Túralista

50 órás kéktúra a nyugati végeken

Minket aztán senki nem vádolhat negatívizmussal: az elmúlt 10 év alatt született kéktúra leírásainkat végigolvasva látható, hogy egy-egy túraszakasznál általában a pozitív dolgokat voltunk/vagyunk hajlamosak túlhangsúlyozni, semmint, hogy a negatívumokon csámcsogjunk. Tettük/tesszük mindezt annak érdekében, hogy azoknak is kedvet csináljunk az OKT teljesítéséhez, akik maguktól csak nehezen vágnának bele.

Sajnos ezúttal nem tudunk politikailag korrekt beszámolót készíteni. Ez a túra, pontosabban a túra Kőszeg-Sárvár szakasza nálunk kivágta a biztosítékot. Hogy miért? Az alábbi leírásokból valószínűleg kiderül.

A túra három napját a közismert westernre utalva az alábbiak szerint tudjuk jellemezni:

A Jó: Kőszegi-hegység (Velem – Írott-kő – Kőszeg – Kőszegi-erdő)

A Rossz: Kőszegalja (Kőszegi-erdő – Tömörd – Szeleste – Váti-erdő)

És a Csúf: Rába-medence (Váti-erdő – Bögöt – Csénye – Sárvár)

[A fenti minősítések természetesen nem magukra a tájegységekre, hanem a rajtuk keresztül vezetett kéktúra szakaszokra vonatkoznak - a Szerk.]

Kőszegi-hegység eleje

1. nap: Kőszegi-hegység (2008. március 27.)

Kezdjük az elején: ezt a túrát eredetileg nem Velem-Sárvár, hanem Velem-Sümeg túrának szántuk, ami 145 km lett volna. A táv nagyságából egyenesen következett a csapat létszáma: két fő. (Ami persze lehetett volna három fő is, de a 2006-os bükki pszichogyakorlatból okulva inkább nem lett.) A résztvevők személyéből pedig a túra tervezett időtartama: négy nap.

Indulás előtt Tamással mindent többször átbeszéltünk, igyekeztünk mindenre alaposan felkészülni. Ám néhány dologgal nem számoltunk:

1. A túra előtt mind a kettőnk térde elszállt (Tamásnak egy februári 85 km-es teljesítménytúra tett be, nekem meg egy 16 évvel ezelőtti hargitai tévedés okozott ismételten kínokat). Külön-külön mindkettőnkben felmerült a lefújás gondolata, de ezt szégyelltük volna megtenni, inkább bőszen kenegettük sajgó tagjainkat.

2. Az időjárás nem a legjobban alakult. A túra előtti napokban sokat esett - általában eső, de a hegyekben hó is -, éjszakánként pedig rendszeresen fagyok voltak. Ráadásul a túra idejére sem sok jóval kecsegtetett az előrejelzés.

3. A terep, vagyis a túra környezete általában sokkal rosszabb lett, mint vártuk. Azt tudtuk, hogy igazi hegyi szakaszra csak az első napon számíthatunk, de arra, ami a második-harmadik napon fogadott minket, azért nem gondoltunk (lásd később).

E három tényezőt végiggondolva utólag már az is nagy eredmény, hogy Sárvárig eljutottunk...

Persze minderről még szó sem esett, amikor csütörtök reggel a Keletiben felültünk a 6:10-es szombathelyi IC-re. Az ismeretlen, nagy kaland izgalma és a kedélyes beszélgetés nyomán szinte elröppent az utazás három órája, és máris a vasi megyeszékhely pályaudvara előtt találtuk magunkat. Tamás elment vásárolni, én meg nekiláttam teleszkópos túrabotjaim beállításához. Mivel egy korábbi túrán a csavarok berozsdásodtak, ez nem is ment olyan egyszerűen, végül csak egy öreg régiségkereskedő bácsi hathatós közreműködésével sikerült stabilizálni őket.

A csavaros közjáték miatt nem is kellett a buszpályaudvaron sokat várnunk, hamarosan befutott a bozsoki busz, amellyel - a www.menetrendek.hu alapján - Kőszegszerdahelyig kellett utaznunk, hogy ott átszálljunk a velemi járatra. Szerencsére Szerdahely előtt a sofőr rákérdezett, hogy hová is megyünk tulajdonképpen, majd úticélunkat megtudva közölte, hogy a valóságban ez a busz megy Velembe, csak előbb kitér Bozsokra is (személyes információ:Internet-1:0).

Így is történt: miután megjártuk Bozsokot, az összesen ötórányi utazást követően végre megérkeztünk, és leszálltunk a velemi buszfordulóban. A nyitóképet 11 óra 11 perckor készítette el rólunk egy gyermekével túrázó apuka, majd felkaptuk cca. 15 kilós zsákjainkat a vállunkra (a részletes cucclistát lásd a beszámoló végén), és elkezdődött a nagy menetelés.

Velemből a piros jelzésen indultunk el az Írott-kő felé, azaz a csúcsig a legrövidebb (4,9 km-es) utat választottuk. Persze ami a legrövidebb, az a legmeredekebb is: az 530 méternyi szintkülönbség 11%-os átlagos meredekséggel kecsegtetett. Ám ebből az út elején még nem sokat érzékeltünk: a Hosszú-völgybe vezető dózerút enyhén emelkedve vezetett ki a faluból. Az út melletti rézsűket borító sárga virágszőnyeg, a patakon lezúgó kis vízesés, valamint az újra s újra kisütő nap tavaszi hangulatot árasztott. Ha viszont jól előrenéztünk, akkor nem láttunk mást, csak fehérbe borult hegyoldalakat. Vagyis havat!

Nagyjából ott, ahol a piros jel elhagyta a dózerutat, azaz 550 méter körüli magasságban elértük a hóhatárt. Ez március végén azért itt az Alpokalján sem feltétlenül mindennapos dolog. Persze a tél már itt is a végét járta, de ez nem igazán vigasztalt bennünket - a kásás, olvadó hó hamar átáztatta bakancsainkat, és ettől kezdve egész nap a vizes zoknik nyújtotta különleges örömöket élvezhettük.

A fekete csíkként húzódó ösvény a Péterics-hegy oldalában vitt egyre magasabbra, először lankásan, majd egy éles bal- és jobbkanyar után már meredekebben. Ezen a helyen, ahonnan már nyílt némi kilátás a fák közt a Kőszegaljára, tartottunk egy rövid pihenőt, tudva, hogy a szintkülönbség fele (kb. 260 m) még előttünk áll. Az izmaink lazítása mellett az elfogyasztott vitaminos üdítő és müzliszeletek is javítottak a kedélyállapotunkon.

A napos pihenőhelytől továbbindulva hamarosan elértük az Asztal-kő oldalában kanyargó havas dózerutat. Innen P+ jelzés tért ki balra az Apostolok fájához (az elnevezés 12 hatalmas bükköt takar), de mi maradtunk továbbra is a piroson. Elhaladtunk a Szénégetők-kútja mellett, ahol egy felfestett "ßÍrott-kő" felirat jelezte, hogy jó úton járunk. És valóban: egy hatalmas balkanyar bevétele után megérkeztünk a kék és piros jelek találkozásához.

Ez a kék még nem a mi kékünk volt (az Írott-kőtől délkeletre a Dél-dunántúli Kéktúra vezet), de azért örültünk neki, mert a térkép szerint már nem volt messze a csúcs. A térkép szerint... A valóság keményebb volt, ezt a szaporodó levegővételek és zsibbadó tagjaink (vádlik, vállak) is jelezték. Messze volt még a csúcs, bár a környéke tényleg nagyon szép: tátrai hangulatú sötét fenyvesek és szürke bükkrengetegek váltogatták egymást. A kék és piros jelekhez pedig egy újabb különleges jelzés - neonzöld alapon két fehér utacska - csatlakozott, a 2006-ban létesített Alpannonia turistaút jelzése.

Miután átvágtunk az utolsó fenyvesen, meglepő hirtelenséggel tűnt fel mellettünk a pecsétes ládikót tartó fa, mögötte a kilátótoronnyal. Csak felértünk hát az Írott-kőre! Igaz, már egy óra is elmúlt, azaz nem futottunk valami fényes időt, de ezt igyekeztünk a körülményekre (meredek út, kásás hó, nehéz zsákok) fogni. Mindenesetre a térdeink egyelőre bírták a strapát, sikerült nem túlerőltetni őket.

A 884 méteres csúcson az 1913-ban épült kilátónál pihentünk meg. Az épület belsejében fehér határkő jelzi az osztrák-magyar határt, ami a schengeni-csatlakozás óta végre tényleg szimbolikus. A kilátó tetejéről nyíló körpanoráma is az: nagyjából akadály nélkül szárnyalhat az ott álló távcső használatával felturbózott tekintet. Az alattunk húzódó gerincen vezet végig a Kőszegtől Semmeringig tartó 90 km-es Alpannonia turistaút, aminek a reklámplakátját már Velemben is láttuk. Jó kezdeményezésnek tűnik, bár az útvonala alapján inkább "kulturistáknak" ajánlott - az igazi hegyek (Rax, Schneeberg) a Semmeringen túl kezdődnek.

Miután gyorsan megebédeltünk a kilátó huzatos aljában, fél kettőkor elindultunk lefelé, immár az Országos Kéktúrán. Épp ideje volt, hogy elkezdjük teljesíteni a mai penzumot! Az út másfél kilométeren át a határon vezetett, az egykori hírhedt vasfüggöny helyén most kellemes nyírfaliget növekszik. A túrán ezen a helyen maradt meg legszebben a hótakaró, a fenyőkkel, nyírfákkal már nem is tátrai, hanem egyenesen orosz hangulata volt a tájnak.

A határövezetet elhagyva az út nemsokára ismét fenyvesbe vezetett, ahonnan már csak egy macskaugrásnyira volt a Hörmann-forrás melletti aszfaltút (eddig a pontig lehet feljönni kocsival, sokan innen "hódítják meg" a csúcsot). Szerencsére itt még nem kellett sokat aszfaltoznunk, egy éles jobbkanyar után az ösvény ismét erdőben, ezúttal hatalmas bükkök között vitt lefelé.

Folytattuk az ereszkedést, miközben ismét kisütött a nap, és az erdőben egy színes dekorációs tábla került az utunkba, 'A kőszegi erdők különleges cserjéi' felirattal. Hát, a kányabangita és fürtös bodza hazai előfordulását még csak elhiszem, de a fekete áfonyáét már nem igazán. Személy szerint Magyarországon az elmúlt 20 évben nem találtam egyetlen szemet sem, de hát, ha ők mondják...

Hamarosan elértük a hegyoldalban kanyargó volt határőr utat, innentől a Vörös-keresztig sajnos végig aszfalton kellett mennünk. Fél kettőkor húztunk el a felújított Stájerházak mellett (nevüket az 1750-es években ideköltözött stájer erdészekről kapták), majd megállás nélkül, nagy rönklerakatok mellett elhaladva folytattuk az utat az immár emelkedő aszfalton. Közben azon tanakodtunk, hogy meddig tudunk ma eljutni. A célul kitűzött Tömörd túl messzinek tűnt...

A hat tölgy között álló Vörös-kereszthez (ahová stílszerűen a piros+ jelzés is befut) három óra után értünk. A fák melletti padok letelepedésre csábítottak, és hát nem is kellett sokáig csábítaniuk minket... Pár perccel azelőtt egyébként eléggé megijedtünk, amikor egy út menti táblán megláttuk kiírva, hogy még milyen messze vagyunk a Hétvezér-forrástól, de a térképet átbogarászva kiderült, hogy a megadott táv csak az aszfaltútra vonatkozik, a gyalogösvény jóval rövidebb lesz.

Negyedórányi pihenő után feltápászkodva nekiindultunk az újabb szakasznak. Az Irány-hegyre felkapaszkodva Tamás egy kis szünetet kért, hogy a tervezett esti tűzrakáshoz száraz tüzelőt gyűjtsön. Ágtördelés közben rövid tűzgyújtás-elméleti előadást tartott, amit csekély bushcraft-előképzettségem miatt (is) nagy élvezettel hallgattam. Akárcsak a Vadon foglyai c. film erkölcspszichológiai összefoglalóját, amit már menet közben osztott meg velem.

A hegyről enyhén ereszkedő ösvény vezetett az Óház-tetőhöz (607 m). A palás kőzet itt mutattam meg magát a legnyíltabban (emlékeim szerint a Glockneren láttunk hasonló köveket), a jó állapotban levő kilátó is egy nagy palasziklán álldogált. A meredek falon, majd a hasonlóan meredek falépcsőkön felmászva szép kilátás nyílt az alattunk fekvő Kőszegre. Az idő ekkorra már eléggé elkomorult, de azért reméltük, hogy megússzuk eső nélkül.

A kilátótól a kék előbb oldalazva, majd direktben vezetett lefelé a közeli Hétvezér-forráshoz, illetve a mellette álló volt határőrlaktanyához. (Ide már négy óra után sikerült befutnunk, vagyis a tempónk továbbra sem javult: 3 km/h-s átlaggal haladtunk.) Az épület még romos állapotában is félelmetesnek hatott, amibe nyílván a szocializmusban eltöltött első 16 évünk is belejátszik, a hét ágra szétcsapott forrás környéke viszont tiszta és rendezett volt.

Pecsételés és kulacstöltés következett, majd ismét elindultunk az enyhén emelkedő úton (a forrástól induló völgy ugyanis már Ausztriába vezet). A kék jel a Pintér-tető felé oldalazott a határtól alig néhány méterre. Felkapaszkodtunk az 500 méter magas huplira, majd megkezdtük a végleges ereszkedést Kőszeg felé.

Nemsokára K+ jelzés tért ki balra a Trianoni emlékkereszt felé, mi maradtunk a kék sávon, ami a kálváriatemplom mellett vezetett le nagyjából egyenesen a városba. Az utolsó, meredek lejtőn kénytelen voltam elkérni Tamástól az egyik túrabotot - addig mindkettőt ő használta -, mivel a térdem jelezte, hogy bekattanni készül. Sajnáltam a dolgot, addig egész jól viselte magát.

Magyarország legmagasabban fekvő városának szélét negyed hatkor értük el. Elhaladtunk egy téglaburkolatú pince mellett, ahol állítólag a magyar koronát őrizték egy ideig, majd először hegyi nyaralóövezet jellegű, majd egyszintes házak szegélyezte, vidéki hangulatú utcákon át értünk be a "belvárosba". Közben fáradtságom érdekes jelenséget eredményezett: a névtáblákat rendre félreolvastam, pl. Somlai helyett Somlóit láttam, egy Gulyás nevű hölgy esetében pedig teljesen leragadtam a vezetéknévnél. Viszonylag könnyű kitalálni, mi körül forogtak a gondolataim...

Fél hatkor ünnepélyesen bevonultunk a Jurisics-vár boltíves hídján. Mivel a portán pecsétet nem sikerült szereznünk, a várkút kávájáról elsütött dokumentumfotóval igazoltuk ottjártunkat, majd a várvédők hősies harcának 450. évfordulóján felavatott plakett szemrevételezését követően tovább indultunk a Jurisics-tér felé. Sajnos mivel még a nyári óraátállítás előtt voltunk pár nappal, mire 3/4 hatkor a térre értünk, már erősen szürkült az ég. A téren levő Postamúzeumnál sikeresen begyűjtöttem egy zöld színű "kéktúra" pecsétet (a készséges kiszolgáló hölgy szerint nem én voltam az első, aki így járt el), majd a középkori házak tövében letelepedtünk vacsorázni.

Nem tudom, más napokon mennyien szoktak erre sétálni, de ezen a csütörtök estén nem sokan lézengtek a környéken, az ott töltött húsz perc alatt gyakorlatilag alig láttunk néhány embert. Az épületek viszont tényleg patinásak, van hangulata a helynek, bár a fölénk magasodó templom egy kicsit összenyomta a teret. Igyekeztem mindent megörökíteni, majd én is átadtam magam az otthonról hozott szendvicsek nyújtotta "élvezeteknek". (Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd este, a táborban valami nagyon finomat főzünk.)

Hat óra után pár perccel nehezen mozgó tagokkal felkeltünk, hogy nekivágjunk a túra utolsó szakaszának. Annak a szakasznak, amiről azt sem tudtuk pontosan, merre vezet! Tudniillik a korábban a horvátzsidányi országúton haladó kék jelet 2003-ban átterelték az Ólmod felé vezető dózerútra (jogosan, mert feleslegesen ki akarna 4 km-t aszfalton megtenni...), csak éppen az új nyomvonalról egy darab térkép sem található a neten, a kéktúra kalauz meg még a régi utat tartalmazza! Így nem maradt más, mint a jelzések buzgó figyelése a lassan leszálló estében.

Miután a Hősök kapuján kivezetett a Fő térre, a kék jel balra fordult, majd eltűnt... Egy darabig "vadgalamb-ösztönnel" mentünk tovább, de nem sokkal később ismét megpillantottunk egy jelet. Egy kis piac, majd egy tűzoltóság következett, aztán egy nagyobb ház sarkánál a jelzés bevezetett egy udvarba, ahol egy hatalmas platánfa állt - a legnagyobb, amit valaha láttam! A kevés fény miatt nehezen tudtam lefotózni, de még így is érdemes volt megörökíteni.

A platán után elértük a Táncsics Mihály utcát, ahol régen jobbra, a vasútállomás felé kellett fordulni, ám most már balra kell. Egy új református templom mellett elhaladva az utca végén jobbra fordultunk, és hamarosan meg érkeztünk a Gyöngyös-patakhoz. A kék jel ennek bal partján vezetett hosszú ideig, majd egy hídnál keresztezte a patakot. A híd mellett található óriási épületkomplexum láttán Tamásban gyerekkori emlékek ébredtek (valamikor itt nyaralt egyszer), én meg annak örültem, hogy végre az ólmodi úton voltunk, és kifelé haladunk a városból.

Nemsokára kereszteztük a 87-es főutat, innen az út dózerúttá változott, és enyhén emelkedve vezetett tovább északkeleti irányban. Miközben felfelé ballagtunk az úton, lassan teljesen besötétedett, de azért annyira még nem, hogy lámpát gyújtsunk. Az egyik magányos háznál egy farkaskutya rontott ki ugatva a kerítésen, de miután meggyőződött róla, hogy békés turisták vagyunk, farkát csóválva kéredzkedett oda a lábunkhoz. Megsimogattuk, hadd örüljön, sőt, még egy fotó is készült róla, no meg a városról, háttérben a fekete Kőszegi-hegységgel.

Folytattuk az utat a félhomályban, fáradtan, álmosan. Jó sokat mentünk az erdőszélen, amikor egy nagy útkereszteződéshez érve balról ismételten "megérkezett" az osztrák-magyar határ. A ferdén álló, piros-fehér-zöld végű betonoszlopnál lefotóztam Tamást, bár be kell, hogy valljam, nem volt sok kedvem elővenni a gépet. Este hét óra volt, már nagyon vágytam arra, hogy végre tábort verjünk. A tervezett napi távtól való elmaradásunk ugyanakkor továbbmenésre ösztökélt minket.

A kék jel egy darabig még a határ mellett vezetett, majd egy éles jobbkanyarral letért az Ólmodra vezető útról, és befordult egy nyílegyenes nyiladékba, melyben elektromos távvezeték is haladt. Itt még mindig elég világos volt, hogy ne kapcsoljuk be a lámpáinkat - legalábbis így gondoltuk -, így gyanútlanul mentünk a sötét nyiladékban vagy 10 percet, mire rájöttünk, hogy elvesztettük a jelet! Ráadásul az iránytű szerint folyamatosan délnyugati - azaz rossz - irányban haladtunk. (Mielőtt valaki nagyon megróna minket tévedésünkért, annak kedvéért szeretném megismételni, hogy nem volt térképünk az útról, nem tudtuk, hogy pontosan merre vezet a kék jel!)

Visszafordulni nem akartunk, ám mivel sejtettük, hogy a jelzés valahol korábban balra fordult [Így van, kb. 100 méterrel a nyiladékba való rátérés után - a Szerk.], ezért a következő lehetőségnél, vagyis egy sűrű fenyvesbe vezető szekérútnál mi is így tettünk, természetesen már bekapcsolt lámpákkal.

Ezután egy félórás bolyongás következett a sűrű fenyőerdőben, aminek részletes ecsetelésétől megkímélem a T. Olvasót. Megpróbáltuk tartani az iránytűvel belőtt feltételezett irányt, ami jól-rosszul sikerült is, de a kiválasztott szekérutak folyton megszűntek, elfordultak, beletorkolltak egy másikba, stb. Olyan érzésünk volt, mintha egy labirintusban bolyonganánk, miközben azt sem tudtuk, van-e kijárat belőle.

Amikor már kezdett elfogyni a türelmem, valahogyan sikerült kievickélődnünk az erdőből egy széles, hosszú irtásra, aminek a szélén - ha jól láttuk - földalatti gázvezeték húzódott. Elindultunk hát emellett északkeleti irányba. Már mentünk pár perce, amikor tőlünk úgy 150 méterre jobbra elhúzott egy autó! Halleluja! Az ott csakis a zsidányi országút lehet! - kiáltottam. Legalább tudjuk, hol vagyunk! Legalábbis nagyjából.

Már csak egy probléma maradt: az út és közöttünk áthatolhatatlannak tűnő bozótos erdő húzódott. Emiatt egy ideig nem is mertünk átvágni rajta, mentünk tovább az irtás szélén. De aztán már annyira idegesített a gondolat, hogy megint elmegyünk a kék mellett (ami valahol az országút túloldalán folytatódott), hogy bevágódtunk a sűrűbe, és Green Beret-es módszerekkel átküzdöttük magunkat az útig. Nagyon kemény volt, különösen az addigi út után, de végül egész jól (értsd: néhány véres karcolással) megúsztuk.

A lényeg, hogy ott álltunk az aszfalton, és pár perc múlva az elvesztett kék jelet is megtaláltuk! Nagyon örültünk neki, de csak addig, amíg elindulva kiderült: az országúttól délre eső rész sem a térkép szerint vezet! Az erdőben vezető korábbi gyalogösvény helyett ugyanis egy széles, nyílegyenes erdőgazdálkodási úton kezdtünk befelé haladni. Az első pár száz méteren ez még nem volt gond, örültünk, hogy újra jelzett úton vagyunk, de egy kilométer után már eléggé elegünk volt belőle... És hol volt ekkor még a vége!

Bár ekkor még nem tudtuk, ezzel az úttal belecsöppentünk a túra második, "Rossz" szakaszába, vagyis a hosszú-hosszú kilométereken át tartó töklapos, poros dózerutak világába. Mentünk, csak mentünk, körülöttünk sötétség, időnként egy-egy kék jel (persze véletlenül sem az útelágazások környékén, nehogy biztosak legyünk abban, hogy nem tévedtünk el). A lábunk kivolt, a vállunk kivolt, és lelkileg is kezdtünk "labilizálódni". Úgy döntöttünk, fél kilencig folytatjuk a menetelést, aztán akárhol leszünk is, megállunk és letáborozunk.

Így is történt: fél kilenckor, 2,5 kilométernyi nyílegyenes vánszorgás után éppen elértük a Kőszegfalva-Csepreg közötti piros jelzést, így be tudtuk azonosítani, hol vagyunk. Megálltunk, és a két jel találkozásánál, azaz a Kőszegi-erdő legdélebbi pontján, 295 m tengerszint feletti magasságban sátrat vertünk.

"Sátor" alatt ezúttal két darab 2x3 méteres takaróponyvát (fogyasztói ára: 819,- Ft/db) kell érteni, amit egy madzag, néhány fadarab és négy cövek segítésével pár perc alatt kvázi sátorrá formáltunk. Igazi bushcraft hangulata lett. "Egy kicsit lapos, egy kicsit huzatos, de a miénk!" J

De jól is esett kilenc óra tájban leheveredni a vastag avarpaplanra! A hivatalos adatok szerint 25 km-t jöttünk nagy zsákokkal, de a kavarás miatt volt az vagy 28 km is... Mindenesetre a betervezett tűzrakásból nem lett semmi, én még ahhoz is fáradt voltam, hogy egyáltalán egyek valamit. Tamás főzött valamit a ketyeréjén, nekem már csak arra volt erőm, hogy fogat mossak. Utána gyorsan bebújtam a zsákba, és pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.

-A3-

Kőszegi-hegység eleje

2. nap: Kőszegalja (2008. március 28.)

Korán ébredtem, de még sokáig nem volt kedvem kimászni a meleg zsákból. Alul és két végén nyitott "sátrunk" egész jól bevált az éjjel, bár egy nagyobb felhőszakadás valószínűleg kiöntött volna minket... Szerencsére a meteorológusok megint mellélőttek, eddig egyáltalán nem esett az eső.

Szerény hajlékunkból csak hét óra körül sikerült kikászálódnom. Nekifogtam a főzésnek, gondoltam, Tamás kevésbé lesz morcos, ha egy nagy pohár gőzölgő kávéval keltem. Tévedtem. Tamás ugyanis egyáltalán nem volt morcos. Csak álmos, de az nagyon... J

Mindegy, amíg ő is komótosan kimászott, mint medve a barlangból, gyorsan összepakoltam, majd együtt megreggeliztünk (én többek között megfőztem az este kimaradt instant tésztát is). Sátorbontás után még imára és igeolvasásra futotta az időből, majd fél kilenckor nekifogtunk a 2. napi adag teljesítésének.

Indulásunk nagyjából megelőlegezte az egész nap hangulatát: miután kiballagtunk az útra (melyen hátrapillantva "gyönyörűen" látszott a tegnap sötétben megtett 2,5 km), egy nagy rönkszállító teherautó dübörgött el mellettünk, porfelhőbe borítva minket. Tegnap még azon örvendeztem, hogy mennyire védik a Kőszeg környéki erdőket, sehol egy tarvágás... Hát, ez a nap alaposan rácáfolt a tegnapi megfigyelésemre, ugyanis bármerre mentünk, szinte mindenütt kivágott fatörzsekkel találkoztunk.

Miután még 450 métert haladtunk a tegnapi poros dózerúton, egy erdei kegyhelynél derékszögben balra fordultunk... Egy újabb poros dózerútra. Nagyszerű! Ezen az úton mentünk 800 métert, majd derékszögben jobbra fordultunk... Egy harmadik poros dózerútra. Fantasztikus! Mondanom sem kell, a térkép szerint az kék jelzésnek már rég az Ablánc-patak völgyében kellett vezetnie. Hogy miért nem ott vezetett? Erről fogalmunk sem volt, csak azt láttuk, hogy a mostani verzió rettenetesen monoton. Ha valaki az Írottkőnél kezdi el teljesíteni a kéktúrát, ezen a szakaszon garantáltan elmegy a kedve az egésztől! (Úgyhogy érdemes Hollóházáról indulni. J)

Nem érdekes, végül is ezt a kimozdulást úgyis túlélő túrának szántuk, követtük hát az amúgy jól felfestett kék jeleket. A következő útkereszteződéseknél hol jobbra, hol balra fordultunk, majd egy helyen egy nagy csapat favágóba botlottunk, akik a már kivágott törzsek aprításában voltak foglalatosak. Pár száz méterrel utánuk egy óriási tarvágást kereszteztünk, így már azt is tudtuk, korábban hol ügyködtek barátaink.

A tarra vágott tisztás után vegyes erdőben folytatódott az út. Itt átadtam Tamásnak a gépet, hogy rólam is legyen fotó (Tamás ugyanis egész úton filmezett, azaz képek helyett rövid snitteket készített). Szóval, megkértem, hogy fotózzon le, aminek az eredménye egy öt képből álló képsorozat lett: magányos vándor (ez voltam én) halad a végtelennek látszó nyílegyenes úton, egyre távolabb, TÁVOLABB, TÁVOLABB, majd egyszer csak a messzeségben megáll, és visszakiált: "Tamás, mit állsz ott, gyere már!!!"

Már több mint egy órája kutyagoltunk a poros, lélekölő utakon, amikor egyszer csak váratlan dolog történt: a kék jelzés élesen balra kanyarodva az Ablánc-patak völgye felé fordult. Ráadásul egy erdei ösvény formájában! Rögtön felvidultunk, és mintha a természet is velünk örült volna, hirtelen sárga és lila virágok jelentek meg az út mellett. (Bár lehet, hogy addig is voltak, csak rosszkedvünkben nem vettük észre őket.) Az elágazásnál pihentünk egy keveset, majd az ösvényen leereszkedtünk a patakhoz.

A keskeny vízfolyás mellett aztán gyorsan kiderült, hogy miért terelték el az eddigi ösvényt, lenn ugyanis elég nagy volt a sár. Ezt elkerülendő a jelzésfestők igyekeztek a pataktól minél távolabb, a domboldalban vezetni az utat, csak így meg az ösvény lett egy kicsit "lejtős". Mindegy, legalább volt mire figyelni. Elmentünk az Ilonavárnak nevezett földhalom mellett, ami után az ösvény emelkedni kezdett, és felvezetett a völgy felett húzódó dózerútra. Ez valószínűleg ugyanaz volt, amiről korábban lementünk a völgybe [Így van - a Szerk.].

Az út mellett facsemetéket ültető emberekre bukkantunk, akiknek nagyon örültünk, mert feltételeztük, hogy tömördiek, azaz már nincs messze a falu. Erre utalt az is, hogy innentől az utat valamilyen palaszerű építőanyag-törmelékkel borították a kátyúsodást elkerülendő. (Ez a palás burkolat később is előfordult a nap folyamán.) És valóban: negyed 11-kor feltűntek Tömörd szélső házai, valamint egy nagy piros traktor, és hamarosan megérkeztünk az Ablánc-patak melletti buszfordulóhoz. Itt az EU csatlakozást ünneplő emlékmű mellett egy épp befutó szombathelyi busz vonta magára a figyelmünket. (De annyira azért nem voltunk fáradtak, hogy a kiszállás gondolata komolyan felvetődjön bennünk.)

Tamás mindenáron zoknit akart váltani, hiába buzdítottam, hogy már csak pár száz méter van a kéktúra pecsétig (amúgy ő az egész pecsételéssel nem bíbelődik, csupán kedvtelésből járta be eddig is az OKT nagy részét), így hát kettéváltunk: ő leült, én meg előresiettem a falu emelkedő főutcáján. A kéktúra bélyegzőt a templom előtti villanyoszlopra szerelték fel, a régi doboz üresen állt, a pecsét a vadiúj, rozsdamentes dobozkában figyelt. Benyomtam a túra negyedik pecsétjét, és azon töprengtem, vajon hány kerül ma még be a füzetbe...

A hamarosan feltűnő Tamással a templom előtti padra telepedtünk le fél 11-kor. Tartottunk egy negyedórás pihenőt, közben némi táplálékot vettünk magunkhoz. Vizet is próbáltunk szerezni, de működő utcai kutat csak Tamás talált (még korábban, lenn a pataknál), így az én kulacsom üres maradt. Nyitva levő boltot vagy kocsmát sehol sem láttunk.

Remélve, hogy a Tamásnál levő víz kitart az Ablánci csárdáig, elindultunk kifelé az amúgy takaros faluból. A Tömörd szélén álló, a Chernel-család által épített egykori kastélyt viszont szomorú állapotban találtuk, erősen leromlott, mára a teteje is megroggyant, beszakadozott. Ha nem kezdenek bele hamarosan a felújításába, várható, hogy állapota gyors ütemben romlani fog. Kár lenne érte!

Az emelkedő keskeny aszfaltút keresztezett egy másik utat, majd egy fenyves mellett lejteni kezdett. Itt hosszabb egészségügyi pihenőt tartottunk, majd amikor ismét elindultunk, hirtelen, váratlanul, valamint meglepetésszerűen kisütött a nap! Nagyon örültünk neki (tegnap délután láttuk utoljára), bár igazán csak a lelkünk frissült fel tőle, fizikailag ki voltunk merülve.

Miközben a régi tömördi országúton a Fenyves-patak felé ballagtunk, Tamás izgalmas témával próbálta elterelni a figyelmemet a fáradságról: mikortól, mitől ember az ember. A kérdést ezúttal nem bibliai alapon, hanem a Szárnyas fejvadász c. filmklasszikus által felvetett etikai kérdésekből kiindulva boncolgattuk (már amennyire fáradságunk engedte), így gyorsabban repültek a percek.

A Fenyves-patak után a térképet bogarászva úgy ítéltük meg, hogy a kincsédpusztai U alakú kitérő teljesen felesleges, ezért aztán vállalva a kockázatot kivágtunk jobbra a szántóföldre. Innentől a térkép szerint 4,3 km (!) nyílegyenes szakasz következett, amit inkább nem minősítenék... A csepregi országútig tartó rész félig szikkadt szántóföldön haladt, onnantól pedig következett a jól ismert poros dózerút.

Elhaladtunk Kincsédpuszta omladozó mezőgazdasági épületei mellett, majd nekivágtunk a félelmetes távlatokat nyitó dózerútnak. Elképesztő dolog, hogy az országos kék milyen helyeken vezet keresztül - a legközelebbi pihenőnket pl. néhány spontánul lerakott autógumira leülve tartottuk... Az egyedüli szépséget az út menti apró lila virágok tengere jelentette, ezek fotózásába menekültem a sivár valóság elöl.

Testileg-lelkileg kimerülve ballagtunk az úton, ami 2,5 km után egy sűrű bozótos-fás dzsumbujba vezetett be. Koratavasz lévén az aljnövényzet még nem volt annyira sűrű, mint nyáron, így végül kisebb karcolásokkal sikerült átjutnunk ezen a szakaszon (és nem kellett kivágnunk a baloldali szántóföldre, mint másoknak). Délután egy órakor pedig végre elértük a Csepregi-erdő szélét, innentől jól járható - bár továbbra is nyílegyenes - erdei út vitt tovább.

A lombos erdőben vezető út egy kettős kanyart követően fenyvesben vezető úttá alakult át, ami nagyjából egyenesen ért ki egy óriási bekerített tisztás széléhez. Itt muszáj volt ismét leülnünk egy cseppet, mert piszokul elfáradtam. Hiába ettem a csokit, ittam a kalciumos italt, fájt mindenem, és úgy éreztem, már nem bírom sokáig. Lehet, hogy nem a tavaszi fáradtság idején kellene túlélő túrákat szervezni? Vagy a négygyerekes családapák esetében úgyis mindegy?... Nem tudom. De az biztos, hogy valamit tenni kellett, hogy a következő buszmegállónál ne szálljak ki az egész túrából.

A megoldás Tamás zsákjában lapult. Az Ablánc-patak partjához érve túratársam már nem bírta nézni a vánszorgásomat, és felajánlotta Cataflam-készletének egyik becses darabját. Azt állította, ettől nagyjából 5 órán át nem fogom érezni a fájdalmat. Ezzel a mondatával kíváncsivá tett, mert ez az adott pillanatban teljességgel lehetetlennek tűnt számomra. Bekaptam a pirulát, aztán folytattam a vánszorgást.

A patakon egy betonelemekből összeállított gáton keltünk át. (Sőt, én kétszer is átkeltem, mivel az első snitt nem lett tökéletes... J) Ezután az ösvény egy ideig az odvas keltikékkel és réti boglárkákkal borított patakparton haladt, majd elvezetett egy gyermektábor mellett, melynek gondnoka éppen a kertben tevékenykedett, végül pedig megérkezett az Ablánci malomcsárda épületéhez.

Délután két óra volt. Sikeresen pecsételtünk a bejáratnál, lassan a fájdalomcsillapító is hatni kezdett, így már csak egy problémánk volt: mindkettőnk vize elfogyott. A csárda kapuja viszont le volt lakatolva, az épületet láthatóan régóta zárva tartották. Most mi legyen? Ebben a pillanatban feltűnt a nemrég megpillantott gyerektáboros gondnok, akitől megkérdeztük, hogy nem tudnánk-e a környéken valahol vizet szerezni. Erre azt felelte: "Nem. Önök nem. De én igen." Majd a kulacsainkkal elballagott az épület felé...

Nekünk se kellett több! Elterültünk a tavaszi pázsiton, és egyórás (!) ebédszünetet tartottunk. Faltuk az energiabombákat (csoki, müzli, aszalt gyümölcs), ittuk az időközben megérkezett vizet (ami nem volt túl friss, sőt, egy kicsit zöldes-sárgás árnyalattal rendelkezett, de azért iható volt), majd a Perskindol tüzes kencéjével kenegettük kikattant ízületeinket, izmainkat. Eddig 17 km-t jöttünk, de még legalább ennyi hátra volt a túrából!

A kiadós pihenőt követően lefotóztuk az Erzsébet királyné emlékére 1900-ban ültetett három gyönyörű kőrist, majd fél kilométernyi aszfaltozás következett a csepregi országúton. Én addigra - a Cataflamnak köszönhetően - szinte semmi fájdalmat nem éreztem, Tamás viszont láthatóan nehezen mozgott. Rákérdeztem, hogy ő miért nem vesz be egyet, mire azt felelte, hogy a gyógyszer hatása miatt az ember azt sem érzi, ha az ízületeit teljesen tönkrevágja menet közben, ezért ő inkább kihagyja a lehetőséget. Döntését megértettem.

Az útról a kék hamarosan jobbra fordult, és felvezetett a túra utolsó 200 m magas "hegyére". Felérve és hátrafordulva a Kőszegi-hegység távoli sziluettjét pillantottuk meg, tőlünk kb. 1 km-re jobbra pedig az acsádi geodéziai mérőtorony betongyűrűje lógott ki a sorból. Mentünk tovább, a földút egy vadászlesnél kígyószerű alakzatot vett fel (a részeg fakitermelő sofőrök útja?), majd becsatlakozott egy széles, sárgamurvás dózerútba. Végre, már épp kezdett hiányozni! Az úton balra fordultunk, és hamarosan megérkeztünk a 2002-ben villamosított Sopron-Szombathely vasútvonalhoz.

A vágányt a kék jel egy messziről látszó hatalmas aluljárón át keresztezte. A boltív nagyságára csak akkor döbbentünk rá, amikor áthaladtunk alatta - a nyíláson egy emeletes kamion is simán átférne! Valószínűleg nem turistákra, hanem erdei munkagépekre méretezték. Az átkelés után a jelzés egy rövid kanyargás után visszatért a sínek mellé. Innen a túranap legszebb szakasza következett: az ösvény pár száz méteren magasra nőtt erdei fenyők között vezetett. Végre egy élvezhető szakasz a sok sivárság után!

A fenyvesből kijőve négy óra magasságában elértük az egykori Gór vasúti megálló maradványait. Tamás úgy döntött, itt ismét túrazoknit vált. Nem tudom, hogy ez az indok mennyiben volt az ezt követő tízperces pihenő "fedőneve", de tény, hogy igen lassan sikerült elvégeznie a műveletet... J

Az ösvény ezután ide-oda kavargott a fák között, de a jelek mindenhol követhetők voltak. Először egy fiatal fenyves és egy lomberdő határán, aztán ismét magasra nőtt erdei fenyők között vitt az út, végül kiért egy újabb... DÓZERÚTRA! Kezdtünk azon gondolkodni, hogy ezt a részt vajon nem biciklisták számára találták-e ki?! Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem lehetett volna máshol vezetni a jelet! Szerencsére ezen a szakaszon ismét kisütött a nap, mintha csak az Úr érezte volna, hogy most valamit csinálnia kell, nehogy megint elkeseredjünk. Az aranyló délutáni napsütésben még ez a csúf szakasz is megszépült.

Kb. 1200 métert mentünk ezen az autósztrádán, amikor az út (és vele a kék jel is) derékszögben balra fordult. Na, itt döntöttünk úgy, hogy ebből elég! A térképre rápillantva egyértelmű volt, hogy mi az egyenesen folytatódó földutat választjuk, a kék jel ugyanis tesz egy felesleges kitérőt Felsőszeleste irányába.

Elkezdtük hát a menetelést az immár jelzés nélküli úton, ami hamarosan kivezetett minket a Nyíresi-dűlő nevű óriási szántóföldre. A továbbiakban ennek szélén haladtunk több mint két kilométeren át. A több négyzetkilométernyi zöldellő vetés nem sok látnivalót kínált, de ekkor már nem is nagyon vágytunk ilyesmire... Időnként egy-egy vadászles törte meg a monoton menetet, egy helyen méhkaptárokra bukkantunk, ahol sok ezer méh döngése hallatszott, később pedig két őzet sikerült felriasztanunk, fehér farukat magasba dobálva menekültek előlünk. További megörökítendő tájelemekként a fehér virágba borult bokrok, valamint az akácfákon élősködő fagyöngy-telepek szolgáltak. Utóbbiak kapcsán Tamás felidézett egy viking mondát is, ahol a végső leszámolást egy fagyöngy követte el, arra hivatkozva, hogy ő se nem növény, se nem állat...

Ami viszont egyre jobban zavart minket, az az egyre erősödő motorzúgás volt. Először nem tudtuk, mi lehet a zaj forrása, aztán rá kellett döbbentünk: a Szelestén átvezető 86-os (és nem mellesleg: E65-ös) főút a ludas. Pontosabban a rajta szinte egymást taposó külföldi kamionok. De ez utóbbi tényt már csak azután konstatáltuk, hogy a volt baromfitelep szélénél balra fordulva ismét találkoztunk a kék jellel, majd azt követve leértünk faluba.

Elképesztő látvány tárult a szemünk elé: Szeleste főutcáján fél percenként zúgott el egy-egy jól megrakott szlovák vagy lengyel kamion! Csak úgy rengett a föld alattuk! Az utcán végigvezető kék jel mentén olyan zaj volt, ami azt hiszem, kuriózum az OKT 1100 km-én (eddig csak a Gerecsében, az M1-es autópálya mellett tapasztaltunk hasonlót). Nem hittünk a szemünknek! (Bár újságokban már elég sokat olvastam erről az áldatlan helyzetről, ám a valósággal mégis nehéz volt szembenézni. NAGYON kellene ide egy elkerülő út!)

Este hatkor megérkeztünk az alsószelestei ABC melletti italbolthoz, ahol bélyegeztünk, majd a füstös kocsmahangulat elől a még mindig tűrhetőbb benzinbűzbe kimenekülve a bolt előtti padon próbáltuk eldönteni, hol is éjszakázzunk aznap - merthogy kezdett esteledni. Én mindenképp szerettem volna Bögötig eljutni, de Tamáson látszott, hogy nem sok kedve van addig menni. Végül abban egyeztünk ki, hogy majd az előttünk levő két főút (a 86-os és a 88-as) V alakú szárai közé érve eldöntjük, továbbmegyünk-e.

Végigballagtunk Szelestén (ahol rengeteg repedt falú házra van kiírva, hogy "ELADÓ!"), némi nehézséggel átkeltünk a főút túlsó oldalára, majd a vasútállomáshoz vezető utcán elhagytuk a falut (de a zajt nem, az még sokáig elkísért minket). A település határában a kék jelzést ismét elterelték, a korábbi vasút mellett vezető földút helyett végig erdőben viszik végig a jelet. Hogy milyen úton? Hamarosan megtudtuk...

A falu utolsó utcáján felbaktattunk egy kisebb gerincre, majd azon balra fordulva indultunk tovább. 1100 méternyi tökegyenes menetelés után, a Lőrinci-erdő keleti sarkánál levő kis mocsárnál a kék ismét derékszögben jobbra fordult, itt sütöttem el a nap utolsó túrafotóját. 3/4 hét volt, már erősen alkonyodott, de a lámpákat még nem vettük ki a zsákból, jól láttuk a jeleket.

Az erdőben felfelé vezetett az út. Elég sokat botladoztunk a munkagépek keréknyomaiban, aztán hét óra felé csak elővettük a fejlámpákat, innentől könnyebb volt a haladás. Az út egy helyen jobbra, aztán balra tért, majd erősen megközelítette a 86-os utat, amit a térképen kívül az erősödő zaj is jelzett. Aztán nemsokára kiértünk a két főutat összekötő betonútra. A jelzés másfél kilométeren át ezen vezetett.

Azt hiszem, ez az út volt az utolsó csepp a mai - keserű - pohárban! Mentünk, csak mentünk a végeláthatatlan betonon, hátunk mögött a 86-os út zaja, előttünk a 88-as út zaja, jobbra tőlünk irtás, balra kusza, sűrű erdő... Úgy éreztük, valaki nagyon kiszúrt velünk! Bennem ekkor fogalmazódott meg az alábbi OKT-kiskáté kérdés és felelet:

Kérdés: Miért hosszabbították meg a hetvenes években az addig csak Sümegig tartó kéktúrát egészen a Kőszegi-hegységig?
Válasz: Mert a mazochistákra is gondolni kellett.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejünkben értük el a 88-as főutat, amin balra fordulva 200 métert kellett gyalogolnunk (de jó dolog is főúton túrázni!), majd a pillanatnyi forgalmi szünetet kihasználva átfutottunk rajta. A túloldalt elérve még mentünk vagy 300 métert a jelzéseket követve, aztán fél nyolc tájban egy nagyobb kivágott farönk-csoportnál úgy döntöttünk: elég volt a móka mára, zárul a nap mókatára. A farönkök mögötti cserjés erdőben kinéztünk egy nagyobb üres helyet, aztán ledobtuk magunkról a zsákokat...

Hamarosan ismét állt sátorra hajazó szerény hajlékunk, persze ezúttal is véglezárások és aljzat nélkül. A térkép szerint a Váti-erdő szélén, Bögöttől 2,5 km-re vertünk tábort, azaz ezen a napon összesen kb. 35 km-t jöttünk nagy zsákokkal. Ez részemről mindenképpen új rekord volt, bár az is nyilvánvaló, hogy a fájdalomcsillapító nélkül nem tudtam volna végigcsinálni a napot.

Ezen az estén rendes vacsorát főztünk. Tamás a még Izlandról megmaradt viaszos főző lángján, én meg hagyományos PB-palackon. Rendkívül jól esett a meleg étel, bár evés után hirtelen azt vettem észre, hogy minden ízemben remegek. A kimerültség és a gyors emésztés kombinációja, ugye. A vér a gyomromba áramlott, a végtagjaim pillanatok alatt lehűltek, és nagy amplitúdójú rezgésbe fogtak... A reszketéstől alig tudtam fogat mosni! De egyszer az esti tevékenységeknek is vége lett, és negyed kilenckor végre bebújhattam a puha avarszőnyegen (és persze polifoamon) fekvő hálózsákomba.

Ezután másra már nem emlékszem.

-A3-

Kőszegi-hegység eleje

3. nap: Rába-medence (2008. március 29.)

Fél hétkor a túra utolsó napjára ébredtem. Bár ezt ekkor még nem tudtam...

A 3/4 hetes kelést követően izomzati próbaterhelést végeztem a farönkök mellett. Örömmel tapasztaltam, hogy a tegnapi fájdalmaim elmúltak, ezért úgy kalkuláltam, hogy dél körül nem állok meg Sárváron, hanem továbbmegyek addig, amíg csak bírom. Tamás viszont jelezte, hogy ő kímélni akarja az ízületeit a jövő hétre tervezett 100 km-es Cserhát-Börzsöny traverzre, ezért mindenképpen kiszáll Sárváron. Bár tudtam, hogy ilyen fáradtan nem lesz nagy élvezet egyedül gyalogolni, megártettem barátom döntését. Megállapodásunk folyományaként a "sátor" lebontása után a zsinór és a cövekek az én zsákomban landoltak.

A reggeli tevékenységek az előző napit idézték, az összepakolást ezúttal is ima és igeolvasás követte, majd negyed kilenckor nekivágtunk az távnak. Ám alig indultunk el az amúgy aszfaltburkolatú úton, amikor elkezdett cseperegni az eső. (Mondanom sem kell, a meteorológusok erre a napra jelezték a legszebb időt.) Szerencsére nagyobb zuhé nem alakult ki, inkább csak szemerkélt az eső.

Egy ideig ide-oda kanyarogtunk a fenyőkkel elegyes Váti-erdőben, aztán kiértünk a Bögöt melletti szántóra. Jobbra a kicsiny falu házai látszódtak, messze előttünk pedig a Kemeneshát 220-240 m "magas" gerince. A Kőris-patak hídján átkelve a kék jelzés élesen jobbra fordult, talán túlságosan is élesen, mivel a nyíl egyenesen a patakba mutatott. Oda azért nem követtük. J

Kilenc órakor értük el Bögöt központját, ahol egy ABC-ben megkaptam a kéktúra-pecsétet, és vizet is tudtunk szerezni. Ezután a Deák Ferenc utcán végigballagva hagytuk el a falut, annak szélétől pedig egy árokkal övezett földúton mentünk tovább egyenesen. Itt már kezdett javulni az idő, és mire a vasút előtti öreg fákhoz értünk, a nap is kisütött.

Kereszteztük a (még) nem villamosított Csorna-Porpác vonalat (pár perce egy M41-es Csörgő húzott el épp a SAVARIA IC-vel), majd szinte rögtön utána a (már) villamosított Szombathely-Celldömölk vonalat is - a két vasútvonal ugyanis az átjáróktól kb. 250 méterre találkozik egymással. A fénysorompóktól még vagy 200 métert aszfalton kellett mennünk, aztán végre igazi erdő következett, a Tilos. (A név eredete eléggé misztikus, mi úgy értelmeztük, hogy "Tilos kivágni!")

Sajnos a tavaszi aljnövényzetű, virágokkal tarkított erdős rész nem tartott sokáig, két, egymásra merőleges líneán végigmenve ismét aszfaltúthoz érkeztünk. Ennek szélén lepihenve elővettük a térképet, hogy megnézzük, mi vár ránk. Kár volt...

A túra utolsó erdős szakasza után ugyanis 4,2 km-nyi aszfaltvándorlás következett, ráadásul a legbrutálabb fajtából! Egy jellegtelen, unalmas, tökegyenes aszfaltúton értük el Csénye szélét (az időpont negyed 11), majd ballagtunk végig a Deák Ferenc utca stációi között. (A településbe integrált kálvária igazán egyedülálló jelenség, amelynek vallásgyakorlati aspektusain túl egyéb hasznai is vannak, a péksüteményeket forgalmazó teherautós mozgóárus pl. az előre megbeszéltek szerint minden páratlan stációnál állt meg, hogy kiszolgálja a vevőket.)

A helyzet Csényét elhagyva sem javult, sőt, rosszabbodott. A faluszéli új építésű negyed után egy fasorral övezett, végtelenbe nyúló aszfaltúton haladtunk keletnek. Túrabotjaink hangosan csattogtak az úton, sorra húztak el mellettünk az autók, én meg magamban dühöngve szimpla emberkínzásnak tartottam ezt az egészet. Nagyon gondolkodtam, hogy megint beveszek egy fájdalomcsillapítót, de nem akartam rászokni, inkább hagytam, hadd fájjon mindenem. (Mégiscsak bizarr dolog lenne az országos kéktúra teljesítése közben gyógyszerfüggővé válni...)

Szóval mentünk, csak mentünk, közben balra a messzeségben megpillantottuk Sárvár szélét, de az addig levő távolság is inkább nyomasztóan, semmint ösztönzően hatott ránk. Mire elértük a csényeújmajori elágazásnál levő buszmegállót, már negyed 12 volt (az indulástól számítva 3 óra). Lelkileg teljesen kivoltunk (fizikailag is eléggé), így nem ért váratlanul Tamás bejelentése: ő ezen a helyen kiszáll.

Röviden elbúcsúztunk egymástól (mely során ünnepélyes fogadalmat is tettünk, hogy a Kőszeg-Sárvár utat SOHA TÖBBÉ nem járjuk be gyalog), majd egy búcsúfotó elkészítése után elváltak útjaink: Tamás visszaballagott a megállóhoz, én meg a csényeújmajori kápolna felé vettem az irányt. Fél 12-kor sikeresen megszereztem a túra nyolcadik pecsétjét, majd következhetett a Sárvárig tartó utolsó 4,5 km.

Ennek a szakasznak az eleje szerencsére nem aszfalton, hanem a Gyöngyös-patak bal parti gátján vezetett (ehhez a híd előtt balra kell kanyarodni). Legalábbis eleinte szerencsésnek éreztem magam, hogy földúton haladok, ám aztán az idő múlásával egyre lehangoltabb lettem. Ahogy a költő is mondja: "Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, meddig a szem ellát puszta földön, égen" - rajtam kívül sehol sem volt senki a környéken, totál egyedül baktattam az unalmas töltésen. Már most, március végén elég jó idő (értsd: meleg) volt, így abba, hogy nyáron milyen hőség lehet ezen a minden árnyékot nélkülöző, közel 3 km-es szakaszon, inkább bele sem gondoltam.

Egyre lassabb lettem. Fájt minden tagom, szédültem, és NAGYON magányosnak éreztem magam. A túra folytatására irányuló motivációm úgy olvadt el, mint a tölcséres fagyi a kánikulában. Hamarosan egy végig sem gondolt üvöltés hagyta el a torkomat ("Utálom ezt a túrát!"), majd leroskadtam a fűbe.

Elég sokat hevertem ott, megettem aszalt gyümölcseim maradékát, aztán különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül meghoztam a döntést: Sárváron én is kiszállok. Ezt követően már egy picit jobb kedvvel folytattam a gáton való menetelést, bár az ízületeim nem javultak, sőt. Mire Sárvár szélét elértem, már alig tudtam mozogni! Miután a túra befejezése mellett döntöttem, továbbra sem kívántam Cataflamot bevenni, bár ekkorra már alaposan megérett volna rá a helyzet.

Miután a 15 ezer fős kisváros határában sikeresen megörökítettem egy hagyományos, lóvontatta vetőgépet, nagy nehezen elértem az Esze Tamás utca sarkát. Innentől az utolsó 1800 méter következett. Persze végig aszfalton.

Ezt a szakaszt részleteiben már nem ismertetem... Sárvár árnyékos oldalába kaptam betekintést: külvárosi utcák, bevásárlóközpontok, működésképtelen kutak, lerobbant ipartelepek között haladtam robotmozgással az állomás felé. Az i-re a pontot a vasúti vágányok mellett álló II. világháborús internáló tábor, azaz bevagonírozási központ tette fel. Ennek falán márványtáblák emlékeztettek az Auschwitzba hurcolt ezer meg ezer zsidó áldozatra, és a táborban elhunyt szlovéniai internáltakra.

Azért valami jó is történt velem: az egyik utcasarkon egyszer csak azt hallottam, hogy valaki fut utánam. Hamar utol is ért (nem volt nehéz dolga, he-he), persze Tamás volt az, ki más. Kiderült, hogy amíg én a gáton roskadoztam, ő aludt egy órácskát a buszmegállóban, majd szépen betrappolt Sárvárra az országúton. Nagyon örültem, hogy találkoztunk, így végül együtt fejeztük be az együtt elkezdett és végigjárt túrát!

Hamarosan feltűnt az állomás épülete, majd egyre nagyobb lett, ahogy lassan közeledtünk felé... Aztán beléptünk az ajtaján, ledobtuk a cuccot egy padra, és felnéztünk az órára... 13:11-t mutatott.

Szóval, ez a túra is 50 óráig tartott. Mégpedig percre pontosan. Erről persze rögtön két dolog jutott az eszembe: az öt évvel ezelőtti alacsony-tátrai félgerinctúra, ahol szintén Tamással voltam, és amit szintén épp, hogy túléltem, valamint 'A halál 50 órája' c. filmklasszikus. Talán ez utóbbi sem véletlenül.

Az utolsó pecsét és a vonatjegyek beszerezése után leroskadtunk a váróterem padjára. Bár erre a napra már csak 15 km jutott, az összesen 75 km-nyi gyötrődésnek meglett a "gyümölcse": negyedórányi pihenés után a tőlünk 6 méterre levő szemeteskukáig is alig bírtam elvánszorogni.

A fenti élmény hatására attól kezdtem tartani, hogy amikor a harmadik vágányra befut a vonatunk, nem tudok majd a perontól időben odaérni, és felszállni! Ezért aztán jó előre, részletesen átbeszéltük Tamással, hogy mit és hogyan fogunk csinálni akkortól, amikor a hangosbemondó megszólal... J

Persze aztán nem lett nagyobb baj, a bemondó jó előre szólt, a vonat is elég ideig állt benn, ülőhelyünk is simán lett, szóval, minden jó, ha jó vége: hamarosan hazafelé száguldottunk, a frissensültek, a forró fürdők és a puha ágyak világa felé. A túrán szerzett rossz élmények nagy részét pedig már a vonaton elfelejtettük. A többi meg azóta is kopik, lassan már csak ez a beszámoló fog emlékeztetni rájuk...

-A3-

Minimál felszerelés koratavaszi kéktúrához egy főre, 50 órára:

Ruházat: túrabakancs, esőálló túradzseki, esőálló túranadrág, kamásli, polárfelső, túraing, 2 póló, 2 pár aláöltözet, 4 pár túrazokni, polár hálónadrág, sapka

Nappali cucc: 1,5 literes műanyag palack, 1 pár túrabot, fényképező (pótelemekkel), iránytű, térkép, útleírás, kéktúra füzet, pecsétpárna, pénztárca, Biblia

Éjszakai cucc: fejlámpa, hálózsák, polifoam, esőálló ponyva (3x2 méteres), zsinór (8 m), 4 db cövek, gázfőző, fémedény, fémpohár, kanál, bicska

Egészségügyi cucc: fogkefe, fogkrém, papír zsebkendő, térdfix, bokafix, leukoplast, Perskindol, WC-papír, gyógyszerek (Algopyrin, Cataflam, Strepsils, stb.)

Élelmiszer: zsemlés szendvics (9 db), instant tészta (2x60 g), mogyoró (150 g), müzliszelet (4x25 g), aszalt gyümölcs (200 g), csokoládé (200 g), magos kenyér (250 g), pástétom (2x120 g), hagyma (2 fej), kávé 3in1 (2 adag), kalciumos pezsgőtabletta (60 g)

És amit végül felesleges volt végigcipelni: törülköző, szappan

Túralista