Túralista

Sárvártól Sümegig 8 óra alatt (2008. május 3.)

Egy gyakorlott kéktúrázó biztosan felkapja a fejét a fenti cím láttán... Ejha! Hiszen a fenti kéktúra-szakasz 72 km hosszú! 8 óra alatt? 9 km/h-s átlagsebességgel?! Akkor ezt most hogy? In medias res: biciklivel. Ezt a kéktúrát ugyanis kivételesen biciklivel nyomtam végig. Hogy miért? Máris sorolom az okokat:
1. A hasonló tájakat érintő márciusi kőszegaljai gyalogtúra emlékébe még ma is beleborzongok. Soha többé!
2. Az út általában közel sík terepen, nagyrészt aszfalton vagy dózerúton vezet. Most őszintén: gyalogtúrás szempontból az OKT egyik legvacakabb részéről van szó!
3. A kéktúra atlasz is megjegyzi: „Ezt a szakaszt igazából a kerékpáros turistáknak ajánlhatnánk.” Ha már ők is ezt mondják...
A végső lökést a ’98-tól szintén kéktúrázó feleségem adta meg, amikor nekem szegezte a kérdést: „Most akkor miről szól az országos kéktúra: a természetjárás öröméről vagy a mazochizmusról?” Mivel tudtam, hogy ezt a szakaszt gyalogosan és egyedül csak ordítva tudnám megtenni (lásd még a legutóbbi túrán a Rába gátján történteket), hosszú gondolkodás után úgy döntöttem: jöjjön a bicikli! Ugyan akadt még egy kisebb probléma (indulás előtt egy nappal a bringám nem működött), de ezt végül is egy baráti szerelő orvosolta, este fél kilenckor átvehettem az üzemkész járművet. Hát akkor: gyerünk!

A fél ötös kelés egy kicsit megviselt, de nem sokat morfondíroztam, tettem a dolgom, mint egy robot. Öt óra után pár perccel már Kelenföld felé robogtam a néptelen utakon – öröm ilyenkor Budapesten autózni! Jóval a vonat indulása előtt ott voltam a helyszínen, megvettem a jegyet, majd a peronon vártam a napfelkeltét és a 900-as gyorsot a Déliből.

Hamarosan fel is tűnt az 1134-es Szili vontatta szerelvény, és kényelmesen elhelyezhettem Schwinn-Csepel gyártmányú gépemet a biciklitároló kocsiban, magamat meg egy ülésen... A hosszú utazásból főleg a Bakonyon való átkelés maradt meg bennem, mely során a gyönyörű erdők láttán felidéződtek korábbi kéktúrás emlékeink is. A három órás zakatolás gyorsan eltelt, így egyszer csak azt vettem észre, hogy – pontosan öt héttel az előző kéktúra befejezése után – ismét ott állok a sárvári vasútállomás peronján.

Mielőtt a nosztalgikus érzések ledöntöttek volna a lábamról, bementem a jegypénztárhoz pecsétet kérni, majd felpattanva a drótszamár hátára, nekivágtam Sárvárnak. Legutóbb a város „sötét” oldalát ismertem meg (persze valójában én voltam teljesen kikészülve), ezen a napon viszont nagyon szép élményeket kaptam tőle.

Már a várhoz vezető utcák is nagyon kellemesek voltak, a színesre festett régi-új házak a nagy forgalom ellenére széppé varázsolták az utat. A Városháza elé érve újabb meglepetést jelentett a tér gondozottsága: az üdítően szép virágok, a stílusos kandeláberek, a díszburkolat és a szökőkút együttese rendkívül harmonikus látványt nyújtott… Az összképet az itt már csekély autóforgalom és a sétálgató kisgyermekes családok tették teljessé.

Fél tízkor megérkeztem a Nádasdy-vár téglahídjához, ahol épp futóversenyre invitálták a sportos kedvű vállalkozókat. A „tízlyukú” hídon végiggurulva hamarosan benn álltam a várudvaron, majd a boltíves épületben ismerkedtem a vár történetével.

A ma leginkább egy reneszánsz várkastélyra hasonlító vár erődítményrendszerének egy kisebb kőfallal megerősített, részben fából épített 13. századi vár volt a magja. Az erődítmény az egymást követő átépítések nyomán nagyjából a XVII. század végére nyerte el mai arculatát. A XIII. századtól kezdve hol királyi, hol főúri tulajdonban volt, majd 1534-től a Nádasdy családhoz tartozott. Nádasdy Ferenc 1671-es országbírói kivégzése után a vár a bécsi kincstár tulajdona lett, tőlük Draskovich Miklós, Nádasdy Krisztina férje vásárolta vissza. Végül 1875-ben házasság útján a bajor hercegi család tulajdonába jutott, akik egészen 1945-ig birtokolták. Hadászati szempontból sosem játszott jelentős szerepet. Ma a Nádasdy Ferenc Múzeum, könyvtár és művelődési központ működik benne.

A vártól és az azt körülölelő parktól elbúcsúzva és a kék jelzést követve elhaladtam a bíróság épülete előtt, majd a Gyöngyös-patak partján kerekezve nemsokára a sárvári csónakázótónál jártam. A tavak környezete szinte arborétumi minőségű volt, az öreg fák között gondozott utak vezettek, a tórészeket összekötő csatorna felett fahíd emelkedett. Miután zárásként még a gyógyfürdő mellett is elhaladtam („Köszönjük néked, Sárvár, sárvári termálkristály…”), az az összkép alakult ki bennem, hogy bizony egy nagyon is élhető kisvárost hagyok magam mögött, ahova – a múltkori tapasztalataimat felülírva – máskor is érdemes visszatérni.

Pontban tíz órakor értem el a Rábát és a régi közúti hidat. A 84-es főút északabbra helyezésével a forgalom jelentősen csökkent, aminek a helyiek nyilván nagyon örülnek (én is örültem). Átkeltem a kanyargó folyón, majd folytattam az országos kéktúrát – aszfalton. (A nap folyamán itt éreztem először, hogy rendkívül jól döntöttem, amikor a bringát választottam.) A sárvári Hegyközség felé vezetett az út, közben jobb oldalon egy régi kőhíd is elmaradt mellettem.

Nemsokára elértem az útelágazást, ahol a kék jel balra fordult, én viszont úgy döntöttem, hogy kihagyom a térképen „Hiányosan jelzett útszakasz” felirattal jelölt részt, és inkább a sitkei kastélyhoz teszek egy kitérőt. Tovább kerekeztem tehát az aszfalton, amely egy körforgalomban keresztezte a 84-es főutat, majd egy lejtő után a Lánka-patakot is. Ezután egy szép erdőben nyomtam felfelé a pedált, amikor balról egyszer csak megérkezett az egykori Sárvár–Zalabér-Batyk vasútvonal nyomvonala.

Itt kell megemlékezni az 1975-ben megszűnt vonalról, melynek első szakasza nagyjából párhuzamosan futott az országos kéktúrával, a két nyomvonal több településen is (Sitke, Gérce, Káld, Hosszúpereszteg, Szajki-erdő) találkozott egymással. Az egykori vasútvonalnak Moldova György az "Akit a mozdony füstje megcsapott" c. könyvében külön fejezetet szentelt, érdemes elolvasni (a fejezet a neten is megtalálható).

A túra során érintett első vasúti emlék az egykori sitkei vasútállomás épülete volt, ami mellett egy nagy létszámú iskolai bicikliscsapattal találkoztam. (Ekkor még nem sejtettem, hogy a nap folyamán elég sokszor össze fogunk futni egymással, sőt, végül még a segítségemet is fogják kérni…) Ezután egy kis emelkedőt legyőzve hamarosan megérkeztem Sitkére, azon belül is az egykori Kissitkére. A bevezető aszfaltútról a háztetők felett szép kilátás nyílt a távoli Somlóra. A falu műemléke a Felsőbüki Nagy kastély, ami 1730 körül épült, és most szállodaként funkcionál. Az udvarára betérve körülnéztem a gondosan ápolt kastélyparkban, a rózsalugasoktól egészen a kovácsoltvas kapuig. Nagyon szép és nagyon nyugis volt minden – itt aztán tényleg lehet pihenni.

A nézelődés után nem tértem vissza a kékL jelzésen az OKT-hez, hanem egy kis kerülővel a hegyaljai szőlők között kanyargó aszfaltúton folytattam az utat Gérce felé. Erről az útról egy másik magaslat, a Ság-hegy lebányászott bazaltteteje látszott tisztán a legelésző tehéncsordák mögött. Gyönyörű tavaszi idő volt, nagyon élveztem a tekerést, még azt se bántam, hogy egyedül vagyok.

Nemsokára áthaladtam a volt vasúti híd alatt, amit elfelejtettek lebontani ’75-ben. Szomorú vasbeton emlékműve egy letűnt kornak… A műemlék jellegű evangélikus templom mellett a falu főutcájára, majd a Kis Mackó büféhez értem. Nem volt nehéz kitalálni, hol a pecsételőhely, a büfé előtti pázsiton ugyanis ott nyüzsgött a korábban látott óriási bicikliscsapat apraja-nagyja (értsd: diákok és tanáraik). Átfurakodva közöttük elkértem a pecsétet, benyomtam a helyére, és már ott sem voltam. Sejtettem ugyanis, hogy – mivel a kastélyban tett látogatásom miatt előttem érkeztek Gércére – hamarosan indulni fognak. Akkor pedig lesz nemulass!

Szóval, amilyen gyorsan csak lehetett, odébbálltam, és a főutcáról jobbra kanyarodva egy keskeny úton elhagytam a falut. Sajnos az aszfalt hamar elfogyott alólam, és az út egy traktorjárta-gyapálta sártengerré változott. Az vígasztalt, hogy a térkép alapján csak egy rövid, kb. 600 méteres szakaszon kell kitartanom, utána ismét szilárd burkolat vár rám. Így hát kitartottam, ami a sárgálló repcemezőnek és a kedves, kékjelzéssel ellátott cseresznyefáknak köszönhetően nem is volt olyan nehéz – lelkileg legalábbis.

A 84-es úton átkelve aztán tényleg jött a biciklis Kánaán, mégpedig a gyönyörű májusi erdőben vezető sima aszfaltút formájában! Rendkívül élveztem az út minden percét, és nagyon hálás voltam kedves feleségemnek, hogy rábeszélt erre a speciális „túrafajtára”. Nagyszerű érzés, ahogy az ember mellett suhan a táj, és pillanatok alatt leküzdi azt a távot, ami gyalog hosszú-hosszú percekig tartana. Ugyanakkor viszont – hogy a negatívumokról is szót ejtsek – a biciklista nem válik annyira eggyé a természettel, mint egy bakancsos turista, nem érzi azt a fajta közösséget, ami annyira személyessé teszik a természetjárást. De összességében ezen a hosszú aszfaltúton a pozitívumok messze túlsúlyban voltak.

Pontban 11 órakor megérkeztem a következő pecsételőhelyhez, a Rózsáskerti-erdészházhoz (a pecsétes doboz a kerítés legdélibb pontján leledzik, pecsétpárnát vigyünk!). Bár már kezdtem megéhezni, az energia-bevitelt a következő pecsétig prolongáltam, azaz folytattam az utat. Mégpedig egyre szebb helyeken – a májusi tölgyes egyszerűen fantasztikusan szép volt!

A kék jel nemsokára két kitérőt is tett az útról: először a Scherg házaspár sírjához ágazott ki egy ösvény, másfél kilométerrel később pedig a kidőlt Banya-fákhoz, azaz egykori több száz éves tölgyekhez. Mindkét helyen megálltam pár percre. Ezt követően a Farkas-erdő talán legszebb része, a másfél hektáros káldi „Őserdő” mellett vitt el az aszfaltút, melynek kora – legalábbis a kiírás szerint – 235 év. Innen a nyílegyenes, enyhén lejtő út hosszan vezetett a Hidegkúti vadászházhoz.

Fél 12 volt, amikor megérkeztem, akár meg is ebédelhettem volna. Az „akár” úgy lépett életbe, hogy éppen letelepedtem a szépen felújított vadászház kerítése előtt, amikor egyszer nagy fékezéssel és hangos kiabálással megérkezett a biciklis iskolás csapat felderítő egysége, azaz négy kamasz srác. Párbeszédbe elegyedve velük kiderült, hogy Velemből indultak tegnapelőtt, és egészen Keszthelyig kívánnak biciklivel „kéktúrázni”. Amikor rákérdeztem, hogy a 884 méteres Írott-kő tetejére is felbicikliztek-e, somolyogva bevallották, hogy oda bizony csak a tanáruk ment fel pecsételni – gyalog. Szóval van egy pár svindli a dologban (kétlem, hogy pl. Sümeg után a Tátikára vagy a Rezi-várhoz is felmennének bicajjal), de mivel ezen a napon én is drótszamáron nyargaltam, nem lehetett egy szavam sem.

Nem is volt, mivel azonnal továbbindultam, nem hiányzott a (túl) népes társaság. A vadászháznál az aszfalt véget ért, a derékszögben balra forduló OKT innentől a kőszegi túráról oly jól ismert (de meg nem szeretett) erdei dózerúton haladt tovább. Enyhe emelkedő következett a sűrű, illetve az irtások nyomán már nem olyan sűrű erdőben, majd nem sokkal ezután elértem a mai nap csúcspontját – kb. 210 méteres tengerszint feletti magasságban! (No comment.)

A kék jel kis idő múlva elhagyta a dózerutat, és balra bevágott az erdőbe. (Nem vagyok biztos benne, de a térképpel ellentétben mintha nem az első, hanem a második kereszteződésnél kellett volna letérni.) Nagyon szép részhez érkeztem, a Farkas-erdő Avas nevű részéhez, ahol öröm volt leszállni a nyeregből, és gyalogtúrázni az árnyékos-napsütéses tölgyesben. A leszállásra a kifeszített villanypásztorok miatt is szükség volt, mivel az út több helyen keresztezte ezek nyomvonalát. Figyelem, a huzalokat érdemes a fekete műanyag szigetelésnél megfogni, nem véletlenül vannak azok ott!

Ahol a kék jel ismét eléri a dózerutat, fekszik az 1995-ben kidőlt Avasi öreg tölgy törzse. „Mert mint a fáké, oly hosszú lesz népem élete” – jutott eszembe Ésaiás próféta millenniumi üzenete az egykori faóriás láttán. Lefotóztam, majd ismét a nyeregbe pattanva gurultam tovább Káld irányába. A kitűnő állapotú (de továbbra sem kedvelt) murvás úton elszáguldottam a Lajos-bükköknek nevezett facsoport mellett, majd egy festői gáznyomás-fokozó állomásnál bekanyarodva pillanatok alatt elértem a falu szélét.

Negyed egy volt, és meleg (mi lesz itt júliusban?!). Végiggurultam a József Attila utcán, majd Káld főutcájánál jobbra fordulva érkeztem meg a helyi kéktúra-pecsétet rejtő Korona kocsmához. Pecsételtem, ittam egy jót, majd ismét hozzáláttam csekélyke ebédem elköltéséhez, amikor… Igen, amikor nagy fékezéssel és hangos kiabálással megérkezett a biciklis iskolás csapat felderítő egysége!

Kezdtem már unni ezt a macska-egér játékot, de nem volt más választásom: elraktam a kaját a hátizsákba, és a lehető legnagyobb sebességgel távoztam a helyszínről. A faluból kivezető út a bevezetővel párhuzamosan vitt vagy két kilométer hosszan egy akácosban vezető homokos szekérúton. Többször elakadtam tekerés közben, de nem bántam, mert így legalább volt lehetőségem lefotózni az útmenti virágokat, felhőket, sárgálló repcemezőket. Ahogy Robi barátom fogalmazott 10 évvel ezelőtt: „A szívem madárdallal és hálával telt meg.” Nagyon hálás voltam, hogy itt lehettem, és láthattam ezeket a kedves tájakat!

Egy rövid erdős szakaszon és egy kis huplin átkelve megérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol a nyílegyenes szekérútról a kék jel balra letér – látszólag értelmetlenül, mivel később visszaköt ugyanebbe az útba – a Tomaji-erdő felé. Furdalt a kíváncsiság, mit rejt az az erdő, amiért megérte beiktatni azt a plusz pár száz métert a túrába, így hát követtem a jeleket a messziről látszó domb felé.

A szántóföld mellett vezető út nemsokára elérte az erdő szélét, ahol derékszögben jobbra fordult, és a Tacskándi-patakon átkelve felvezetett a 174 m magas dombtetőre. (Azt hiszem, a szép környezet mellett a szintkülönbség volt az, ami miatt erre vitték az OKT-t, hisz vagy 70 méterrel dobta meg a mai nap nem túl fényes magassági adatait…) Egy érdekes találkozásom is volt ezen a helyen: a tető felé közeledve egyszer csak egy tapsifüles vágtatott felém az úton, és mivel nem hallotta a kerekek suhogását, kis híján nekem jött! Ám amikor nagy nehezen észrevett, akkor sem menekült el egyből, hanem előbb leült a földre, mintha meg akarna várni. („A nyúlon túl?” „Nem! A nyúl az!”) Szerencsére az utolsó pillanatban végül kereket oldott.

Miután elhaladtam a térképen is jelzett óriás öreg tölgy mellett, egy különleges sárga virágzatú bokorra lettem figyelmes. Még nem láttam ilyet, úgyhogy lefotóztam azonosítás céljából. Ezután már nem álltam meg az erdőben, hanem folyamatosan gurultam lefelé, egészen a nemrég elhagyott szekérútig. Azt elérve balra fordultam, és a nyílegyenes földúton becéloztam Hosszúpereszteget.

A minden árnyékot nélkülöző szántóföld közepén vezető 2,5 km hosszú úton haladva eléggé „lenn az Alföld tengersík vidékin” hangulatom támadt. Ha gyalog lettem volna, azt hiszem, itt jött volna el a felordítás/kiszállás pillanata. Az ilyen útszakaszok egyszerűen nem méltók a Zemplént, Mátrát, Börzsönyt is felfűző Országos Kéktúrához! Na, mindegy, igyekeztem minél gyorsabban magam mögött tudni ezt a részt. Negyed kettőkor futottam be Hosszúperesztegre, majd a falu főutcáján a 8-as úton átkelve a pecsétet rejtő Tar büfét kerestem. Gyorsan megtaláltam: zárva volt.

Ez a fejlemény nem hiányzott (bevallom, a pecsét mellett nagyon vágytam egy kólára is), de mivel semmi nem utalt arra, hogy a büfé nemsokára kinyit, be kellett érnem egy dokumentumfotóval. Próba cseresznye alapon azért szétnéztem a környéken, és nem túl messze, a 8-as út mellett sikerült találnom egy másik vendéglátó-ipari egységet. Így végül egy céges bélyegző csak bekerült a kéktúra-füzetbe (meg némi kóla is a gyomromba). Azon viszont csodálkoztam, hogy kerékpáros „üldözőim” ottlétem végéig sem értek utol. Lehet, hogy a Káldtól idáig tartó szakasz őket is megviselte egy kicsit?

Nem várva meg, míg ismét feltűnnek a színen, továbbindultam a Szajki-tavak felé. A peresztegi Alsófalut egy emelkedőn elhagyva egy kellemesen hűs aszfaltúton haladtam déli irányban. Bár a kék jel hamarosan jobbra fordult, nem volt kedvem követni, inkább maradtam az úton, ami szintén a Szajki erdészházhoz vezetett. A településrész határában egy „Köszöntjük Szajkon!” és egy „Európai vándorútvonal, Pireneusok – Jura – Balaton – Budai-h., Sümeg 30 km” tábla fogadtak, utóbbin jót nevettem. (Az addig rendben van, hogy a felirat készítői az OKT-t is magába foglaló E4-es Európai Hosszútávú Vándorútra utaltak, de a több mint tízezer km hosszú útból miért pont a fenti négy földrajzi helyet kellett kiemelni? Így pl. kimaradt a Francia- és az Osztrák-Alpok, hogy csak két fontosabbat említsek…)

Miután eleget fotóztam a kellemes környezetű tavaknál, illetve pecsételtem az erdészháznál, némi kalória leerőltetése közben a hogyantovábbról kezdtem töprengeni. A fenti feliratból is kiderült, hogy még elég sok út állt előttem Sümegig, ráadásul a leírások alapján a tavak partján továbbhaladó kék jel egy dagonyás dzsumbujba vezet, ahol koranyáron nyüzsögnek a szúnyogok. Így végül nem volt nehéz úgy döntenem, hogy inkább az egykori „Szajki erdő” megállóhely felé veszem az irányt.

A tavaktól nem messze fekvő megállóhelyet aszfaltutakon értem el. A ma is szépen rendben tartott épület előtt sárga murvás út húzódott a megszokott sínpár helyett… (Nagyon ambivalens és egy kicsit szívszorító látvány volt ez számomra, még ha agyilag fel is fogtam a 928-as vonal megszüntetésének gazdasági indokait.) A megálló utáni kilométereken a kék hol becsatlakozott az aszfaltútba, hol elhagyta azt, én mindenesetre végig az úton nyomultam előre. Hamarosan elértem a Bögöte-Türje közötti műutat, az útkereszteződéstől nem messze a kék jel egy hosszú földúton végre elhagyta a civilizációt, és „igazi erdőben” vezetett tovább… Egészen egy megállást parancsoló sorompóig. De nem estem kétségbe, sőt, a szimpla átkelés helyett még néhány tornamutatvány elvégzéséhez is volt kedvem s időm. (3/4 három volt, úgy tűnt, még bőven elérem Sümegen a hatórás vonatot. Persze ekkor még nem sejtettem, mi vár rám a következő 75 percben…)

Pár száz méterrel a sorompó után a jó minőségű földút megszűnt, a kék pedig jobbra fordult. Mégpedig egy nagyon benőtt, kusza, bozótos „útra”. Annyira nem lehetett rajta haladni, hogy egy helyen be kellett térnem róla az erdőbe. De szerencsére ez a kegyetlen rész nem volt hosszú, a kék hamarosan éles szögben balra tért, és kivezetett egy dózerúthoz. A leírás szerint itt egy Robur roncsnak kellett volna lennie, ám nem volt sehol (lehet, hogy elrepült, mint Verne Hódító Roburja). Helyette ott volt a napsütötte út, és hébe-hóba egy-két kék jelzés.

Haladtam egyenesen az úton, jobbról egy bekerített terület maradt el mellettem, majd hamarosan nekem is jobbra kellett fordulnom. (Megjegyzem, az OKT itt hagyta el Vas megye területét, hogy 8 km erejéig Zala megyébe is benézzen.) A kanyar után a jel egy kellemes, fűvel benőtt úton vezetett tovább (balról szintén egy bekerített terület várta a fák felcseperedését), aztán pár perccel később egy nagyon szép tölgyerdőbe (Kávás-kúti-erdő) értem, ami talán a legszebb szakasz volt az egész túra során. A napfényes-árnyékos talajt borító páfrányokkal a környék egzotikus látványt nyújtott.

A nagyjából egyenesen vezető nyiladékban több vadászlest és jó pár nagy dagonyát is érintettem (ezeknél nem maradt más megoldás, mint bevágni az erdőbe), így amikor az egyik kereszteződés után egy vaddisznópár került elém, nem is csodálkoztam annyira. Viszont egy kicsit megijedtem, mivel elég későn vettek észre, csak néhány méterre voltam tőlük, és nem voltam biztos benne, hogy nem fognak rámtámadni (szegény Zrínyi…). Végül a korábbi nyúlhoz hasonlóan ők is menekülőre fogták a dolgot.

Úgy tűnt, a helyenként vizes talajon, dagonyákon kívül más nem fog akadályozni az erdőn való átkelésben, amikor fél négykor egy újabb bekerített irtáshoz értem. A kék jelzés a drótkapunál véget ért, a folytatás nem látszott sehol. Most mit csináljak?! Először elkezdtem balról megkerülni a területet, de mivel jó ideig nem láttam egy jelet sem, így visszamentem a kapuhoz. Némi nehézséggel kinyitottam, majd bemenve bezártam a kaput, aztán a tisztás túloldalán levő másik kapunál ugyanezt eljátszottam. Mivel kék jel ott sem volt, úgy döntöttem, jobbról kerülöm meg a tisztást a kerítés mellett, hogy kijussak az eredeti út folytatásához. Ez nem volt egyszerű mutatvány a sűrűben, de nagy nehezen sikerült kijutnom ismét az útra. Ám kék jelet ott sem leltem egy darabot sem.

Szóval elvesztettem a jelzést, miközben a sümegi vonatom (nem mellesleg: az utolsó vonat Pest felé…) indulása egyre kevésbé tűnt távolinak! Igyekeztem lehiggadni. A kék a térkép alapján az egyenes útról csak egy helyen tér le, mégpedig balra. Tehát ha a következő nyiladékban balra fordulok, előbb-utóbb el kell kapnom a jelet, nem igaz? Így is tettem, és – hurrá! – így is történt: a térképen is jelzett kisebb magaslatnál sikeresen megtaláltam az elvesztett jelet! Csakhogy alig mentem rajta pár száz métert, ismét egy kerítés állt az utamba. De ezen már ki sem lehetett kinyitni a kaput!

Ajjaj! Most merre menjek: jobbra vagy balra?! Jobbra nézve csak nagy gazt láttam végig a kerítés mellett, a bal oldali irány egy kicsit (de csak egy kicsit) jártabbnak tűnt. Mentem hát balra. A kerítés végénél az „út” egy nagy repcemezőbe torkollott. „Sárgán virágzik a repce, bárcsak mindig szombat lenne” – szól az ismert népdal, nos, ezen a túrán mindkettő teljesült, mert egyelőre sem a repcemező, sem a szombati nap vége nem látszott… A benőtt traktorkerék nyomon nekivágtam a repcemező keresztezésének. Mentem, csak mentem, igyekeztem kikerülni az űrszelvénybe benyúló növényeket, és közben nem belesüppedni a homokba…

Erőfeszítésemnek meg is lett a gyümölcse, ugyanis amikor kb. 10 percnyi erőlködés után elértem a repcemező túlsó szélét (ahol egy régi jelzésnyom is felfedezhető volt), és leszálltam a nyeregből, hogy a kerékpárt egy árkon átemeljem, hirtelen begörcsölt a combom! Ha valaki éppen arra járt volna, érdekes látványban lett volna része, ahogy a bringát elejtve nagy ordítással elvágódtam a repcében. Ezután néhány percnyi könnyes fetrengés következett, mely során megpróbáltam kigyúrni az izomból a görcsöt… Nagy élmény volt, nem mondom. De aztán nagy nehezen sikerült (mármint kigyúrni a görcsöt), és amikor a földön fekve felpillantottam, azt láttam, hogy a keresztezni kívánt árkon túl ott húzódik az Ötvös vasútállomáshoz vezető bekötőút!

Hát, csak elértem ezt az utat! Felültem a bringára, és a kátyúkat kerülgetve izomkímélő üzemmódban kerekeztem a kék+ jelzések mentén (melyekből nem sok volt útközben). Közben rendkívül gondosan figyelgettem jobbra, hogy hol csatlakozik be az OKT az útba (merthogy nagy valószínűséggel nem ott, ahol én átküzdöttem magam), de sehol nem láttam kék jelet. De már ez sem érdekelt különösebben, csak az, hogy négy órakor végre megérkeztem Ötvös vasútállomásra.

Az elszenvedett időveszteségre tekintettel nem sokat időztem a helyszínen: elkértem az ügyeletes vasutastól a pecsétet, majd egy rövid beszélgetés során tisztáztuk, hogy ez egy remete-lelkületet igénylő állás (egész nap egyes-egyedül a semmi közepén fekvő, néptelen vasútállomáson), aztán készítettem néhány fotót, és már indultam is visszafelé. Az úton haladva egyre hangosabb zúgás hallatszott, majd a bokrok mögül hirtelen kibukkant a celli honosítású 2310-es remot Csörgő (alias Hörgő) a Citadella IC-t húzva. (Ekkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni vele még a nap folyamán, ugyanis hazafelé ő húzta a 958. sz. gyorsvonatot is, amelyen Ukktól Bobáig utaztam.)

Na, de ne szaladjunk annyira előre, hisz ekkor még mindig 15 kilométerre voltam Sümegtől. Miután készítettem egy „önarcképet” a 25-ös vasútvonal felett, tovább haladtam a jelzések mellett, és hamarosan a Dergecsi-erdő széléhez értem. Itt az OKT balra térve ismét erdőben halad egy ideig, de férfiasan bevallom, semmi kedvem nem volt ismételten bolyongani egy nagyot, ezért inkább maradtam az úton. A következő kereszteződésnél balra fordultam Dabronc felé, és hamarosan megérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol a kék jelek visszaérkeztek a műúthoz. Az erdőszélen egy mikrobusz mellett egy hölgy és férfi álldogált, látszott, hogy várnak valamire. A hölgy egy kicsit tétovázva megszólított: „Nem látott útközben egy iskolai bicikliscsapatot?”

„Hogy láttam-e? De még hányszor! Miért, mi van velük?” A hölgy egyszuszra elmondta, hogy a legutóbbi telefonbeszélgetésük alapján a csapat valahol a Kávás-kúti-erdőben található, de több helyen nehezen tudnak haladni, illetve tájékozódni. Erre én is elmeséltem az irtásos és repcés kalandjaimat, mire válaszul megkért, hogy mindezt mondjam el telefonon a csapat vezetőjének is. Felhívtuk hát, és részletesen beszámoltam neki a buktatókról. Megköszönte, megköszönték, aztán elváltunk. Ekkor már 3/4 öt volt. Bő egy órám maradt, hogy beérjek Sümegre.

Gyorsan továbbhajtottam az aszfalton, majd pár száz méter után jobbra letértem a szántóföldre, ahonnan végre megpillantottam a sümegi várat! Csak sajnos nagyon messze… Arra nem volt időm, hogy megvizsgáljam: ez a földút a kéktúra földútja-e vagy azt eggyel megelőző, tekertem ezerrel (közben megint sikerült behatolnom Zala megye felségterületére, ezúttal 6 km erejéig). Az út végén kilyukadtam a mihályfai útra, ezen balra fordulva pedig elértem azt a pontot, ahol az OKT becsatlakozott (ezek szerint megint nem a jó földutat választottam, mindegy, már megszoktam). Innen nem messze a kék jel néhány magas nyárfánál ismét elhagyta az utat, és kiágazott Kisvásárhely felé.

Közel két kilométeres nyílegyenes homokos ösvény következett Kisvásárhelyig, közben egy a Marcalt tápláló névtelen erecskét is keresztezve. A kicsi településen nem volt nehéz megtalálni a haranglábat, ahová a kéktúra-bélyegző dobozát szerelték. Pecsételtem, készítettem egy fotót, aztán leültem, hogy egy picit pihenjek. No, ekkor zuhant rám a fáradtság. Úgy éreztem, a hátralevő 6 km ilyen állapotban nehezen menne, úgyhogy tömtem magamba a „majomkaját”.

Miután helyreállt a vércukor-szintem, elbúcsúztam a hangulatos minifalutól, és nekivágtam a túra zárószakaszának. Végig aszfaltúton mentem, mert nem tudtam, milyen tempót tudok diktálni. Meglepetésemre egész gyorsan haladtam, minden egyes megtett méterrel erősödött a reménységem, hogy mégiscsak elérem a vonatot. A sümegi országutat elérve megint csak balra kellett fordulni, és egy kanyar után végre ismét feltűnt a sümegi várhegy impozáns alakja!

A Sümeg előtt húzódó 3 kilométeres nyílegyenes aszfaltút viszont roppant csüggesztő látványt nyújtott, gyalogtúrások számára itt mindenképpen érdemes előre betervezni valami szívderítő dolgot (pl. elrágcsálni egy finom müzliszeletet vagy elővenni az iPodot – bár az utóbbi élvezetét csökkenti az elszáguldó autók zaja).

Ahogy az enyhe emelkedőn a település széléhez közeledtem, a vár egyre nagyobb lett. Közben észrevétlenül a Marcal felett is áthajtottam (itt még igen kicsi). Az út legvégén szép fasor övezte kétoldalt az aszfaltutat, de engem már csak a „Sümeg” tábla és a vasúti sorompó érdekelt. Ezen átkelve és az első utcánál jobbra fordulva 3/4 hatkor megérkeztem utam végére, a sümegi vasútállomásra. Bizony, elég nehéz volt elhinni, hogy bő három hónapja is itt jártunk – eléggé megváltozott azóta a környező növényzet…

Az állomáson még éppen volt időm bepecsételni az utolsó OKT rubrikát, elkészíttetni a jegyet a biciklihez, majd hat óra után pár perccel befutott a 180-as Studenka, én pedig vonatra szállva búcsúztam a Kemenesháttól és a Marcal-medencétől. Azt nem tudom, mikor járok majd újra ezeken a szép tájakon – de az biztos, hogy csak biciklivel! J

A vonatozás hazafelé sem volt rövidnek nevezhető… A januári keszthelyi túrán még amiatt keseregtem, hogy mostanában nem használjuk eléggé a tömegközlekedést, hát, most aztán használtam rendesen: a sümegi személlyel 18:21-re értem Ukkra, onnan pedig 18:45-kor indultam tovább Bobára a már ismerős 2310-es Csörgővel. Bobán tízperces vonatrendezés következett, majd nagy nehezen elindultunk, és a Somló markáns tömbje mellett elhúzva megkezdtük további kétórás utazásunkat Budapestig. Mire Kelenföldről hazaértem, már majdnem 11 óra volt. Elalvás előtt kedves feleségemnek csak egy mondatot tudtam felidézni Radnóti Tétova ódájából: „Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap…”

-A3-

Túralista