pont le fogjuk késni az utolsó vonatot Becskén. Ráadásul a Csukori-erdőhöz érve Virág kezdett lelassulni, és így még az addigi számításaimat is felül kellett vizsgálnom. Summa summárum: egyre jobban látszott, hogy két választásunk marad: vagy befejezzük a túrát Szandaváralján és kiszállunk, vagy este fél kilenc tájban elkezdhetünk stoppolni Becskén. Norbival elől bandukolva meghánytuk-vetettük a dolgot, és persze az első változat mellett döntöttünk. Egy fiatal akácosban még megmásztuk a túra utolsó magaslatát (301 m), majd arról leereszkedve és jobbra fordulva kiértünk a Hrucskó-hegy nyergébe, ahol alattunk feltűnt Szandváralja, fejünk felett pedig a várrom markáns alakja...

A közel 28 km-es túrát végül 7 óra menetelést követően este hatkor fejeztük be a faluban. Pecsételtünk, vizet szereztünk, pihentünk egy kicsit, de hátra volt még a feketeleves: hogyan jutunk haza? A falubelieket faggatva gyorsan rájöttünk, hogy tömegközlekedéssel sehogy: már rég elment az utolsó busz Szanda felé. Akkor mi legyen? A térképet böngészve felmerült, hogy egy villanyvezetéket követve, a Szanda-hegyet úttalan utakon kikerülve vágunk át Becske felé, de ez a lehetőség nem volt valami vonzó...

Végül az Úr pofonegyszerűen oldotta meg a dolgot. Virág meglátott egy közeledő Mercedest, lestoppolta, a rendkívül előzékeny tulajdonos pedig bő egy óra alatt egészen Pestig elhozott minket. Útközben jót beszélgettünk a vállalkozó sráccal, akinek így, ismeretlenül is szeretnénk ismételten köszönetünket kifejezni!

Szóval ez is egy nagyon jó túra lett, hála Istennek! És persze legközelebb onnan folytatjuk, ahol most abbahagytuk!

- A3 -

Cserhát eleje

Kéktúra Szandaváraljától Kétbodonyig (2007. június 9.)

Szombat reggel 9:00-kor András egyedül álldogált az Örs vezér téri parkolóban...

Egy kicsit javított a csapat imidzsén, hogy pár perc múlva Anikó és Péter is megérkeztek, ők ebben a reggeli időpontban fürdőnadrágot próbáltak beszerezni az Árkádban. (Sikertelenül.) Tekintettel arra, hogy Laci és Robi késtek (szokás szerint - a Szerk.), az indulás két szakaszban történt: András autójával négyen (András, Gábor, Edina és én) hamarabb elindultunk, míg a kis C3-as (fedélzetén Anikóval, Péterrel, Lacival és Robival) autópályán eredt a nyomunkba. Bár a Mitsubishiben rövid vita tárgyát képezte, hogy ki is lenne a legalkalmasabb az autó vezetésére, a tulajdonlás alapján mégis csak Andrásé maradt a kormányzás joga.

A két autó Aszód szélénél találkozott újra, innen egészen Kétbodonyig simának volt tekinthető az utazás. Mindösszesen egy darázscsípéssel lettünk gazdagabbak/szegényebbek, ezt a bulit Gábor nyerte meg. Kétbodonytól viszont izgalmassá vált a helyzet, ugyanis a hétszemélyes autóval próbáltunk nyolcan eljutni Szandaváraljára. Ez legkellemetlenebbül hármunkat (vagyis a női részleget) érintett, akik a leghátsó két helyet próbáltuk magunk között testvériesen elosztani...

Szandaváraljára megérkezve András készített egy-két csapatfotót, bepecsételte a kéktúra füzeteket (a társaságból csak neki, Edinának és Robinak volt), majd fél 12-kor elindult a túra - teljesen rossz irányba...

Történt ugyanis, hogy míg András a pecsétekkel bíbelődött, a csapat eleje homlokegyenest elindult a vár felé. De mivel a kék jelzés felfestői annak idején nem erre az útvonalra szavaztak, pár száz méter után fordulhattunk is vissza. A kiindulási pontra visszaérve aztán újra elindul a túra, ezúttal már jó irányba: Szanda felé, aszfalton.

A kátyúkkal, hibákkal tarkított úton hosszan ballagtunk ki a faluból, többek között megcsodálva egy út menti "fürdőszobát", amelynek egyszerű, de praktikus felszerelését egy kerekeskút és egy bádoglavór alkotta. Már ekkor igen meleg volt, de ekkor még senki sem panaszkodott - később annál inkább.

A várig viszonylag kellemesen telt a túra, az emelkedők sem voltak kibírhatatlanok. Először a falu mögötti dombra kapaszkodtunk fel, amikor a dombtető túloldaláról hirtelen egy Volán-busz ugrott ki előttünk. (Mi meg sikeresen félre.) Az emelkedő tetejénél jobbra fordulva először még többé-kevésbé árnyékos részeken haladtunk, és csak egy gyors vadcseresznye-szüret erejéig szakítottuk meg a gyaloglást. Feljebb viszont nyílt, bozótos terepre értünk ki. Az út menti különleges bokrok típusát nem tudtuk beazonosítani, de az időjáráshoz hasonlóan erősen mediterrán jellegük volt.

Az enyhén emelkedő földúton lassan odaértünk a vár tövébe. A tikkasztó hőség miatt a csapat ekkorra erősen szétszakadozott. Én az előkelő harmadik helyen haladtam a csapat elején, és csak egy dolgot sérelmeztem: az előttem levő Laci és Edina az összes szamócát felfalták, amit útközben találtak. Nekem már csak mutatóba hagytak! Persze úgy adták elő a dolgot, hogy nagyon kevés volt rajta, mégis valami okból ott töltötték az időt, amíg a több km-es lemaradásomat behoztam. :-)

Közben a kék jelzés ösvénye szinte az egész várhegyet megkerülte, András már kezdett azon aggódni, hogy rossz irányba megyünk, de aztán egy ponton az út hirtelen "ráfordult" a hegyre, és meredeken vezetett felfelé. Az erőltetett mászás közben Robi spanyol nyelvoktatást tartott Andrásnak, majd hirtelen átváltott a Septuaginta magyarra fordítására...

Az 529 m csúcson fekvő vár romjaihoz 3/4 egyre értünk fel. Odafenn erős, már-már viharos szél fogadta lelkes csapatunkat, és az eső is elkezdett csepegni. Volt, aki nehezen viselte az időjárás kihívásait, és addig fel sem merészkedett, míg újra ki nem sütött a nap. Mi, akik már fenn voltunk, a megmaradt várfal árnyékában húzódva vészeltük át a záport. Edina és András csak álmodoztak az autóban, illetve otthon hagyott esőkabátjaikról, mígnem Gábor megkönyörült rajtuk, és megosztotta velük a dzsekijét.

Szerencsére a rossz idő csak pár percig tartott, hamarosan már mindenki nyugodtan fogyaszthatta a magával hozottakat a várfal oldalában. Ebéd után A3 körvideót készített a csúcsról, mi Edinával pedig a szakadék szélén egyensúlyoztunk. (Mint látható, sikeresen.) A távolban ekkor már sütött a nap, és hála Istennek nem kellett sokat várnunk arra, hogy odaérjen hozzánk. Közben András - talán unalmában? - bogáncsokat kezdett fotózni. A sok várakozástól Edina falra mászott...

Néhányszáz fénykép elkészítése után már indultunk is tovább.

A hegyről leereszkedve sokáig szemlélhettük a szandai kőbánya épületes látványát - a szomszédos, szintén szétbányászott Berceli-hegy társaságában. Ennél jóval kellemesebb élményt jelentett a geológiai tanösvény egyik állomásának, a híres andezitömlésnek a megtekintése. Innen kicsit lejjebb kiértünk a bányatelep műútjára, ahol András felkérte Edinát az elveszett kék jel megkeresésére. Miután Edina már jó sokat gyalogolt lefelé az úton, András észrevette a tőlünk kb. 20 méterre levő jelet - az ellenkező irányban... (Mentségére szolgáljon, hogy tényleg nehéz volt észrevenni a jelet. Meg, hogy bocsánatot is kért Edinától.)

Ezek után a jelek sűrű erdőbe vezettek minket. A páratartalom a dzsungelt idézte, helyenként a növényzet is (lásd a "Laci a rengetegben" c. fotót). De ez még mindig jobb volt, mint amikor ismét nyílt terepre jutottunk ki, és perzselő hőségben keltünk át egy kukoricás dombtetőn. Szerencsére az ösvény ezután ismét erdőben vezetett, ahol újra nagyon finom vadcseresznyére bukkantunk.

Összességében az leereszkedés egész kellemes volt, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk Becskére, ahol némi folyadékfelvétel céljából és az elmaradhatatlan kéktúra pecsét megszerzése miatt betértünk egy kisebb vendéglátóipari egységbe (lásd még: kocsma). Csokit és kekszet majszolgatva és hideg üdítőt kortyolgatva próbáltunk nem gondolni a még hátralevő távra...

Ezután következett a túra legkeményebb része: tűző napon kutyagoltunk a pusztában. Ráadásul eleinte még aszfalton! Óráknak tűnt. Fák általában az út azon oldalán voltak találhatóak, ahonnan véletlen sem tudtak a nap ezen szakában árnyékot nyújtani nekünk. (De ott is csak elvétve fordult elő egy-egy példány).

Az Eresztvény nevű dombon átkelve egy kicsit változatosabb lett a táj: feltűnt előttünk a Galga völgye, mögötte pedig a 336 m magas Büdös-tó-hegy, és hamarosan már a fák is a megfelelő (azaz bal oldalon) nőttek, és így időnként árnyékot adtak nekünk, fáradt vándoroknak. Ennek ellenére egyre több volt az elégedetlenkedő hang - András meg is jegyezte, hogy ha itt lenne Juhász Tamás, biztosan puccsot robbantana ki... Bennünk a lojalitás (vagy a fáradtság?) legyőzte a puccsszervezés vágyát. Meg hát mindkét térkép Andrásnál volt...

Az út mellett több helyen kukorica és gabona ültetvények sorakoztak, Gábor be is szabadult egy búzatáblába, és kipróbálta, milyen lehetett az a bizonyos nagy vihart kavart kalásztépés szombaton. Ezután ismét árnyas erdőben haladtunk, majd ritka színfolt következett az erőltetett menetben: sikerült elcsípnünk azt a ritka pillanatot, amikor a becskei vasútvonalon a napi néhányszor közlekedő Studentka keresztezi a kéktúra vonalát (egész pontosan az Aszód-Balassagyarmat között közlekedő, 33534 sz. személyvonatot sikerült 15:47-kor megörökítenünk az egykori Becske vasútállomás közelében - a Szerk.).

A síneken átkelve egy enyhén emelkedő unalmas földúton haladunk felfelé a Cser-hát nevű csúcs (349 m) irányába. András próbálta mentegetni magát és helyzetet, magyarázta, hogy a mai túra pont egy kéktúra átkötő-szakasz, de ez senkit sem lelkesített. A túra végpontjaként kitűzött Bánki-tó és a csobbanás lehetősége annál inkább. Ennek következtében aztán megszületett a Nagy Terv, és a csapat gyorsan két részre osztódott: a gyorslábúak (András, Edina és Robi) előrefutottak Kétbodonyba, hogy mire a csapat többsége odaér, már a Szandaváraljáról áthozott depóautóval várhassanak minket. (Ráadásul így nem is kellett Felsőbodonyig gyalogolnunk, elég volt az alsóbodonyi patikáig eljutni.)

András búcsúzóul még a lelkünkre kötötte, hogy készítsünk dokumentumfotókat - ezt Anikó és Laci vállalta magára (vagy nem is volt más választásuk?) -, valamint azt, hogy a Duna-Tisza vízválasztót el ne felejtsük megnézni! Én ebből arra következtettem, hogy útközben még lesz legalább egy hegyvonulat, amin át kell kelnünk, de nem így történt. Laci vezetésével kellemes, árnyas ereszkedő útvonalon - észrevétlenül haladva át a vízválasztón - érkeztünk meg Kétbodonyba.

Hat óra tájban a sofőrök meghozták az autókat, és velük együtt az Edina-féle Nestlés finomságokat is, ami kedvező hatással volt a csapat vércukor szintjére, és így a hangulatára is. Ezután még megkerestük a túra utolsó pecsétjét (elég nehéz megtalálni, egy családi ház kerítésén lóg az alsóbodonyi elágazástól keleti irányban - a Szerk.), ami után András nagyon örült, mivel Bódvaszilastól Nagyvázsonyig már csak ez a szakasz hiányzott a kéktúrái közül...

Kétbodonytól csak néhány percre volt a régóta emlegetett Bánki-tó. Megérkezve rögtön látszott, hogy nagyon kellemes hely, már maga a látvány is kárpótolt bennünket a nap gyötrelmeiért. A fiúk bevonultak a part menti nádasba átöltözni, Laci fürdőnadrág-kölcsönzőjéből Péternek is jutott, így bár a reggeli beszerzés sikertelen volt, végül ő sem maradt ki a napvégi jutalomból. A lányok közül egyedül Edinának volt kedve megmártózni, így saját stégje volt a tó partján...

Az elszántak azonnal bele is vetették magukat a tóba. A mégelszántabbak a tó átúszására is vállalkoztak, ami elmondásuk alapján csodás élmény volt. A magas stégre való kimászás viszont, amivel először Robi próbálkozott, embert próbáló feladatnak bizonyult. A tóból nézve persze viccesnek tűnt, de amikor mások is megpróbálkoztak ezzel a mutatvánnyal, rá kellett jönniük, hogy kell hozzá karizom...

Elsőre két embernek sikerült stégrevetődnie: Edinának és Andrásnak. Ők ezen a napon több sportágban is elnyerték az első helyezést megosztva: távfutás, tóátúszás, kimászás - lehet, hogy ezeket is javasolni kellene az olimpiai ágazatok közé? Persze utánuk a többiek is kijutottak, bár volt, aki csak külső segítséggel.

A megszárítkozás után már csak a villámgyors hazaút volt hátra, melynek fő célja az volt, hogy a kisgyermekes résztvevők hazaérkezzenek fürdetésre. András és Laci beszámolója szerint ezt is sikerült teljesíteni, így tényleg jól zárult a nap.

Mindent összevetve a csapat nevében szeretném megköszönni Andrásnak, hogy a fizikai kondíciónk edzése mellett akaraterőnk acélosításához is hozzájárult, valamint töretlen jókedvével és humorával magasra emelte a kirándulás színvonalát.

Somodi Júlia

Túralista