Téli túra tavaszi melegben a Keszthelyi-hegységben
1. nap (Sümeg – Sarvaly-eh. – Tátika – Zalaszántó)
2. nap (Zalaszántó – Rezi – Hévíz – Keszthely)
Kéktúra Sümegtől Zalaszántóig (2008. január 26.)
Jubilál a túracsapat! 1998 januárjában jelent meg a Tátrai Hírmondó első száma, és 1998. február 1-jén vezettem a csapat első túráját a Pilisben. Most, 10 évvel később nem csak erre emlékezve, hanem az Országos Kéktúra mihamarabbi befejezésére is koncentrálva vágtunk neki a sümegi utazásnak. A kora tavaszra hajazó időjárás mellett külön örömöt jelentett a "régi motorosok" – Norbi, Roland, Péter és Tamás – részvétele a túrán, ami a csapat folyamatos fiatalodása mellett a folyamatosságot szimbolizálta...
Miután szombat reggel fél hét tájban összeszedtem a hölgyeket (Robi régi rossz szokása szerint az utolsó pillanatban mondta le a részvételt), a három csapatszállító harci jármű egymás után száguldott el az M7-esen Fehérvár irányába. Elöl negyedóra előnnyel Gáborék mint élboly, utána mi, végül Péterék vagy húsz perccel lemaradva. Sümeg felé a legrövidebb útirányt választottuk, ami Devecsertől élvezetes kanyargást, és hangulatos vidéki tájakat kínált számunkra. Káptalanfa után megelőztem egy bizonytalankodó autóst – hát nem Norbi volt az?! De. Innen két kocsival nyomtuk a pedált a közeli 84-es útig, ahol feltűnt a sümegi várhegy impozáns alakja.
Tíz órakor már a vár alatti parkolóban nyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat. Hamarosan befutottak az addig odébb várakozó Gáborék, majd nem sokkal később Péterék is – együtt volt hát a csapat, azaz 12 fő. Ám a nyitófotók elkészítése után az éppen csak összeszedett kompánia már szét is vált: négy sofőr a kocsikkal elhajtott a túra végpontjára, Zalaszántóra, a többiek pedig várnézőbe indultak...
Furcsa érzés egyedül száguldozni ismeretlen vidéki utakon, miközben három autó folyamatosan üldöz... Még akkor is az, hogy ha a barátaimról van is szó. Pár éve még minden kéktúra célpontot vonattal vagy busszal közelítettünk meg, környezetbarát módon, viszont jóval lassabban és drágábban. Mára a tömegközlekedést – az előbbi két ok mellett a gyenge csatlakozásoknak is köszönhetően – már csak ritkán vesszük igénybe.
Zalaszántón egy kis utcában hagytuk a három depóautót, majd a keskeny és rossz minőségű utakon Gábor kocsijával tértünk vissza Sümegre. A vár a kocsi szélvédőjén keresztül nézve is látványosan emelkedett a magasba, el kellett ismernünk, hogy valóban Magyarország egyik legszebb fekvésű váráról van szó. (A legszebb fekvésű véleményünk szerint a füzéri vár, ahol pont egy éve jártunk.)
Sümegen átvágva és a parkolóba megérkezve 40 perc hátránnyal mi is a csapat után eredtünk. A felvezető szerpentin egy hatalmas félkört írt le a hegy körül, az elején még lankásabban, a felső részen viszont elég meredeken vitt fel a kaputoronyhoz. (Itt egyből az a kérdés kezdett motoszkálni bennünk, hogy ezen az emelkedőn hogyan tudtak lovas szekerek is közlekedni... Azóta kiderült a megoldás: kötelekkel segítették a mozgást.) A torony őrszobájában tanyázó várgondnok 800 kemény magyar forinttól szabadította meg pénztárcáinkat, ezután már szabadon járhattunk-kelhettünk odabenn.
A külső kaputól egy szűk, két fal közé szorított út vezetett a belső kaputoronyhoz, amelytől jobbra a Nagy-bástya és az Öregtorony emelkedett. Éppen ezeket fotóztuk, amikor a felvonóhídon hirtelen feltűnt Juli, és közölte, hogy ők már mindent alaposan megnéztek, lassan ideje volna indulni... J Erre meggyorsítottuk lépteinket, és áttörve a kapun, bejutottunk a tekintélyes méretű várudvarba.
Ennél a pontnál érdemes röviden felidézni a sümegi vár történetét. A várat IV. Béla király parancsára a veszprémi püspök építette az 1260-as években. A 14. század elején a Kőszegi nemzetség foglalta el, uralmukat 1318-ban döntötte meg Anjou Károly. 1440 nyarán az Erzsébet királyné-párti nemesek támadták meg az Ulászló királyhoz tartozó várát, a várőrség azonban visszaverte az ostromot. Ezután nem sokkal építették meg a külső várat, amivel Sümeg a környék legerősebb várává fejlődött. Jelentőségét fokozta, hogy 1552-ben a török támadás miatt a veszprémi püspök is ide húzódott vissza székhelyéről. A várat 1605 tavaszán Bocskai István hajdúserege szállta meg. Az erősség katonai szerepét a Rákóczi-szabadságharcban is megtartotta, 1705-1709 között a felkelők fontos bázisának számított. A császáriak győzelmét követően 1713-ban az épületeket egy hadgyakorlat ürügyén felgyújtották. A gazdátlanná vált várat az időjárás vasfoga és a helyi lakosság egyre jobban kikezdte. A régészeti feltárás és helyreállítás 1957-ben kezdődött el.
Az udvarból elsőként a jobbra fekvő fellegvárat, abban is az Öregtornyot kerestük fel, amelynek felső emeletén hadtörténeti kiállítást rendeztek be. A hatalmas számszeríjak és különösen a pallosok láttán önkéntelenül felmerült az a kérdés, hogy hogyan lehetett ezekkel az óriási fegyverekkel harcolni? (Nyilván csakis úgy, hogy az ellenfélnek is ilyen volt.) Tamás oda is állt az egyik pallos mellé, hogy érzékeltesse a méretét.
Miután visszatértem a várudvarra, a csapat többi tagja megerősítette Juli korábbi bejelentését, hogy már mindent láttak, indulnának. Ezért egy gyors csapatfotó elkészítése után kénytelen voltam szó szerint körbeloholni a várfalon, és rekordsebességgel készíteni a fotókat a fatetővel védett falakról, bástyákról, helyreállított épületekről, és persze a páratlan kilátásról. Közben persze a csapat sem unatkozott, visszamentek a kínzóteremben, ahol nagy sikerrel próbálták ki a hatszemélyes lábkalodát... De a legdurvább dolog csak ezután következett: 11:08-kor Rolandot összecsavarva, a fejénél és a lábainál fogva szorítottuk be az udvaron álló kalodába! Rettenetes látvány volt, Anikó oda sem mert nézni! J
Ezek után, mint akik jól végeztük dolgunkat, negyed 12-kor megkezdtük az ereszkedést a várból... A zöld jelzésen gyalogoltunk le a belvárosba, közben lefotózva a napfényben fürdőző püspöki palotát, majd a főúton balra fordulva végre rátértünk az országos kék jelre, azaz hivatalosan is elkezdődött a mai túra.
No, ez a lendület nem tartott sokáig, mivel pár méter után a csapat egy része hirtelen eltűnt egy cukrászda mélyén! Hogy ezt pillanatnyi felindulásból vagy előre kitervelten tették, nem tudom, de az biztos, hogy eléggé feszült lettem: lassan már dél volt, és gyakorlatilag még semmit sem tettünk meg a mai távból! Miután figyelmeztettem őket az esetleges következményekre, otthagytuk a cukrászdásokat a helyszínen, és a csapat maradékával továbbálltunk.
A jelzések a centrumtól még két kilométeren át aszfalton vezettek, ami sajnos gyakran előfordul a kéktúrás városok környékén. A hosszú József Attila utcán végiggyalogolva viszont jó lehetőség nyílt közvetlen beszélgetések kialakulására, többek között Tamás számolt be nyári izlandi kalandjairól, melyek egyszer talán a túracsapat honlapján is olvashatóak lesznek (rövid összefoglaló itt olvasható). Közben lassan elhagytuk a települést. Időnként hátrapillantva a városképet uraló, magasban "lebegő" várat néztük, s fotóztuk. A város széléig utolértek minket az édesszájúak is, így ismét teljes volt a létszám, és mindenki megnyugodott, de leginkább én.
Érdemes megjegyezni, hogy az időjárás egész nap optimálisnak volt nevezhető: gyönyörű "tavaszi" napsütés, enyhe szellő, langyos meleg... Persze téli túrának nehezen menne el ez a nap, de kora tavaszinak ideális volt.
Sümeget elhagyva pár perc erejéig a 84-es út mentén haladtunk, de aztán végre otthagytuk az aszfaltot, és átvágtunk a Mogyorósi-dombon. Az őskori kovakőbánya bemutatóhelyét időhiány miatt ki kellett hagynunk, helyette ott volt a XX. század csodája: a nagyfeszültségű távvezeték. A Litér-Keszthely nyomvonalú, magasan kifeszített huzalsor részleteibe a helyszínen levő Hopka Norbert erősáramú villamosmérnök avatott be minket. (További részletekért mindenki őt keresse.) A messzeségben szemben pedig feltűnt a délutáni célpont: Tátika vára.
A vezetékeknél az út délnek fordult, keresztezte a Sümeg-Tapolca vasútvonalat, majd óriási mennyiségű kivágott fatörzs mellett elhaladva érte el a Sümegi bazaltbánya vasútállomást. Ide nem kellett bemenni pecsétért, folytattuk az utat délkeletnek. Pár perc után meg is érkeztünk a következő... Aszfaltúthoz. Már épp kezdett hiányozni! L
A Sarvaly erdészházhoz vezető úton menetelve a csapat hamar három részre szakadt: az élen a hét - egyelőre még - egyedülálló csapattag haladt, utánuk valamivel a jegyespár, leghátul pedig a házasok. (A szegregáció remélhetően csupán a véletlen műve volt.) Így bandukolunk egymás után az először tarvágás mellett haladó, majd szép erdőkkel övezett kátyús aszfaltúton egészen az erdészházig, ahol újabb kéktúra pecsétre bukkantunk.
Valamint egy kutyára, ami a keresztségben – a novemberi káli-medencés túrán felszedett kutyára utalva – a Nestlé2, Schwarzi, valamint Koffein neveket kapta, ezeket a továbbiakban felváltva használtuk. A kutyus nagyon barátságos volt, folyton kaját kunyerált, majd miután nem kapott, elsietett, és egy őzlábbal (!) a szájában jelent meg ismét... Miután így megjött az étvágyunk, egy órakor mi is letelepedünk ebédelni a csörgedező Sarvaly-forrás melletti padokhoz. A forrás éppen jó helyen volt, mert aki Koffeint megsimogatta, rögtön kezet tudott mosni étkezés előtt.
Az ebédnél a húsáruk mellett a házi készítésű finomságok iránt volt a legnagyobb az érdeklődés. Móni kókuszos (vagy kókusztalan?) golyócskái, és Anikó kicsit összepréselődött, de még így is nagyon ínycsiklandó sütije többünk fantáziáját lekötötte.
Miután jóllaktunk, folytattuk az utat a kéken – továbbra is aszfalton! Egy bekerített fiatal tölgyes kerítése mellett elhaladva az út jobbra fordult, és emelkedni kezdett. Tamással és Norbival épp egy ad-hoc politikai helyzetelemzésbe bonyolódtunk, amikor egy terepjáró fékezett le mellettünk... Az ablakból egy "aggódó" vadász hajolt ki, és közölte, hogy veszélyben az életünk! A környéken vadászat folyik, azonnal el kell tűnnünk innen!!!
Tekintettel arra, hogy tudomásom szerint a turistajelzések, különösen az Országos Kék mellett tilos vadászni, nem igazán tudtam komolyan venni szavait. Miután az illetővel közöltük, hogy mi a kék jelzést követve hamarosan jobbra fogunk kanyarodni, egy kicsit megnyugodott, mivel ők az ösvény bal oldalán aktivizálódtak (később hallottuk is a puskaropogást).
Mentünk hát nyugodtan tovább. A következő elágazásnál a kék valóban a jobb oldali utat választotta, és a Sarvaly-völgyben emelkedett folyamatosan, egészen egy nyeregig. Onnantól meglepő módon süllyedni kezdett. J A fatörzseken mókás, kék smiley-s jelzések tűntek fel, a nap továbbra is gyönyörűen sütött, Koffein pedig kitartóan követett, pontosabban vezetett bennünket, ugyanis mindig oda csapódott, ahol a csapat elejét gondolta. Mikor már egészen megszokta a vezető pozíciót, mérgesen morgott a csapat lemaradó részére.
Az erdőből kiérve egy jobbra fekvő óriási bekerített irtás mellett haladtunk el, mögötte szépen látszott a Farkas-hegy (373 m), balra tőle pedig a Tátika (410 m). Nem nagy hegyek, de innen nézve mégis látványosak voltak. Az útleírás szerint egyébként a túra eddigi része tulajdonképpen a Kisalföld legdélibb kiszögellésén vezetett végig, vagyis a Keszthelyi-hegység igazából csak innentől kezdődött.
Az irtást elhagyva hamarosan egy fenyvesbe, majd egy egykori erdészház pusztuló épületéhez érkeztünk, ahol felvetődött, hogy itt (is) kiépíthetnénk egy bázist magunknak... A ház után pár méterrel a kék jel derékszögben jobbra kanyarodott (az egyenes út P+ jellel folytatódott). Itt régi jó szokásunkhoz hűen leteszteltük a lányokat, hogy észreveszik-e a jelzésváltást. Edina szemfüles volt, így a várt poén (tudniillik, hogy utánuk szólunk: "Nem kellene lassan visszafordulni?!") ezúttal elmaradt.
A kanyartól végre megszűnt az aszfalt – egy kicsit sok volt belőle mára –, és "rendes" erdei szekérúton indulhatunk felfelé. Balra ismét gyönyörű fenyvesre nyílt kilátás (lásd fotó). Kiértünk egy újabb dózerútra, ezen előbb balra, majd pár száz méter után jobbra fordultunk. Innen az út egy széles, jól járható nyiladékban kezdett el elég meredeken emelkedni. Miután lihegve felmásztunk rajta, konstatáltam, hogy csapatunk létszáma tudtomon kívül három fővel csökkent, azaz Péter, Anikó és Móni sehol sincsenek! Nem volt más választásom, ledobtam a cuccom a földre, és balsejtelmektől gyötörve (eltévedtek valahol?) visszaszaladtam egészen a dózerútig. Ott persze szerencsésen rájuk akadtam, csak szerelvényigazítás céljából álltak meg pár percre...
Miután velük együtt újra felértem a nyiladék tetejére, megkezdtük a Tátika megmászását. Pontosabban a körüljárását, ugyanis a kék jel - igen lassan emelkedve - szinte az egész hegyet megkerüli! A lassú szintnyerésből hamar elegünk lett, ezért az a kitűnő ötletem támadt, hogy a csapat, legalábbis a "hegymászósabb" fele, direktben nyomuljon fel a várromhoz. Az élcsapathoz a zárótrión kívül mindenki csatlakozott (Zsuzsi és Juli bátor jelentkezésének különösen örültem), pár perccel később már ott is botladozunk a nehezen járható, sziklás, kidőlt fákkal tarkított hegyoldalon...
A gerincre csak nagy nehezen sikerült feljutnunk (nekem egy saját útvariáns leküzdése során még egy málló sziklafalat is meg kellett másznom), ráadásul ott kiderült, hogy a csúcs még jóval odébb van. Bizony, még sokat kapaszkodtunk, mire három óra után végre felértünk a csúcsra. Norbi nem véletlenül törölgette a homlokát.
Odafenn helyreállított falak, valamint egy aládúcolt és egy másik, beomlott helység várt minket. Valamint néhány suhanc, akikről nehéz volt eldönteni, hogy éppen építik vagy pusztítják a romokat...
A vár története röviden a következő. A névadó Tátika nemzetségtől a hegyen korábban emelt Alsó-Tátika várát IV. Béla király kobozta el 1248-ban, majd a veszprémi püspöknek adományozta, aki a hegy csúcsán egy új kővárat – a mai Tátikát – építtetett. A 14. század első éveiben a várat a Kőszegi nemzetség szállta meg, később a Lackfi család tulajdonába került, utánuk pedig a Gersei Pethő család szerezte meg. Korábbi tulajdonosa, a veszprémi püspökség azonban nem nyugodott bele az elvesztésébe, ezért több alkalommal is (1494-ben és 1538-ban) fegyvereseivel szállta meg a várat. A XVI. század közepére Tátika már meglehetősen jelentéktelen várnak számított, Turco olasz hadmérnök rajzai szerint a vár bejáratánál kaputorony állt, ami a hosszúkás várudvart szegélyező öregtoronyhoz és emeletes palotaszárnyhoz vezetett. Tátika várát a vég 1589-ben érte el, amikor egy nagyobb portyázó török csapat lerohanta és elfoglalta, majd kifosztása után felgyújtotta. Több évszázados pusztulás után csak 2002-ben kezdődött el a vár régészeti feltárása és részleges helyreállítása.
Miután alaposan megnéztük a várat, a csúcskőnél levő padnál telepedtünk le pihenés, nézelődés és természetesen uzsonnázás céljából. A szembe levő hegyen feltűnt a buddhista sztúpa teteje is – gyorsan eldöntöttük, hogy oda sem megyünk ma. A Tátika mellett készül a mellékelt csúcsfotó is, amin már Móni is megjelent, mivel közben ő is felért körben (Péterék végül nem, Anikónak fájt a lába, így leültek pihenni).
Miután minden látnivalót megnéztünk, fél négy után hagytuk el a tetthelyet. A hivatalos kékL jelzésen jöttünk le körbe a hegyről, útközben "felszedve" Péteréket. Amikor leértünk a két jel találkozásához, ott éppen három hegyimotoros fickó bőgette masináját. Nagyon örültünk nekik, tényleg csak ők hiányoztak! (Egyre több ilyen "élményünk" van, lassan tényleg sehova sem lehet nyugodtan kirándulni Magyarországon!)
Mivel a késői időpont és a csapat állapota miatt a legrövidebb úton kívántunk lejutni Zalaszántóra, ezért nem a Hideg-kúti-major irányába, hanem visszafelé indultunk el a kéken. Hatalmas bükkök tövében botladoztunk a kidőlt fák közt, miközben a lemenő nap fénye bearanyozta a fák koronáit. Egy horpadásban elhaladtunk a Fekete-tó nevű kis mocsaras tavacska mellett, majd egy egyre jobban összeszűkülő árokban kezdtünk el ereszkedni. Az árok tele volt avar alatt rejtőző kövekkel, fadarabokkal, állandóan az orra esés/bokaficam rémével fenyegetve minket...
Nagy nehezen vége lett ennek a szakasznak is, következhetett egy jelzés nélküli rövidítés a gyengén jelzett kék+ jelhez, csupán a térképre hagyatkozva. Sikerült! Ám hiába értünk le a dózerúton futó turistaúthoz, jelzést csak igen ritkán láttunk. Így fordulhatott az elő az a baki, hogy túl korán kezdtem el keresni a térképen jelzett elágazást. Miután hiába kutattam végig az egész hegyoldat, és Tamás iránytűje is azt mutatta, hogy később lesz a letérés, folytattuk az utat a dózerúton. És valóban, nemsokára el is értük azt a helyet, ahol tényleg balra kellett mennünk. Itt már sűrűbben voltak jelek, bár láthatóan igen régen festették fel őket...
Kereszteztünk egy vadásznyiladékot (sűrűn emlegetett megvallásunk a "Csak nem lőnek le minket!" mondat volt), majd utána szép, magas erdőben őshalmok, azaz vaskori temetőhalmok között haladtunk délkeletnek. Közben időről-időre megvártuk Péteréket, nehogy eltévedjenek a félhomályban.
Hamarosan ismét elértük a délben keresztezett nagyfeszültségű vezetéket, itt tudtuk lefotózni a naplementét, pontosabban az azt tükröző rózsaszín felhőket is. Ezután ismét bevágtunk az erdőbe, majd abból kiérve szomorúfűzek között nyílegyenesen vonultunk be a túra végállomására, Zalaszántóra. Kellemes esti bizonyság volt, hogy pont abba az utcába érkeztünk, ahol reggel az autókat leparkoltuk! A zárófotót fél hatkor sütöttük el a kocsiknál.
Jó kis menet volt, a két vár "meghódításával" és a kisebb kavarásokkal egész élvezetesre sikeredett. Azt nem mondom, hogy rettenetesen kifáradtunk, de így, tél közepén pont elég volt egy napra. A napsütés pedig szó szerint bearanyozta a tájat, érdemes volt ennyit utazni érte!
Bepakolás után irány a Tátika presszó, ahol megkaptuk a túra utolsó pecsétjét. Ezután kocsikba ültünk, kivéve persze szegény kutyust, akit druszájához hasonlóan kénytelenek voltunk faképnél hagyni. Nagyon csalódottan körözött az autók körül, amikor látta, hogy ő egyikbe sem szállhat be. Remélem, gond nélkül visszatalált a Sarvaly-erdészházhoz.
Zalaszántóról a reggeli úton száguldottunk vissza Sümegre, ahol Edina lelkes mitfárerkedése nyomán egész gyorsan ráakadtunk a vár alatt fekvő, eldugott Korona Panzióra. Pontban hat órakor parkoltunk le az udvaron, és miután a házinénivel sikeresen felvettük a kapcsolatot, megkezdődhetett a nap utolsó próbája: a szobák elosztása. J
Az elég hamar kiderült, hogy Péter nem hajlandó feleségétől külön aludni. (Ezt respektáltuk, bár nem könnyítette meg a helyzetet.) Az is egyértelmű volt, hogy két lány az emeleten fog aludni egy kétágyas szobában. Már csak azt nem lehetett tudni, hogy a "maradék" három leányzó és öt férfiú hogyan osztható el két négyágyas szobában... Nos, végül természetesen az egyik ágy vándorolt át egyik szobából a másikba, így a kérdés látszólag megoldódott. Ám maradt egy probléma: az ágyak hossza. A 180 cm-es limitből ugyanis hárman (Roland, Norbi és jómagam) kilógtunk, szó szerint is. Ebből adódóan "érdekes" éjszakai élményeink voltak, de ezek ismertetésétől inkább eltekintenék...
Az ágyak mérete mellett a szoba egyéb "exotikumai", például az ágy fölött lógó, malomkerékből készült csillár vagy az egyik vakablakban elhelyezett giccstyúkok tették emlékezetessé a helyet... A ház berendezése, állapota általánosságban eléggé lepukkant, szegényes volt, különösen a fürdőszobák esetében. A körülményeket a háziak a panzió 400 éves (!) korának sűrű emlegetésével próbálták mentegetni...
Miután behordtuk a cuccost, és mindent elrendeztünk, következhetett a vacsora, ami bár nem volt túl sok, de egész ízletesnek bizonyult. Sőt, közben még egy bizonysággal/tanulsággal is gazdagabb lettünk! Történt ugyanis, hogy miután morogni kezdtem a leves mennyisége láttán, kicsúszott a számon, hogy "Biztos a második fogás is ilyen kicsi lesz!" A mellettem ülő Norbi rögtön megdorgált, hogy nem szabad így beszélni, hittel kell várni a dolgokat. És milyen igaza lett! Ugyanis amíg én egy elég kicsike bécsi szeletet (alias rántott hús) kaptam a tányéromra, Norbinak egy akkora húsdarab jutott, hogy lelógott a tányérjáról! Még szegény pincérnő kezdett el mentegetőzni, hogy azért kap ő ekkorát, mivel ő a legnagyobb... Szóval mindenki a beszéde szerint lakott jól, iletve én azon felül, kegyelemből, mivelhogy Norbi megosztotta velem hatalmas adagját.
A vacsora után beszélgetés, híradónézés, majd nosztalgikus diavetítés következett. Stílszerűen a tíz évvel ezelőtti Alacsony-Tátra és Szlovák Paradicsom túra képeit néztük végig, ezek mellé némi glockneres, triglavos és mecseki visszaemlékezés került... Dicsőség Istennek ezért a tíz évért!
Végül a nap lezárásaként gyors lefekvés következett, bár Norbival és Tamással egészen 11-ig beszélgettünk egymás között... Ritkán találkozunk, ki kellett használni az alkalmat.
Mit mondjak egy ilyen hosszú túranap végén? Jó volt ismét kimozdulni, és a testvérekkel tölteni egy szép napot! Örültem, hogy élveztük egymás társaságát, és remélem, hogy még sok hasonló közös élményben lesz részünk!
- A3 -
Kéktúra Zalaszántótól Keszthelyig (2008. január 27.)
Az előző napi kellemes túrázás után édes álmot aludtunk a sümegi panzió szobáiban. Én már fél hat körül felébredtem, és lélegzetvisszafojtva próbáltam időnként változtatni a helyzetemen, hogy ne "hangyásodjanak el" a végtagjaim. Már alig vártam hogy fél hét legyen! Ekkor kisettenkedtem az ebédlőbe, ahol az első fecske, akarom mondani barátnőm a kályhához simulva nézte a reggeli homály szétoszlását.
Miután 3/4 nyolc tájban a legkésőbben kelők is kiszivárogtak szobáikból, végre nekikezdhettünk meglehetősen puritán reggelink elfogyasztásához. A reggeli után az anyagiak rendezése következett (a szállás 3600 Ft, a vacsora külön 600 Ft/fő volt), majd végre Roland vezetésével közös dicséret és ima, hogy a szellemünkben is erősek legyünk.
Ezután nekifogtunk a panzió elhagyásához. Mire minden cuccot összepakoltunk és a kocsikhoz cipeltük, bizony már 10 óra is elmúlt. Indulás előtt Edina még főzetett magának a konyhában 1 liter teát, amiért 1200 Ft-ot (!) kértek a háziak. Ez - A3 sarkos véleménye szerint - szimpla szabadrablás volt részükről...
Miközben az udvaron társaimra vártam, sikeresen összeismerkedtem a fogadó két kutyájával. Az ijesztő ábrázatú piszkos fehér anyapuli körül ott sertepertélt egy hozzá képest kinézetre teljesen különböző érdekes gömböc. Megtudtam, hogy puli-labrador keverék a kis utód. Nagyon érdekesen gurult, ugyanis lábait alig lehetett észrevenni a pocakjától és a törzsével nyak nélkül összenőtt guriga fejétől. Arra a következtetésre jutottam, hogy a háziasszonyunk bizonyára a kutyákra költi a zsebpénzét (például az Edina teájából befolyt profitot).
A reggeli melankóliám után hirtelen azon vettem észre magam, hogy az autóban ülök, és a sümegi vasútállomás, vagyis a tegnap reggel elmaradt kéktúra pecsét irányába haladunk... Miután a túravezető minden érdekeltnek (rajta kívül Edina, Anikó, Roland és Norbi) megszerezte a pecsétet, a négy autóval a tegnap már bejárt úton Zalaszántóra, a túra kezdőpontjához hajtottunk.
A templom tövében A3 rábízta a csapat vezetését és a dokumentumfotózást Tamásra, majd a "szükséges", azaz egy nagy papírdoboznyi (!) Balaton-szelet hátizsákba ömlesztését követően a négy sofőr elhajtott a depóautókkal Keszthelyre...
Nyolc főre csökkent csapatunk a kék jelzéseket követve, déli irányba indult el a faluból. Mint a tegnapi beszámolóból is kiderült, a túracsapat egyik jellegzetessége, hogy valamiféle kutyus mindig hozzácsapódik. Nos, ezen a napon nem egy kutya, hanem kis híján egy kislány kapcsolódott a csapathoz! Ez pedig úgy történt, hogy a bájos tekintetű Juli rápillantott egy kislányát markolászó kedves édesanyára, mire a szülő megszólalt: "Kéred? Ha akarod, elviheted!" Mielőtt Juli még bármi udvariasat válaszolhatott volna, az anyuka folytatta: "De vissza ne hozzátok!" Ekkor mindenki csendes egyetértésben felgyorsította lépteit, és igyekezett kikerülni a családi idill hatóköréből. Így aztán se kutya, se kislány.
Zalaszántót a jelzés és így a csapat is aszfalton hagyta el... Majd aszfalton is folytatta - közel két kilométeren át! Erre hivatkozva útközben Tamás nulla db dokumentumfotót készített, ami miatt A3 később nagyon mérges lett. Viszont az el nem sütött képeket Tamás azzal kompenzálta, hogy menet közben beavatott a "túrabeszámolás" rejtelmeibe, aminek gyümölcsét most olvashatja a kedves Olvasó.
Eredeti létszámunk megtartása érdekében a Nagy-Séd pataknál bevártuk a csapat Keszthelyről visszatérő tagjait. A várakozás hosszú perceinek megkönnyítésére Anikó egy érdekes játékra hívta fel a figyelmünket. Mindenki csodálkozó tekintettel figyelte, ahogyan Anikó elmagyarázta a játékszabályokat. Már éppen neki is kezdtünk volna, amikor váratlanul megérkeztek A3-ék. Így a játék helyett következett A3 ünnepi beszéde, amellyel felkészített minket a Kőszikla Túracsapat eddigi legvérfagyasztóbb túraszakaszára...
András szavai szerint most elhagyjuk a kék jelet, és a Nagy-Séd patak partján, úttalan utakon, iszonyú meredek hegyoldalakon, kommandóakció-szerűen vágunk fel a Rezi vár romjaihoz. Túravezetőnk a feladathoz mindenkitől fegyelmet és összeszedettséget kért, majd sok sikert és szerencsét kívánt hozzá.
Elindultunk hát. Igen ám, de alig kezdtük meg a "lopakodást" a vár felé, amikor kiderült, hogy a várhoz végig felfestett kékL jelzés vezet felfelé! (A jelzés semelyik turistatérképen nem szerepel! - a Szerk.) Ráadásul szinte végig jó minőségű, széles erdei utakon, amelyek helyenként még le is voltak aszfaltozva!! Amikor pedig a gerincre érve egy-két helyen szembejövő autóval találkoztunk, akkor az akció vérfagyasztó kommandó jellege végleg megsemmisült. De legalább a várhegy oldala tényleg meredek volt. J
A várhoz való hosszú kaptató közben természetesen szünetelt a kommunikáció, de felérve annál inkább megélénkült, különösen, amikor megálltunk egy kis csipkebogyó (népiesen hecsedli) szüretre. Éppen ideje volt, mert már-már kezdtem azon gondolkodni, hogy ennek a kaptatónak sohasem lesz vége, és itt fogom kiizzadni az utolsó víztartalékaimat is... A csipkebokor után viszont már nem volt megállás. A 418 méteres csúcsra fél egyre értünk fel.
Rezi váráról az egyik fára kifüggesztett papírlap alapján azt kell tudni, hogy valamikor az 1300-as évek elején építette a Pécz nemzetség. Ezután királyi vár lett, majd a Lackfi család birtokolta. Később visszaszállt Zsigmond királyra, ő a Gersei Pető családnak adományozta. Az 1400-as évek végén az országba betörő Miksa császár hadai foglalták el rövid időre. A török először 1554-ben ostromolta, sikertelenül. Ezután Gersei Pető János kapitány jelentősen megerősíttette, korszerűsíttette a várat, ám jelentős haderőt nem tudott állomásoztatni benne. 1592-re a vár már romokban hevert. A hajdani erősségből mára csak a keleti és nyugati oldal hosszirányú falai maradtak fenn, a keleti fal végében jól kivehetőek az egykori öregtorony maradványai. A romok feltárása és helyreállítása 2000-ben kezdődött el, és jelenleg is folyik.
Bár a megmaradt falakat is megcsodáltuk, de elsősorban a kilátás volt nagyszerű: velünk szemben jól látszott a tegnapi felkeresett Tátika vár, alattunk Zalaszántó, a távolban pedig a Badacsony és a Gulács is, köztük a Balaton csillogó vizével. Ekkor erősödött meg bennem újból a tegnapi elhatározás, miszerint én majd Sümeg és környékére fogok egyszer költözni...
Miközben a többiek sok fotót készítettek, A3 felolvasta a vár rövid történetét, aztán a vár előtti tisztáson levő padokhoz telepedve megebédeltünk. Az időjárás nem volt olyan szép, mint tegnap (az ég borongós, szürke volt), de hála Edina reggeli imájának, legalább az eső nem esett. Érdekes, hogy az ország más tájait feldúló viharos szélből sem érzékeltünk semmit.
A vártól lefelé indulva Soós Móni került a csapat élére, aki gyorsasága és önzetlensége miatt (az útelágazásoknál többször visszaszaladt a hátul maradottaknak segíteni a tájékozódásban) megkapta a "Móni, a leghősebb" eposzi jelzőt... J
Egy nagy útelágazáshoz érve a csapat három felderítője, A3 Tamás és Norbi nagy tanácskozásba fogtak, hogy merre is kellene mennünk, mert kékL jeleket csak egy irányba, Zalaszántó felé láttak indulni. A heves vita nagyon rossz emlékeket kavart fel bennem, ugyanis bő egy éve egy hasonló szituációban, de már az éjszaka köpenyével befedve láttam egy ilyen jelenetet...
Amikor azon a koratéli estén Úrkút szélén A3 elindult megkeresni a helyes ösvényt, a csapat tagjai a nyugalom teljességével várták a fejleményeket. Kivéve engem! Elemlámpa és a szükséges bizalom hiányában üveges szemekkel figyeltem, amint túravezetőnk föl-alá futkos, mint egy hangya, aki keresi a bolyhoz visszavezető utat. De persze András – már akkor is – megtalálta a megfelelő vágást, és hazavitt minket.
Az akkori túrához képest a maira még rá sem köszöntött az este, úgyhogy kapásból jobb helyzetben voltunk. Miután Tamás iránytűjével belőttük a déli irányt, jelzés nélküli szekérutakon indultunk el lefelé a hegyről. Amikor az út egy helyen váratlanul felfelé kezdett vezetni, A3 eléggé ideges lett - de én már nem J -, és ez így is maradt még vagy tíz percen át, amikor több éles kanyar után kiértünk a Rezi feletti nagy szántóföld szélére, ahol végre be tudtuk azonosítani helyzetünket.
Az erdő szélétől már jó hangulatú, beszélgetős túra vezetett Reziig, közben egy nádasnál az elvesztett jelzésre is ráleltünk. A kicsit kopottas falu központjába beérve a kéktúra pecsétet egy rendkívül hangulatos (hangulat = sötét félhomály, dohányfüst, alkoholbűz) kocsma rejtette. A3 a kb. kétperces pecsételés után eléggé furcsa állapotban jött kifelé... Lehet, hogy útközben elvesztette valamelyik szellemi fegyverét?
Reziből egy új építésű villanegyed sokmilliós vityillói között bandukoltunk ki, majd egy feszületnél jobbra fordulva vágtunk át az almás-dombi szőlőültetvényeken. A dombról lefelé menet a szemfüles Edina észrevette az idén elsőként kinyílt sárga virágot (azonosítása folyamatban), majd a sűrű erdőn való átvágás után 3/4 háromkor megérkeztünk a Gyöngyösi-csárdához. Eme emlékezetes helyen (1728-ban épült, műemlék) vettünk búcsút Hopka Norbitól, Nádor Pétertől és Anikótól, akik úgy döntöttek, hogy egy kiadós ebéd után hazatérnek.
Mi viszont egy kétbetűs kitérő után belevágtunk a NAGY RÖVIDÍTÉS-be. A rövidítés oka az volt, hogy a csárdánál a kéktúra teljesen feleslegesen tesz két kilométernyi kitérőt északi irányba, hogy a Gyöngyös-patak túloldalán térjen vissza. Persze azt, hogy "teljesen feleslegesen", csak A3 állította, a valóság ugyanis mást mutatott, mint a térkép... Ahhoz ugyanis, hogy átjutussunk a 400 méterre levő úthoz, "mindössze" a következőket kellett tennünk: keresztülvágni egy 150 méteres, borzasztóan saras szántóföldön, utána magánbirtok-sértés keretében átbújni egy kerítés alatt, átkelni egy leszakadni készülő, elferdült hídon a Gyöngyös-patakon, felemelni a villanypásztor keleti huzalát, majd egy falécet, átlépni a villanypásztor északi huzalán, végigbotladozni egy volt kukoricás szélén, majd minél gyorsabban végigfutni az újabb, kb. 200 méteres saras szántóföldön. (Ez utóbbi akció közben Gábor videózott is, a rángatózó, kézikamerás felvételeken botladozva rohanó alakok látványa leginkább Spielberg normandiai partraszállós jelentét idézte, a képből csak a süvítő golyók és a robbanások hiányoztak... - a Szerk.)
Ez már tényleg kommandó-akció volt a javából! Szerencsére senki sem süllyedt el útközben, mind a kilencen szerencsésen elértük a turistautat. Gyorsan levakartuk a többkilónyi sarat a lábunkról, és mintha mi sem történt volna, folytattuk az utat Hévíz felé. Az immár jól járható ösvényről nyíló látványt a völgy túloldalán fekvő Biked-dombon (180 m) álldogáló magán-kilátó uralta. Egy tisztás után a kék jelzés jobbra fordult, hogy felvezessen az egregyi XIII. századi templom felé, mi inkább maradtunk a völgyben, így csak tisztes távolból láttuk és fotóztuk a román stílusú épületet.
Hamarosan beértünk az egykori Egregyre, amit mára bekebelezett Hévíz városa. Az iszonyú hosszú és iszonyú jómódú Zrínyi utcán mentünk végig, közben balra nézve a szemközti domboldal házain tükröződő napfény és egy szivárvány szépítette meg a nap végét. Ekkorra ugyanis a csapat már érezhetően elfáradt: Edina lába "húzódozott", mások a bokájukat fájlalták, megint mások (köztük én is) pedig egyszerűen minden eshetőségnél leültek...
Beértünk a város modern központjába, ahol szálloda szálloda hátán magasodott, majd a Rákóczi utcán végigballagva értük el egy platánfákkal övezett téren a termálfürdő bejáratát. A3 bement pecsételni, közben a csapat egy kicsit odébb levő padnál telepedett le. Itt Roland egy kicsit parázott, azaz paradiót kínálgatott körbe. J
Már sötétedett, amikor A3 megjött a pecsétekkel, így két-három hévízi zárófotó elkészítése után azonnal indultunk is tovább Keszthely irányába. A tó és a rajta levő fürdőépületek mellett elhaladva egy parkolóból indult a kerékpárút, amin a jelzés végig vezetett. A3 szerint pár éve ezen a szakaszon még alig lehetett átvergődni, a korábbi küzdelmekre csak a kerékpárút melletti mocsárfoltok, láprétek emlékeztettek. (A kerékpárút 2005-ben készült - a Szerk.)
Elindultunk hát a két és fél kilométeres nyílegyenes úton. Ekkorra bizony már nagyon fáradtak voltunk, legalábbis a csapat túlnyomó része biztosan. A fáradtságot a figyelmesség csökkenésén is le lehetett mérni, amire jó szemléltető példa az alábbi eset.
Az új bakancsaim a nap végére már szép kis hólyagokat súroltak a sarkaimra, ezért ügyesen a kétszemélyes biciklikiút mellett lépdeltem, ahol a puhább talaj kevésbé nyomta érzékeny idegvégződéseimet. A másik pozitívuma az volt a módszernek, hogy így Edina pont elfért Anikó és közöttem, így a holdfényben meghitt beszélgetést tudtunk folytatni. Ám beszélgetés közben egyszer csak kedves barátnőm – aki mindig is szelídségről volt ismeretes – hirtelen megragadta a hátamra tapadt hátizsákot, majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte: "Cseréljünk helyet!" Azonmód berántott a kerékpárút közepére, ő pedig elégedetten lépkedett tovább a puha füvön. Egy perc hatásszünet után megjegyezte, hogy most már sokkal jobban érzi magát. Megszeppenésem után csak annyit jegyeztem meg halkan, hogy én is azért választottam az útszélét, hogy kíméljem a duzzadó sarkamat. Nos, ezzel a történettel csak szerettem volna érzékeltetetni kedves Olvasóinkkal, hogy az aszfaltos útszakaszok ellenére a túra elég kimerítő volt...
A csapat előfutárai, azaz a fiúk mit sem érzékeltek a háttérben zajló eseményekből. Könnyű dolguk volt, csak meneteltek szépen délkeletnek az úton. A tiszta, csillagos ég miatt még akkor sem kellett elővenniük a lámpákat, amikor teljesen beesteledett. Sőt, Tamás rövid csillagászati összefoglalót is tartott: felettünk az Orion öve ragyogott, balra a Mars sötétsárga fénye is feltűnt.
Este fél 6 körül, már teljes sötétben érünk ki a 71-es főútra, és hamarosan megtaláltuk a sofőrök által előrelátóan a közelben leparkolt kocsikat. A kétnapos túra véget ért. Miután érzékeny búcsút vettünk egymástól, a túravezetői részleg még elhajtott a keszthelyi állomásra az utolsó kéktúra-pecsétért, és aztán már csak az marad hátra, hogy az autópályán gyorsan hazaérjünk, ahol mindenkit vár valami (gyerekek/vacsora/puha ágyikó).
Besizsu, a Kőszikla Túracsapat felavatott tagja