Túralista

Kétnapos kéktúra a Zempléni-hegységben

1. nap (Hollóháza – Nagy-Milic – Füzér – Füzérkomlós – Bózsva)

2. nap (Bózsva – Kishuta – Nagyhuta – Vágáshuta – Rudabányácska)

Zemplén eleje

Zempléni hétvége, első nap (2007. január 27.)

A csapat péntek délután három kocsival vágott neki a 2007-es év első túrájának. Cél Magyarország legészakibb tája, a Zempléni-hegység, azon belül is Pálháza, ahol remélhetően fűtött szállás vár ránk...

Mi (A2, A3 és jómagam) a Mexikói úttól indultunk el A2 autójával Budapestről. Miskolcig az M3-as autópályán mentünk, onnan pedig a 37-es főúton, hogy Szerencsen felvehessük Edinát. Az út gyorsan eltelt, az esti 7 órás érkezést ugyan egy kicsit lekéstük, de még így is mi értünk oda Pálházára elsőnek.

Az érkezéskor már várt minket a Hanyi Istók turistaház tulajdonosa, aki gyorsan körbevezette a csapatot az épületben, ismertette a tudnivalókat, és leegyeztette velünk a fizetési dolgokat. Kicsivel utánunk másodikként megérkezett Gábor és Balázs is, ám Vikiék csak jóval később értek oda, mivel Ágival nem sikerült pontosan tudatni, hogy melyik metró végállomásról történik az indulás...

Ekkorra a csapat már elég éhes volt: előkerültek a táskákból a szendvicsek, pogik, konzervek (ezen az estén még hozott anyagból dolgoztunk). Sajnos a konyha mikróval nem volt felszerelve, így A3 a gázon gyújtott alá sóletkonzervjének. Mivel túravezetőnk kellően éhes volt, a konzervnek kb. a fele el is fogyott melegítés közben ("jó sólet konzerv, hozták még hazulról").

Vacsora után A3 azonnal nekifogott a már Pesten beharangozott diavetítés előkészítésének, és egy asztal, egy szék és néhány vágódeszka segítségével mintegy 15 perc alatt sikerült is megfelelő pozícióba állítania a diavetítőt... A falon a túracsapat kezdetétől a 2002-es Dolomitok túrán át egészen a 2005-ös családos Triglav túráig láthattunk kedvcsináló képeket. Ezután következett a meglepetés: A3-ék 2004-es izraeli kirándulásának képeit csodálhattuk meg, majd A2 díjnyertes fotóiból láthattunk összeállítást. A lépek sok emléket megelevenítettek: már éjjel 11 is elmúlt, mire a takarodóra sor került.

A (túl)fűtött turistaházban az éjszaka többeknek (Viki, A3) igen kevés pihenést hozott, de ez szerencsére nem nyomta rá bélyegét a következő napra.

Szombat reggel 7 óra körül kelt a csapat. Igazi szép téli napra ébredtünk, kintről hóesés és fehérbe borult táj hívogatott. A tüzes imaalkalom után megreggeliztünk, majd gyors csomagolás következett a túravezető folyamatos nógatása mellett. (Itt mondunk köszönetet Gábornak a három szatyor Cadburry csokiért, valamit Edinának, aki már nem elsőre kedveskedik Nestlé termékmintákkal a túracsapatnak. A3 egyébként mindkét túrán komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze Edinát a honlapunkban rejlő reklámlehetőségről, amiért cserébe némi anyagi támogatást várna a túrák finanszírozásához. Edina a konkurencia megkeresésével történt "fenyegetés" ellenére nem adta be a derekát, de lesz még következő túra!)

A 3/4 10-es indulás után Hollóháza felé vettük utunkat. Mire odaértünk, Juhász Tamásék már ott vártak ránk, azaz megérkezett Pestről a plusz öt fő. Felvonultunk a büfébe, illetve kenyeret vettünk az esti vacsorához, miközben a három sofőr (A2, Gábor és Viki) elvitte a depókocsikat Bózsvára és Füzérkomlósra.

Miután visszaértek, kéktúra pecsételés következett a Porcelángyár portáján, majd fél 11-kor végre elindult a TÚRA! (Az összlétszám 14 fő volt, valamint ekkor már Horváth Tamás is Sátoraljaújhelyen várt a füzéri buszra.)

Hollóházáról északi irányban gyalogoltunk ki. A kezdeti aszfaltút hamarosan keskeny ösvénnyé változott, ami végre havas volt (a hómentes tél után végre fehér tájat láthattunk!). Sűrű erdőben haladtunk, később kiértünk egy tisztásra (Sarjános-rét), ahol az élen járók eltévesztették a kék jelet, annak ellenére, hogy az igazán példás módon volt az egész út során felfestve. Ezután felkapaszkodtunk egy dombra, majd a túloldalán ereszkedni kezdtünk, és hamarosan kiértünk a Lászlótanya felé vezető műútra.

Egy ideig a havas aszfalton mentünk, de aztán a Vágott-hegynél az ösvény jobbra fordult, és emelkedni kezdett a hegyoldalban. Mehettünk volna az aszfalton is, de annál az emelkedő is jobb volt, így előbb felkapaszkodtunk a hegyre, majd a túloldalon lefutottunk. Ismét elértük az aszfaltutat. Itt indult jobbra Füzér felé a kék+ átkötő út, de mi természetesen nem rövidítettünk, hisz a teljes kéktúra bejárása volt a cél. Továbbmentünk a Bodó-rét irányába.

A bodó-réti büféhez megérkezve pecsételtünk, majd beültünk egy "kicsit". Odabenn a csapat kellően kimelegedett és leizzadt, és bár túravezetőnk csak öt percre engedélyezte a megállást, valahogy ebből jóval több lett...

Mint kiderült, a csapat több tagja nyolc éve is betért ebbe a büfébe, és akkor finom házi hurkát kóstolhattak meg. Ezúttal a tulajdonos jó üzleti és marketing érzékkel először forralt bort kínált a társaságnak, amire nem mutatkozott kereslet, mivel teát szerettünk volna inni. Nagy nehezen abba is belement, valószínűleg azért, mert házi lekváros derelyét is rendeltünk mellé, ami gyorsabban kész volt, mint a tea. (Mintha számított volna egy ekkora társaság vendégül látására.) A négy adag derelye és néhány liter tea gyorsan elfogyott. Végül senki nem bánta meg a rendelését: igen ízletes házi derelyét ehettünk ("derelye - amitől megjön az ereje"), és a pihenés is jól esett. (Hogy nyolc év múlva, amikor újra erre járunk, mivel fog kínálni a házinéni, illetve bevesszük-e a "marketing szövegét", ki tudja?)

A nagy pihenő után folytattuk az utat észak felé. Attila és Tamás (alias Atesz&Portesz) ekkor melegedtek be a vókitókizásba, hogy áthidalják a csoport eleje és vége közötti 50 méteres kommunikációs szakadékot, illetve emeljék a csoport (és főleg egymás) hangulatát. A Bodó-réttől egy ideig még az aszfaltúton mentünk, majd azt végképp elhagytuk, és bevetettük magunkat a hatalmas bükkfák közé.

A folyamatosan északnak haladó kék jelzés egy bevágásánál hajtűkanyarszerűen jobbra kanyarodott, és déli irányban kezdett emelkedni a hegyoldalban. Aztán hamarosan egy nagy balkanyarral keletnek fordult - itt sütött ki először több percig a nap. A kaptató folytatódott, és az út nemsokára felért a Nagy-Milic és a Herman-ház-tető (korábbi neve: Remete-hegy) közötti nyeregbe, ami már kb. 850 m magas. Innen csak egy perc volt a szlovák-magyar határ, ahol az első határkőnél sok fotó készült: a kőre történő csoportos felállás elsőre elég nehezen sikerült. A fiúk négyen, a hölgyek öten próbálkoznak, több-kevesebb sikerrel...

Ennél a határkőnél találkozik az Országos Kéktúra az Északi Zöld elnevezésű új úttal, ami a szlovák-magyar határon vezet végig. Az Északi Zöld turistaút gondolata a Szlovákia és Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását követő határliberalizációs tárgyalások nyomán érlelődött meg. A mostani hivatalos határátlépő pontok besűrítését először Szlovákia kezdeményezte, majd a magyarok továbbgondolták. Előreláthatóan számos új határátlépési pont nyílik a két ország között. Az Északi Zöld elnevezésű és természetesen zöld színű új turistaútvonal Balassagyarmat és Sátoraljaújhely között került kialakításra, kb. 390 km hosszban.

A kéktúra a zöld jellel együtt a határnyiladékban vezetett tovább. A nyeregből a gyönyörű fehér tájban először leereszkedtünk egy kis hupliba, majd felkapaszkodtunk a mai túra csúcspontára, a Nagy-Milicre (893 m). A csúcson álló, összefirkált betonoszlopnál csúcsfotók készültek, majd előkerülnek a táskákból a kicsit megfagyott csokik. Ám ezeket már jórészt menet közben ettük meg, mert odafenn igen hideg szél fújt (Tomcsi el is nevezte a hegyet Nagy-hideg-hegynek). Lefelé tartva szembetalálkoztunk Horváth Tamással, aki egy lendülettel megmászta a csúcsot, majd gyorsan csatlakozott hozzánk.

Hamarosan elhagytuk a határt és a zöld jelet, és meredek, jeges-havas úton kezdtünk ereszkedni. (Közben kikapaszkodtunk a térképen "Szép kilátás" szöveggel jelzett gerincre, ahonnan valóban szép kilátás nyílt.) Az elöljárók (A2, A3, Tomcsi, Tamás) gyakorlatilag lerohantak a lejtőn, és csak a Csataréti-erdészháznál várták be a csapatot.

Az erdészháznál kisebb humorfesztivált rendeztünk: mindenki kiadhatta magából a benne rejtőzködő színészi tehetséget. Volt, akinek a törzse nyúlt meg látványosan, volt, akinek a keze ért messzire, vagy csak vizesnek érezte magát, és kiteregették. Csoportos fotó is készült, ahol egymásba kapaszkodva megpróbáltunk egylábon állva maradni.

A mókázás után lassúbb tempóban, egy csapatban maradva folytattuk az utat az Alsó-patak mellett. Miután átkelünk a patakon, a Magas-hegy oldalában az ösvény meredek sziklás hegyoldalban bevágva folytatódott, ahol szépen látszott a hegység vulkanikus kőzete (andezit). E kapcsán született az alábbi versike:

A hegyről hamarosan egy tisztásra értünk (Senyánszki-rét), ahonnan szép látványt nyújtott a felettünk feltűnő füzéri vár. A réttől már nem volt messze a Várhegy alatti parkoló, ahol A3 megállított minket, és demokratikusan szavazásra bocsátotta a kérdést, hogy felmenjünk-e az igen magasan fekvő objektumhoz. Mivel legalább nyolcan jelentkeztek, hogy igen, így az önként jelentkező Attilára bízva a cuccok őrzését megkezdtük a kapaszkodót.

A füzéri vár emlékezetes marad a túracsapat életében. Amikor felértünk a várkapuhoz (délután három órakor), az éppen bezárt: a jegyszedő néni az orrunk előtt távozott. Úgy látszik, nem látott nagy fantáziát a túracsapatunkban, mivel nem sok erőfeszítést tett arra, hogy bemehessünk. Annyit azért még megjegyzett, hogy körbe lehet járni a várat. El is indultunk hát körbe.

Mivel nagyon bosszantó volt, hogy így ki lettünk zárva, néhányan nekivágtak, hogy felmásszanak a várfal egyik nem túl meredek, néhány méter magas részén. Mire sikerül felmenniük, a csapat másik felét már bent találták a várudvarban. (A vár újjáépítés alatt áll, és így alulról, egy törmelékkiadó résen át falmászás nélkül is be lehet jutni.) A várból gyönyörű kilátás nyílt, amit persze meg is kellett örökíteni. Az udvaron találtunk egy használaton kívüli kalodát, amit többen ki is próbáltunk. Nekem néhány másodperc bőven elég volt benne, főleg amikor a "lábaimat" is sikerült beleerőltetni! Ne tudjátok meg, mit éreztem, bár gondolom, az arcomról úgyis leolvasható...

A várban időnként nagy kulturális élet zajlik, erre utalt a színpad megléte. Természetesen mi is felálltunk az emelvényre, és néhány ad-hoc koreográfiát prezentáltunk (lásd fotók). Amikor legközelebb erre járunk, nem gondolom, hogy fizetnünk kellene, látva a túracsapat színészi talentumait (lehet, hogy néhányan pályát tévesztettek vagy polihisztorok?), csak az a lényeg, hogy három óra előtt érkezzünk, hogy még legyen közönségünk, ne csak magunkat szórakoztassuk.

Ezúton is köszönet a várőrző asszonyságnak, hogy nem engedette be a csapat tagjait: így ingyen mentünk be, és élményekben gazdagon jöttünk ki. (A következő túrák során is javaslom egy-két bezárt vár bevételét, az önbizalom megvan: a csapat jól teljesített.) A várból a csomagokhoz lefutva gyors uzsonna következett, ami miatt viszont két részletben indultunk le Füzérre, a fázósak ugyanis előresiettek. Sajnos kommunikációs hibák miatt a cityben a két félcsapat sikeresen elkerülte egymást, és a főutcán külön-külön ment végig, csak a falu végénél sikerült újraegyesülnünk.

A "Füzér vége" táblánál a kék jelzés derékszögben jobbra fordult, és a Bisó-patak völgyébe vezetett le. A patakon a lassan leszálló estében igen kalandos volt az átkelés, nem is úsztuk meg szárazon...

A vízfolyás után egy óriási szántóra vitt ki az út, ahol csak igen ritkán lehetett kék jelzést látni. Hamarosan egy útelágazáshoz érkeztünk, nem tudtuk: jobbra vagy balra. A3 elővette a térképét, az alapján jobbra mentünk. Jól döntöttünk, hamarosan ismét egy erdős részhez érünk, ahol újra láttunk kék jeleket. Leereszkedtünk Füzérkomlós széléhez, ahol jobbra fordultunk, majd a következő útelágazásnál könnyes búcsú következett.

Mivel már délután öt óra felé járt az idő, egy "élcsapatnak" muszáj volt előremennie, hogy előkészítse a vacsorát, amit már nem (csak) hozott anyagból akartunk megcsinálni. Így aztán a három hős szakács (azaz Viki, Attila és én) búcsút vett a többségtől, és Viki kocsijába ülve visszaautózott Pálházára.

A csapat többi tagja a Füzérkomlós és Nagybózsva közötti bő 6 kilométert egy lendülettel, pihenő nélkül tette meg. Az út szinte végig az egykori Füzérkomlós-Sárospatak keskeny nyomtávú vasút nyomvonalán vezetett, ami lehetővé tette, hogy a sötétben is lámpa nélkül lehessen haladni: a hó jól világított a holdfényben, csak az űrszelvénybe benyúló tüskés ágak jelentettek gondot néha. Kisbózsva határában a jelzés átkelt a Cserepes-tető magaslatán, majd levezetett Nagybózsvára, ahol a túra este hatkor rendben véget ért.

Közben mi, a vacsora előkészítői visszaérkezünk a pálházai szállásunkra, ahová már megérkeztek esti társaink is: 18 éves körüli tinik (nevezzük őket "csíráknak"), akik két leányzó felnőtté válását kívánták az este - és sajnos az éjszaka - folyamán megünnepelni.

Miután letettük a túracuccot, Viki, Attila és én nem sokat késlekedtünk: nekiestünk a több kiló burgonya, sárga- és fehérrépa megtisztításának. Mire belemelegedtünk a darabolásba, megérkezett a csapat többi tagja is. A2 volt a főszakács, de többen segédkeztünk előkészülni a vacsorához, így gyorsan el is készült az étel (mivel a marhát nem a mai túrán ejtettük el, a pörköltalap még otthon készült).

A csírákat megkérjük, hogy engedjék át az étkezőt a vacsora erejéig: a hosszú túra után igen jólesett a meleg étel és a kellemes társaság, valamint A2 humoros felszolgálása. Köszönet még egyszer a főszakácsnak és segédeinek!

Vacsora után visszaadtuk a terepet a tinédzser-társaságnak (akik közül többen le sem feküdtek ezen az éjszakán...), majd Horváth Tamás tartott képes beszámolót hargitai túrájáról. A napot a mai túra képeinek gyors áttekintésével zártuk, majd jöhetett a jól megérdemelt takarodó.

Fekete Péter

Zemplén eleje

Zempléni hétvége, második nap (2007. január 28.)

Ez a nap is úgy indult, mint a többi: "Hadd aludjunk még egy kicsit!..."

De nem lehetett, András szavai kénytelen-kelletlen kiugrasztottak minket az ágyból. Furcsa volt ugyan, hogy halljuk a hangját, hisz egész éjszaka csak a szomszéd társaság "muzsikáját" hallottuk. Most viszont másfajta zene szólt: egy gitár az ebédlőből, Roland kíséretében. Ennek nem lehetett ellenállni!

Így hát ez a nap is úgy indult, mint a többi: imával, dicsérettel. Gyorsan el is tűnt a kialvatlanságunk minden nyoma, és így elindulhatott egy valóban vidám vasárnap. Reméljük, Rolandra buzdítóan hatott a legjobb dicséretvezetőnek járó Oscar-díj, és hagyományt teremt nekünk ezzel a gitározással.

Eljött a reggeli ideje is. Így már harmadízben is úgy indulhatott a nap, mint szokott: a reggeli kávéval. Egy fiiinooom, illllatos, zzzamatos Nescafé 3in1-nel! (Vagy egy másikkal, de ennek nem emlékszem a nevére, talán nem is olyan fontos. J)

Felhívom a figyelmet, hogy csapatunk talán legrendszeretőbb tagja, Zsuzsi, önszántából minden koszos edényt eltakarított utánunk szombat este is, és vasárnap reggel is. Pedig volt sok belőlük. Megérdemelten kapta hát a "legönzetlenebb mosogató" Oscar-díját Andrástól.

Bár fél 8-kor keltünk, a cuccok összepakolása lassan ment, így csak 10.50-kor indultunk el a turistaházból. Kocsikkal átmentünk a szomszédos Bózsvára, ahonnan szikrázó napsütésben indult a túra. És kéktúra pecséttel! Ez életem első ilyen pecsétje!... Bár lehetne az ötödik is, ha András szombat reggel nem sürget annyira az indulással, és nem hagyom a házban a füzetet! No, de nem haragszom. A szombati útvonal megéri, hogy még egyszer bejárja az ember.

Ellentétben a vasárnapival. Pedig az is szépen és érdekesen indult: andezit szikla, aztán tufás sziklák barlangokkal, és valami jeti hozzá, akit történetesen Balázs névre kereszteltek. Szerencsére valaki emlékezett és emlékeztetett a "jetikettre", ennek köszönhetően Péter végül nem kövezte meg Balázst. Találtak más szórakozást maguknak: lógtak, mint a lajhár (lásd fotó).

A Szár-hegyen és a Szuha-völgyön túljutva Kishutára érkeztünk, ahol A3 és Gábor csatlakozott hozzánk. Ők a fantasztikus szervezésnek köszönhetően (A2-nek "szervezői különdíj" jár érte) szétszórták a kocsikat, hogy a túra végén kényelmesen autóba ülhessünk Rudabányácskán. Köszönjük, ezt tényleg ügyesen csináltátok!

Kishutától erőltetett menetbe kezdtünk (volna, ha nem lett volna olyan jó a társaság). Négy hosszú km következett - aszfalton. Közben sok-sok kép készült bármiről, ami egy kicsit is érdekesnek tűnt. Például Nagyhuta táblájáról, mely szerint "Vel'ka' Huta európai falu, LEADER Közösség". A faluban megszületett életem második kéktúra-pecsétje. Négy kilométer kemény aszfalt után már igazán itt volt az ideje!

Nagyhuta főutcájának végén ismét egy érdekesség: jobbra a Repka-völgy - zsákutca, balra a Tegda-völgy - zsákutca. Alattuk még egy tábla: zsákutca. Sok előnye van a gyalogos közlekedésnek...

Bevettük hát a balkanyart, és gyorsan feljutottunk a temető fölé. Itt némi csapatátrendeződés történt, ki elölről hátra, ki hátulról középre jutott, vagy egészen lemaradt, mint Zsuzsi és én. Most épp jól jártunk vele, ugyanis "a csapat spontán módon (és majdnem mindig jó irányban) történő mozgatásáért" különdíjjal jutalmazott lányok vezetésével a csapat eleje a Szoros-bérc 463 m-es teteje felé vette az irányt (ekkor 310 méter körül voltunk). Végül A3 kiáltott utánuk (na nem azonnal...), hogy ezt most nem kellene, mást mutat a kék!

A Hollós-patak völgyében ígéretesnek tűnő jégtócsák, -tócsácskák kerültek elénk, de szinte mind beszakadt alattunk. Hamarosan azonban szilárdabb talajra váltottunk aszfalt formájában... Újabb 2 és fél kilométeren át!

András a túra szervezésekor jól eltitkolta előttünk ezeket az aszfaltos szakaszokat, így nem kíméltük. Úgy tűnik, neki is elege lett - belőlünk. Úgy döntött, Vágásská Huta-nál kiszáll. Egy kocsmánál. Követtük. Majd fél órán át ültünk kint a hidegben! Csak azt ettük és ittuk, amit hoztunk, de azért kaptunk egy újabb pecsétet. Közben ápoltuk András lelkét, több-kevesebb sikerrel. (Úgy tűnik, még rátettünk egy lapáttal, mert bejelentette, hogy augusztusig nem fog nekünk túrát vezetni. Mintha ezt már hallottuk volna. J)

Anikó lábát is ápolni kellett, mert a tegnapi túrán kisebesedett. Ő igazán nagy teljesítményt nyújtott aznap, meg is kapta az "Ironwoman különdíjat" Andrástól. De nekünk is fájt már a lábunk! A bakancsot nem aszfaltra találták ki!... Na hagyjuk ezt, András már úgysem vezet nekünk túrát augusztusig.

Mikor végre továbbindultunk, túravezetőnk egy új, mégis ismerős dologgal hozakodott elő: szeretne sok-sok Nescafét inni és Maggi levest enni a későbbi (bizonyára augusztustól vezetett) túrákon. Egész érdekes ötletek jutottak eszébe a Nestlé megnyerése érdekében, de a lobbizás kemény munka. Még lesz mit tennie ezügyben. J

Valamivel később ismét Rolandnak vettük nagy hasznát, ő vette ugyanis észre a távoli kéket, így nem vétettük el az irányt a Kavicsos-bérc oldalában. Ahol hamarosan egy gyönyörű erdei fenyveshez értünk! Havas hegyoldalon! Ahol ismét kisütött a nap!

Pontban 3 órára értünk fel a nap csúcspontját jelentő Nagy-Hallgató-nyeregbe (380 m). Ez volt a max. teljesítményünk aznap. Tamás, amint meglátott pár kivágott bükkfát, gyorsan el is magyarázta az egyik törzsön, mi az évgyűrűk deformáltságának az oka. (Tamásnak a "Gáti Robi különdíj" mellé adjunk "mindentudás különdíjat" is, hogy még sok érdekes dolgot meséljen nekünk!)

A nyeregtől lefelé menet eljutott hozzánk valami A3 és Péter közötti hócsata híre is, de a csoportos megmérettetés ezúttal elmaradt... Ugyanis az egész utat nagyon gyorsan tettük meg. Szó szerint nagyon gyorsan. (Lemaradni csak Anikónak lehetett egy picit a lába miatt, de őt is bevártuk egy rövid pihenővel, és végül ő ért elsőként célba!) Nem volt apelláta, menni kellett. Most András sem panaszkodott - legalábbis a haladási sebesség miatt nem. Ám amikor a turistaút végéhez közeledtünk, úgy érezte, hogy az erdő szélén álló magaslest az Úr is neki teremtette. Megragadta hát az alkalmat, és rövid szónoklatot intézett hozzánk. Tapsvihar fogadta! Pedig nem hagyta szó nélkül a kétnapi cukkolást sem...

Negyed 5-re leértünk a harmadik, egyben utolsó műút elejére. A negyedik (a többieknek nyolcadik) kéktúra pecsét után már csak egy kilométer várt ránk - persze aszfalton. Rudabányácskára még világosban, fél 5-re érkeztünk meg.

Amíg a "legjobb sofőrök", Viki, A2 és Gábor elmentek a Bózsván és Kishután hagyott autókért, a Vadász büfé teraszán sok-sok finomság kerül elő a zsákokból, amit valószínűleg a túra tempója miatt nem volt módunk előszedni korábban. A sok finom étel, ital láttán András gyorsan asszociált, és a jövő nemzedékének próbált enni- és innivalót biztosítani (Nescafé és Maggi formájában) az elkövetkező túrákra. Ez igazán nyomós érv volt - csak így tovább a lobbizással!

Végül a teraszról a büfé melegebb részébe húzódva vártuk meg, amíg a három autó visszaért Rudabányácskára, hogy aztán gyorsan szétröppenve elinduljunk haza.

"21 km 5 és fél óra alatt - ez téli körülmények között nem is rossz teljesítmény" - kommentálja a túravezető. Nagyon nem az, én is úgy éreztem, különösen a kétnapi 46 km második részeként. Nagy élmény volt, András, ismét köszönjük, hogy megszervezted!

Kiss Edina

Balázs impressziói ugyanerről a napról

Éjszaka
Ezen az éjszakán lényegesen jobban aludtam, mint előző este. Szombat este ugyanis kibéleltük egy felsővel az ágyam melletti lengő radiátort, hogy ha véletlenül beletérdelek, ne csörömpöljön, mint előző este, mikor még a szemközti szobában is felébredtek rá. Ez utóbbiról A3 tudna mesélni...

Indulás
Bózsván újabb pecsét került a túrafüzetbe, majd ott folytattuk, ahol szombaton abbahagytuk. A falu határában egy nagy andezittömbbel induló domb oldalában felfedeztük a helyi jetik barlangjait, és Péterrel demonstráltuk is, hogyan zajlik a jeti kijövetele a barlangból, ha gyanútlan turisták zavarják meg a nyugalmát. (Egyébként az ajtók mögött apró pincék lehettek, amiket anno a sziklába vájtak a helybeliek. Sokat láttunk belőle utunk első szakaszán egészen Kishutáig.)

Erdőben
Bózsva és Kishuta között áthaladtunk egy buckás, vízmosta területen is. Pár méteres völgyek és gerincek tarkították a felszínt, egy ilyen "völgyben" vitt a kék jelzés. A tájat az erdő avarja borította, amire egy kevés hó hullott a napokban. Az egész úgy nézett ki, mintha porcukrot szórtak volna a tájra...

Aszfalton
Kishutától kezdve egy hosszú aszfaltos szakasz következett. Itt is fotózgattunk néha, ilyenkor egyikünk-másikunk pár percre lemaradt a csapattól, majd igyekezett gyorsan felzárkózni. Egy szembejövő helybeli férfi meg is szólta a csapatot, mikor épp egy fotózás után siettem utánuk, hogy miért nem várnak meg! Kishuta végén találtunk egy Orbán táblát (egy hol balra, hol jobbra kitérő nyíl), majd egy Gyurcsány táblát is (egy szökellő szarvas bezárva egy vörös háromszögbe). Ezután hamar átértünk a szomszédos Nagyhutára.

Eltévedés
Nagyhután újabb pecsételő hely volt, majd a falu végén véget ért az aszfalt is, és az út elindult fel a hegyre. András ekkor a kissé szétszakadozott csoport végén fotózott, és csak az utolsó (vagy inkább utolsó utáni) pillanatban tudta megmenteni a csapat első felét a totális eltévedéstől! Ők ugyanis egyáltalán nem figyelték, merre megy a kék jelzés. A korrekciót követően egy kis időre átvettem a csoportvezetői szerepet, mondván, úgyis utolérnek, mikor megállok fotózni. Ez meg is történt, mikor Péter bemutatta, hogy mit csinál a fázós remete egy odvas fa tövében...

Ereszkedés
Egy meredekebb rész következett lefelé a völgybe. Itt fedeztük fel, hogy a kéktúrázók mind ugyanabba az ágba kapaszkodnak lefelé menet, ugyanis egy 20 centis szakaszon hiányzott róla a kéreg. Ahogy figyeltem, a mi csoportunk tagjai is rendre ugyanott kapaszkodtak meg... A lejtő után az út ismét szekérúttá szélesedett, melyet gyakran tarkítottak befagyott pocsolyák. Ezeken hazárdírozós terhelészteszteket hajtott végre a csoport néhány tagja, melyek esetenként rosszul végződtek.

Ismét aszfalton
A völgyből újra egy műúthoz jutottunk ki, ezen gyalogoltunk be Vágáshutára. (Megjegyzem, ezek a hutás falvak elég szépen rendben voltak tartva, hazai viszonyokhoz mérten mindenképp.) Vágáshután volt a túra vége előtti utolsó pecsételőhelyünk egy vendéglátóipari egységben. Itt hosszú pihenőt tartottunk, miközben a helyi kutyákat és cinkéket fotóztuk.

Befejezés
A falu után egy lankás földúton ismét nekiindultunk a hegynek. A mai túrában már nem voltak nagy szintek, a nyereg, amin ebben az utolsó szakaszon áthaladtunk, 380 m magas volt. Az út ezen utolsó szakaszát (is) beszélgetések, poénkodások tarkították. A végállomás Rudabányácskán volt, itt szereztük be az utolsó pecsétet is, majd a helyi vendéglátóipari egységnél vártuk, hogy megjöjjenek a kocsik. Eleinte páran még kint üldögéltünk a teraszon, de mivel majd egy órát kellett várni, a hideg végül jobb belátásra bírt minket... Fél 6 körül visszajöttek sofőreink a három autóval, még egy kis pakolászás és búcsúzkodás következett, aztán irány haza.

Fekete Balázs

Túralista