Túralista

Másfél napos kerekezés a Csereháton

1. nap (Bódvaszilas – Rakacaszend – Felsővadász – Encs)

2. nap (Encs – Gibárt – Hernádcéce – Boldogkőváralja)

Cserehát eleje

Csereháti kerekezés vol. 1. (2009. április 13.)

Igen, elérkezett ez a nap is, hogy megírjam a túrabeszámolót az áprilisi csereháti túráról. Tudjátok, a túra ezen része (mármint a beszámoló) elég nehezen behajtható, de kiváló túravezetőnknek, A3-nak ez is sikerült alig egy hónap alatt… Az azért vicces volt, ahogy azon aggódott, az eltelt idő alatt elhalványul bennem a túra élménye! Ennek a túrának?! Amíg élek, nem felejtem el!

Röviden összefoglalva, ez a túra négy részből állt: az első (és egy darabig azt hittem, a legnehezebb) szakasz az volt, amikor A3-t meg kellett győznöm arról, hogy női mivoltom ellenére szeretnék elmenni erre a nem mindennapi kalandra a három sráccal – A3, A2, Gábor – egyetemben. A második szakasz a vonatozás volt, míg a harmadik részt, ami egyben a legizgalmasabbá vált, maga a túra, azaz a végtelen számú csereháti dombról való le- és felkarikázás jelentette. A negyedik, lezáró fejezet már csak engem érintett: megírni nektek örök tanulságul a tapasztalatokat.

Mint említettem, András eredetileg csak férfimunkára alkalmas személyeknek ajánlotta a részvételt a túrán. Valahogy azonban én is tudomást szereztem róla, és attól a perctől fogva már nem tudott levakarni magáról! Pedig mindent megpróbált, hogy elrettentsen: nagyon gyors lesz a tempó, nem lesznek rendes pihenők, lehet, hogy esni fog, de ha sütni fog, akkor meg az lesz zavaró, egyhangú a táj, kora hajnalban kell kelni, drága a vonatjegy, ráadásul még a kerékpár pótjegyet is meg kell venni, stb.

Nem folytatom tovább ügyes húzásait, mert a továbbiakban igyekszem inkább a túráról írni, de érzékelhetitek, mekkora ellenállást mutatott a túrán való részvételemmel szemben. Egyébként az által többször nyomatékosított kulcskifejezés az volt, hogy kizárólag saját felelősségemre fogok pedálozni, és ha esetleg a nem megfelelő tempóm miatt nem érem el az utolsó Budapestre induló vonatot, akkor hősiesen helytállok, és nem várom el a csapat többi tagjától, hogy Miskolcon töltsenek egy estét miattam. Miután ezt is tisztáztuk, A3 szemhunyorgatva és alig észrevehetően bólintott, amivel jelezte, hogy velük tekerhetek a Csereháton.

A fenti beszélgetést el is felejtve belemerültem a húsvéti ünnepekbe, és csak vasárnap este jutott eszembe, hogy még azt sem tudom, hogy melyik vonattal is utazom, hiszen több is indul másnap „korán”. Ezért este fél tízkor remegve felhívtam A3-t, hogy ugyan mondja már meg, melyik vonaton találkozunk. András – a vakmerőségemtől vagy az álmosságtól visszafogottan – a fogai közül kipréselte a vonat indulási idejét, amivel Budapestről eljutunk Miskolc-Tiszai-ig. Ezzel a túra „lelki-terror szakaszán” túl is jutottam. Reggel már fél hatkor ott virítottam a miskolci vonaton, és vártam, hogy A3 csatlakozzon Gödöllőn.

Mit is írhatnék, milyen volt egy vonaton ülni 2,5 órát a túravezetővel… Jó volt! J Ez az ember még álmosan is szórakoztató. Aztán, ahogy ébredezett, szépen elmutogatta a térképen, merre is fog vinni rendhagyó kéktúránk. Rendhagyónak nevezte, mert az országos kéktúrát két lábon ildomos megtenni, de A3 korábbi tapasztalatai alapján úgy döntött, hogy a háromnapos gyalogtúra forgatókönyvét átírja másfél napos kerékpártúrára. Bár ekkor azt még nem tudtuk, hogy a „rendhagyó” jelzőt a túra többszörösen is kiérdemli majd…

A Miskolc-Tiszai pályaudvaron találkoztunk a túra másik két résztvevőjével, A2-vel és Gáborral. Ők autóval érkeztek oda, és többek között az én biciklimet is elszállították. Igaz, hogy első kerék nélkül adták át részemre, de megnyugtattam őket, hogy ha be is szerelik az összes, azaz két kerekét a biciklimnek, akkor sem fogom őket lehagyni a túra során. Erre megkaptam az első kereket is, én pedig cserébe mindvégig utolsóként tekertem, ahogy megígértem.

Miskolctól egy kedves kis vonattal (piros iker BZ, ahogy a srácok szakszerűen megállapították) utaztunk egészen Bódvaszilasig. A vonat átlagos menetsebessége a 42 km/órát nem haladta meg, így bőven volt időnk asszimilálódni a dimbes-dombos tájképhez a budapesti autó-autó hátán hétköznapi élmény után. Bódvaszilasra megérkezve a két András megkezdte az egész napon át tartó pecsételési hadműveletet (mely során összesen 11 kéktúra pecsétet kellett (volna) begyűjteniük), aztán több vicces nyitófotóhoz sorakoztunk fel az állomáson. Végül a csapat fél 11-kor indult neki a nagy túrának.

A kerékpározás elején még illúziókat tápláltam, mert 10 percen át aszfalton haladtunk… Bódvaszilasról kihajtva a reggeli napfényben egy kicsit hunyorogva néztük az Esztramos-hegyet, aminek a tetejét sajnos már elbányászták. Hamarosan elértük a Bódvát, majd utána Bódvarákót, ahol A3 egy családi ház kerítésénél begyűjtötte a második pecsétet is.

A gondok a falu határában kezdődtek, amikor nekiveselkedtünk a 405 méter magas Mile-hegy oldalában vezető emelkedőnek. A hegy aljánál elértük az Aggteleki Nemzeti Parknak a Szalonnai-hegységre kiterjedő területét is, de sajnos a park jellegből csak a csodás bükkös részre emlékszem, mert a többi emlék nem szalonképes. Ugyanis az eleinte jól járható erdei út egy kis idő múltán úttalanná vált, ahogy a fakitermelők széttaposták félméteres kerekeikkel az út helyét.

A sártömeg még nagyon friss volt, így a következő opciók merültek fel: beleragadok, és az esti vonatig kihúzom valahogy a szendvicsekkel; szárnyat növesztek, és átrepülöm ezt a részt; a harmadik opció pedig, amit végül is alkalmaztunk: a biciklit félig megemelve keltünk át a sártengeren. A hangos cuppogás és a küllők közé ragadt sár, levél, gally, vessző, galacsinbogár kerepelése érdekes zenei kíséretet adott a madarak csiripelésének. Amikor az énekesmadarakra vagy a tájra próbáltam figyelni, biztos, hogy beleléptem egy nagy tócsába, de egy idő után már a szétázott cipőm sem tűnt fel. A túlélésre kezdtem koncentrálni.

További szenvedéseink ismertetéséről megkímélem a T. Olvasót, elég annyi, hogy fél 12-re felértünk a túra legmagasabb pontjára, vagyis a Mile-hegy 360 m magas válláról csodálhattuk elmosódott lábnyomainkat. Ezen a ponton kanyarodott el jobbra a kékL jelzés a Martonyi kolostorrom felé, és itt találkozott a kék sáv jellel a vadonatúj Északi Zöld is. A csábító romos útvonal helyett, mi inkább a kék sávot választottuk, az ugyanis lejtett…

A fiatal erdőben vezető erdei út, ami a korábbival ellentétben már nem volt tönkretéve, egy irtásos tisztásra vitt ki minket. Megérte idetekerni, mert egy kis izgalommal töltött el minket, hogy a távolban már a szlovákiai hegyek csúcsai is látszottak. De aztán gyorsan kizökkentünk a hegy-mámorból, mert hamarosan betéptünk egy fiatal ültetvényesbe, ahol a jól megerősödött szederbokrok kis híján összeértek az út két oldaláról, majdnem lehetetlenné téve ezzel az áthaladást!

Korábban, a Mile-hegy oldalában felfelé azt gondoltam, hogy nincs rosszabb a dagonyán való biciklizéstől, de a természet ezt hamar megcáfolta. Az elénk táruló turisztikai feladat, azaz a dagonyában, tüskés szederbokrok között való kerékpározás láttán igazat adtam Andrásnak: ez a túra nem nőknek és kisgyermekeknek való, de külföldi turistáknak sem! A sűrű bozótoson átverekedve magunkat a túravezető arcán enyhe pír jelent meg, ami meg is maradt a túra végéig… Nekem pedig az ingyenesen a lábszáramra tetovált egyenes csíkok és karcolások maradtak meg a mai napig. Annak ellenére, hogy a dekoráció „Original from Cserehát”, úgy néztem ki, mint aki egyszerre három veszett macskát akart megfürdetni…

Szerencsére a szedres-fenyves szakasz is véget ért egyszer, és miután rátaláltunk a Tornabarakonyba vezető műútra, megkezdtük száguldásunkat lefelé. Mint őrült, ki letépte láncát, vágtattak a fiúk az aszfalton át… Ennek hamar meg is lett az eredménye, mivel a tempótól kikapcsolódott az A3 csomagtartóján levő gumipók, és az egyik küllőbe beleakadva felcsavarodott a hátsó tengelyre, kis híján komoly balesetet okozva ezzel kedves túravezetőnknek! Szerencsére András megúszta esés nélkül, és csak a feltekeredett pókot kellett lefeszíteni, amihez egy kedves helybéli ajánlotta fel szíves segítségét és kombinált fogóját.

Tornabarakonyba pontosan délben gurultunk be. Ez egy kedves, csendes kis falu sok régi, de szépen karbantartott házzal. A nézelődés közben csak némi nehézség árán találtuk meg a pecsételő helyet a templommal szemközt lévő ház teraszának ablakában. Ennek örömére hatalmas pihenőt tartottunk egészen negyed egyig, hogy aztán újult erővel kezdjünk neki a következő faluig tartó jellegzetes csereháti dombkeresztezésnek.

Az út a Barakonyi-hegyre vezetett fel, itt toltuk fel a drótszamarakat egészen 253 méter magasra, ahonnan az érzékeinket kényeztette a Szalonnai-hegység. De amikor magát a Barakonyi-hegyet vettük szemügyre, meg kellett állapítanunk, hogy az a rész, amelyen állunk, teljesen kopár. Persze a nap nemcsak a növényeket szárította ki, hanem a nehézsúlyú, erdei fakitermelő járművek által hagyott mély vájatokat is.

A korábbi sáros, karcoló bokrokkal tűzdelt útszakasz után azt gondoltam, hogy annál már tényleg nem lesz stresszesebb rész. Tévedtem: a kiszáradt, kb. 40 cm széles keréknyomokkal széttrancsírozott agyag nehezebb terepnek bizonyult számomra. Ugyanis a sár még csak-csak befogadta az arra tévedt kerékpárnyomokat, de a száraz agyag már nem volt ilyen turistaszerető. A kerekem jobbra-balra, de inkább lefelé pattogott, így nem igazán arra mentem, amerre akartam, hanem arra, amerre az agyag dobott. Ha felgyorsítottam, az elvágódás veszélye növekedett, ha meg lassítottam, hogy szlalomozzak a keréknyomok között, akkor az erőm bizonyult kevésnek, hogy kitekerjek a mederből…

Így szenvedtem már egy jó ideje kb. 1 km/óra lassúsággal, amikor vagy a gödör bizonyult túl mélynek, vagy az erőm túl kevésnek, mert nekifeszültem a pedálnak, láncnak, kormánynak, arcom már eltorzult az erőfeszítéstől, amikor nem meglepetésszerűen, de egy kicsit gyorsabban, mint az Eiffel torony: eldőltem! Nagyot koppanva értem földet. Dünnyögtem egy kicsit mérgemben, aztán megvártam, amíg a fájdalomtól már érzékeltem, hogy melyik végtagomra is szoktam állni, és hogy merre is vannak azok a végtagok. Kikapargattam magam az agyagdarabok közül, és a többiekhez képest késve, de nem megtörve próbáltam tekerni újra. Érdekes egy faj az ember. Különösen, ha turista is egyben.

Szerencsére nem sokkal később végre felértünk a hegy tetejére, itt egy szántóföld mellett haladtunk el. Ekkor már csak a traktornyomokkal kellett bíbelődni, ami felüdülést jelentett számomra. Itt értünk utol két helybéli asszonyságot, akik nagy jókedvvel csapták az út porát. A2 ki is használta az alkalmat és meginterjúvolta a hölgyeket. A2-t hátrahagyva A3 és Gábor előre törtek kerékpáron ülve, én meg hirtelen a középmezőnybe kerültem.

Meglepetésemre nem sokkal később utolértem a két fiút, az út mellett álldogáltak, úgy tűnt, egy kicsit leverten. A3 elmesélte, hogy a kisebb vízmosásokkal szegélyezett úton lefelé tekerve Gábor annyira megörült a következő falu, Rakacaszend elétárulkozó látványának, hogy biciklistül dobott egy szaltót! Sajnos nem két kerékre, hanem a gerinccsigolyáira érkezett. Szerencsés módon mégsem szenvedett 8 napon túl gyógyuló sebeket vagy zúzódásokat, csak a bal keze hüvelykujját viselte meg az eset, nem is tudta mozgatni aznap (de tekerni és fékezni még azért tudott vele a túra hátralevő részében). Szóval, hála Istennek, összességében megúszta a dolgot, mert sokkal nagyobb baj is történhetett volna!

Rakacaszendre 12:50-kor gurultunk be. A Rakaca-patakon átkelve tekertünk fel egy utcán, ami a falu híres, 800 éves alapokkal bíró, románkori templomához vezetett minket. A2 elment megkeresni a pecsétet, A3 pedig épp a templomot fotózta, amikor a harangozó bácsi dolgozni, azaz harangozni kezdett a helyszínen. Miután A3 bekéredzkedett fotózni, a bácsi ingyenes történelemórát tartott a templom történetéről. Így jár az, aki hívatlanul lép be egy templomba! A csapat többi tagja kihasználta a hosszú perceket, és leült ebédelni. Mindenki azt, amit talált a tarisznyájában, de azért testvériesen meg is osztottuk egymással az elemózsiát.

Negyed kettőkor lenyeltük az utolsó falatot is, hogy utána felbiciklizzünk a falu feletti Kopasz-hegyre. Mit is mondhatnék? Méltón viseli nevét. Ennek ellenére nem unatkoztunk, mert az eredeti kéktúra utat, amit a térkép Szikszói út néven jelöl, sok helyen teljesen feltúrták – lehet, hogy rosszul értelmezték a „túr a” szót?! Emiatt sok helyen az eredeti túraúttal párhuzamosan futó, biciklizhetőbb utakon haladtunk (legalábbis ott, ahol volt ilyen). Sajnos egy idő után visszaköszöntek ránk a délelőtti sárgödrök is, vagyis az erdei munkagépek által bevájt, helyenként 60-70 cm (!) mély keréknyomok. Ezeknél nagyon nehéz volt a haladás, még gyalog is alig tudtunk átkelni rajtuk. Egy helyen pedig az összes keréknyomot víz és sár töltötte ki, itt nem maradt más választásunk, minthogy az út menti bozótost válasszuk átkelőhelynek.

A sok küzdelmet követően kettő óra körül érkeztünk meg a Cserehát legmagasabb, 339 m magas pontjához, vagyis a Kecske-padhoz, ahol sikeresen rátévedtünk a régi kék jelzésre. Szerencsére A3 gyanút fogott, és egy idő után A2 GPS-e is jelezte, hogy tévúton haladunk, így még időben visszafordultunk. Az új kék jelzés nyugat felől kikerüli a hegyet, és a becsatlakozó piros jelzéssel együtt halad tovább délnek. Itt egy kis időre elvesztettük a jeleket, de aztán negyed háromkor újból ráfutottunk a kék jelzésre.

Ezután egy irdatlan nagy lejtő következett egy kiterjedt szántóföld mellett. Én itt fékkel közlekedtem, az előbbi borulásaim miatt, a fiúk persze száguldottak. A hegyről leérve láttuk meg a Vadász-patak forrásvidékének környezetét beborító burjánzó növényzetet, ami nagyon szép látványt nyújtott. A táj gyönyörét azonban A3 harci kiáltása zavarta meg, ugyanis amikor a biciklijét emelte át a patakon, a bal combja durván begörcsölt. Addig a túrán csak a jobb lába görcsölt be kétszer, de elmondása szerint azok nem voltak ennyire fájdalmasak… A3 enyhe szado-mazo technikával ütögette az izmait, majd erőltetett mosollyal utasított minket, hogy menjünk tovább.

Fél háromkor értünk be a következő falucskába, Irotába, ahol ismét kedves helybéliek segítettek rajtunk, ugyanis A2-nek gépzsírra volt szüksége, hogy megkenhesse a kerékpárja láncát. A gyors és segítőkész hozzáállás láttán megállapítottuk, hogy amilyen szegény része ez az országnak, olyan kedves emberek élnek errefelé! A rövid pihenő után végighajtottunk a falun, útközben nem hagytuk figyelmen kívül a felújított Talentum vendégházat sem, mely alkalmas szálló vendégek fogadására is.

Irotáról kiérve izgalmas rész következett, ugyanis a falu határában kezdődő hosszú drótkerítés mellett – jelzések híján – kelet felé vettünk irányunkat. Ez sajnos rossz döntésnek bizonyult. Ekkor lépett ismét akcióba A2 a GPS-szel, hogy elnavigáljon minket egy jelzés nélküli útra, ami a tőlünk jobbra fekvő kis oldalgerincre vezetett fel. A gerincet elérve balra fordultunk, és később a kerítés mellett már láttunk egy-két kék jelet is feltűnni.

Az örömömet csak az csökkentette, hogy a nap kegyetlenül tűzött, és a Cigány-hegy felé folyamatosan felfelé haladtunk, ki keréken, ki pedig a kerekek mellett gyalog. Itt is kiszáradt keréknyomok vártak ránk, ezeket legyőzve nemsokára beértünk egy kis erdőbe, ahol a kék jel jobbra kanyarodott. Az erdőben az útakadályt a változatosság kedvéért nem a sár okozta, hanem a fákról lehullott gallyak, ágak. Sőt, egy-két helyen még kidőlt fák is keresztbe feküdtek az úton. Lehet, hogy a fák nem tudták, hogy ez az OKT útvonala, és nem szabad a közlekedést akadályozniuk?! A sok akadály miatt A3 különböző érdekességekkel próbált felvidítani, mint például, hogy épp Magyarország legmagasabb magaslese mellett megyünk el…

Fél négykor egy hatalmas szántóföldre értünk ki, ahonnan megpillantottuk az alattunk fekvő Felsővadászt. A derékszögben balra forduló kék jelek mentén újból lefelé tekerhettünk. Már aki tekert – mert én bizony fékeztem! Ez biztos valami lányos dolog, fékezni lefelé a 20 százalékos lejtőn, földúton. Ezt ti, fiúk, nem érthetitek. Mindenesetre a csapat tagjai rám hagyták, hogy amikor végre lehetne haladni, én akkor is lassítok. Így ők betekertek, én meg befékeztem Felsővadász nyugati felébe, ahol iszonyú hangos „népzene” és egy dühödt kutya fogadtak bennünket. Szerencsére az ugatásra kijöttek az ott lakók, és mind a zenét, mind a kutyát lehalkították.

A település két részét elválasztó műúton átkelve megérkeztünk a Rákóczi-kastélyhoz, melynek rácsos kapuja sajnos zárva volt, így csak a parkját benépesítő fenyők mögött tudtuk lefotózni azt a keveset, ami kilátszott belőle. Ezután a helyi kéktúra pecsétet próbáltuk megkeresni. Titokként elárulom, hogy stílusosan a templom melletti kocsma rejtegeti. Húsvéthétfő lévén azonban a közintézményt zárva találtuk, így a két András kénytelen volt dokumentumfotókat készíteni a helyszínen.

Sajnos a kocsmától nem jutottunk sokkal messzebb, mert A3 kerékpárjának hátsó kereke pillanatok alatt leeresztett. Szerintem azért, mert a túravezető túl gyorsan tekert vele… De A2 azt állította, hogy A3 rátolta a kerékpárját a járdán heverő üvegszilánkokra. Tudjátok, az efféle veszélyek gyakoriak a kocsmák környékén. Akárhogy is történt, kissé tanácstalan túravezetőnk ott álldogált lapos kerékkel 3/4 négykor Felsővadász közepén, miközben még 20 km volt hátra Encsig! Kész szerencse, hogy Gábor, aki sokat bringázik mindenfelé, az ilyen helyzetekre is előre gondolt, és táskája mélyén ott lapult a szükséges gumibelső.

Miközben A2 és Gábor gyors és precíz mozdulatokkal végezték a szervizt, én az időközben kibontakozó falusi eseményeken kérődztem. Ha jól vettem ki a dolgot, az egyik roma asszony nehezen érthető ordibálással adta tudtul a tőle 100 méterre megtorpant férje számára, hogy tudomást szerzett a szeretőjéről. A hosszas kiabálásra a falu cigányai szépen felsorakoztak az utcán, mintha májusi fasort alkotnának tarka ruháikban április közepén. Miután a rajtakapott férj legyőzte szégyenérzetét, kisebb léptekkel közelítve válogatott szidalmakat és átkokat szórt felháborodott feleségére. A hangulat egyre feszültebb lett, a falusiak is állást foglaltak hol egyik, hol másik házasfél mellett. Aztán a patak felett megállt a férj, és két cimborájának orrlógatva ecsetelte ártatlanságát. Sajnos vagy szerencsére nem nézhettem tovább a szappanoperát, mert négy órakor nekiveselkedtünk az előttünk terpeszkedő faluszéli szántóföldnek. Igen, szántóföldnek. Vagy ezt már írtam valamikor? J

A Felsővadász és Nyésta közötti domb 255 méteres tetőpontját fél ötkor értük el. Itt egy gyors pihenőt tartottunk, mert itt meg A2 kerékpárjának a kerekét kellett felpumpálni. (Mondom én, hogy a túl gyors iram még a kerekeket is tönkreteszi!) 10 perccel később már Nyésta szélénél pedáloztunk, csak épp azt nem tudtuk, merre, mert nem találtuk a faluba levezető utat. Végül megláttunk egy jelzésnek tűnő kék valamit egy csenevész fán, csak éppen út nem volt sehol! Vagy ez a tüskés bokrokba irányító tyúkösvény lenne az Országos Kéktúra?!

Mi sem egyszerűbb: bicikli a vállra, és át bokron, rózsatövisen, csipkebokron, bogáncson, száraz füvön, és mindenen, ami még csak benőtte az egykori ösvényt! Nem tudtam eldönteni, hogy mi zavar jobban: a bicikli a vállamon, vagy a lábszáramba kapaszkodó tövisek. E dilemma közepette vergődtünk le a nyéstai templomig (közben egy kisebb magánlaksértést is elkövetve), ahonnan végre normál úton haladva tekertünk át a kedves kis házakból álló falun.

Szerintem, ha nem is írnám, már tudnátok, mi következett a falu után. Igen, szántóföld. Felfelé. Egészen a Szőlő-hegy 261 méter magas tetejéig toltuk a biciklinket. A legmagasabb résznél a jelzés egy olyan sűrűn benőtt, úttalan bozótosba vezetett, hogy inkább nem is részletezem, annyira nem méltó a kéktúrához. (A3 kezdte sajnálni, hogy nem kerültük meg az egész hegyet aszfalton, mert lett volna rá lehetőség.)

Miután a csúcsról öt óra előtt pár perccel szétnéztünk, gyorsan megkezdtük az ereszkedést a következő falu, Abaújszolnok felé. A meredek szántóföldi úton a fiúk tekertek, én természetesen fékeztem. Leérve az egyik falubeli azzal a hírrel várt minket, hogy a pecsétet ne is keressük, mert az azt őrző nénike néhány hete váratlanul meghalt. Nem volt mit tenni, a két András a faluvégi közlekedési táblánál fényképezkedett pecsételés helyett.

Abaújszolnokról egy rövid, viccnek szánt aszfaltos szakasz vezetett ki a szántóföldre. Természetesen ez nem ugyanaz a szántóföld volt, hanem egy másik. Azért is tudom, mert az útszéli táj és sorminta mindig változott. Itt például egy húsvéti locsolásban megfáradt ember hevert kényelmesen az út szélén. Nem sok ügyet vetett sem a tűző napra, sem a kíváncsi lesilencsésekre…

Az újabb, sokadik emelkedő tetőpontjára 17:20-ra értünk fel. A2 ismét pumpált, A3 kisfilmet készített, Gábor az utolsó aranytartalékait emésztette fel, én meg az utolsókat rúgtam. Túravezetőnk azzal bátorított minket, hogy a szántóföldes, emelkedős résznek ezzel a szakasszal vége szakad mára. Ezen felbuzdulva nagy nehezen feltápászkodtunk, és újabb ereszkedésbe fogtunk a Kalmi-tető oldalában fekvő szántóföldek mentén. Egy helyen a kék jel élesen balra fordult, itt tolni is kellett egy kicsit a bringákat, de alapvetően végig lejtve értünk be Baktakékre.

A faluszéli műutat 3/4 hatkor értük el. Mivel ekkor már csak egy óránk maradt a vonat indulásáig, úgy döntöttünk, hogy a túra hátramaradó részét aszfalton tesszük meg. Az idő rövidsége miatt Baktakéken már nem is próbáltuk megkeresni a pecsételő helyet, csak a falutáblánál készítettünk dokumentumfotókat egymásról. Ezután végighajtottunk a település déli részén (ez volt korábban Bakta, az északi rész pedig Szárazkék), majd a falu végén balra fordultunk Forró felé. Sajnos az aszfalt egy útépítési procedúra miatt hamarosan megszűnt, helyette földbe döngölt kavicságyazaton haladtunk tovább.

A Tóbiástanya nevű helynél becsatlakozott az útba a kék jelzés, de ez már nem igazán érdekelt minket, csak az, hogy elérjük az utolsó Budapestre induló vonatot. Ezt megakadályozandó az elő-aszfalt nemcsak kanyargott, hanem emelkedett is. Pedig A3 azt mondta a Kalmi-tető oldalában, hogy nem lesz több szántóföld, sem emelkedő! [Bocsánat, én úgy emlékszem, hogy utolsó szántóföldet és utolsó előtti emelkedőt említettem! – a Szerk.]

El is keseredtem a dolgon, és úgy lemaradtam, hogy a többiek először észre sem vették, hogy leszálltam a biciklimről, és buktás arccal tolom felfelé. Na, nem sokáig tartott a mélabúm, mert a szerpentin úgy kanyargott, hogy A3-ék épp felettem tartottak az ellenkező irányba, és így feltűnt nekik a túratechnikám. A3 hősiesen bevárt, és kedves hangon, de taszigált. Úgyhogy nem volt mese, felmásztam a biciklimre, és minden erőmet összeszedve folytattam a tekerést a Fancsal falu feletti tetőpont felé…

Fancsal előtt kettéváltunk: A2 és Gábor előresiettek, én meg A3-mal folytattam az utat. Legalábbis elméletileg, mivel ő elhatározta, hogy vonatindulás ide vagy oda, megkeresi a faluban a kéktúra pecsétet. Így én egyedül kerekeztem át a falun, és a végén vártam be őt.

Miután negyed hét tájban A3 megtalálta a fancsali pecsétet (ami egy ház kerítésén lógott a főúton), megkezdődött a végső hajrá Encsig, a vonat indulási időpontját célul kitűzve magunk elé. Be kell vallanom, ha András nincs a nyomomban, én bizony észrevétlenül belehajtottam volna a legközelebbi szántóföld mellett húzódó árokba, hogy beledőljek biciklistül, mint az az ember, akit nemrég láttunk az út szélén… De hát ezt egy becsületes túravezető nem hagyhatta annyiban. Szerintem A3 a homlokomról leolvasta szándékomat, és minden türelmét összeszedve tovább noszogatott Fancsaltól egészen Forróig.

Forrótól Encsig egy borzasztó minőségű bicikliút vezetett a 3-as főút mellett, miközben egyre fogytak a vonatindulás előtti értékes percek. Encs szélén újból elkaptuk a kék jelzést, így elmondhatjuk, hogy a túrát végül a kék jelzésen fejeztük be. A városba 18:35-kor száguldottunk be, az ott készült képről is látni lehet, hogy tépi az ellenszél a ruhámat. Muszáj volt neki tépnie, mert 18:51-kor indult a vonat!

A gond az volt, hogy Encs egy elég kiterjedt település, a vasútállomás meg valahol a központon túl rejtőzött. Újabb 5 percbe telt, hogy a vasúti síneken is átkeljünk, de ez legalább már a cél közeledtét jelezte. Végül az állomás aluljáróján átevickélve 18:44-kor foglaltunk helyet A2 és Gábor mellett a peronon. Bő 5 percünk maradt, hogy meglássuk a kék-fehér Gorillát, ami a Rákóczi IC-t húzta haza Budapestre…

Kedves Olvasóm! Kíváncsi vagyok, hogy a fenti sorokat olvasva, kedved támadt-e bejárni ezt az 52 kilométeres túraszakaszt? Én megtenném még egyszer, mert összegezve, nem bántam meg, hogy elmentem erre a túrára, különösen a Cserehát jellegzetességei: a szántóföldek, dimbek-dombok és a kedves helybéliek miatt. A túra érdekességét növelték a viszontagságos útviszonyok (már ahol volt út), és nem utolsó sorban a társaság is megérdemel egy tapsot. A gyalogszerrel való átkelést ezen a tájon viszont tényleg csak elszánt embereknek ajánlom. Jó túrázást!

–besizsu–

Cserehát eleje

Csereháti kerekezés vol. 2. (2009. április 22.)

Azt hiszem, ez a túra lett az elmúlt 11 év kéktúráinak „legőrültebb” vállalkozása. Egy 13,2 km-es kiruccanás kedvéért vonatozni 410 km-t?! (Plasztikusabban: 2,5 órányi kerekezés miatt zötykölődni 7,5 órán át, ráadásul egyedül.) Megérte? Amint az alábbiakból kiderül, igen. De még ha nem is érte volna meg, akkor sem lett volna más választásom, minthogy az előző túra után kilenc nappal ismét felkerekedve megszerezzem a még hiányzó három pecsétet…

Kedvenc drótszamaram társaságában kilenc órakor szálltam le Encs vasútállomás oly ismerős peronján. Nem sokat időztem a helyszínen, az illusztris épület, valamint a szlovák vasút ezúttal pirosra pingált Gorillájának lefotózása nyomán egyből rátértem a lényegre. Azaz az OKT Hernád-völgyi nyomvonalára.

A vasúttal párhuzamos utcán kényelmeses végighajtva felidéződött bennem a múltkori erőltetett menet… Nyugtatgattam magam, hogy ezen a napon nem fenyeget a vonatról való lemaradás veszélye. Encs főutcájára kiérve két kedves festett fatábla fogadott. A baloldali alsó a múltkor bejárt szakaszok adatait tartalmazta (legalábbis Abaújszolnokig visszamenően), a jobboldali felső a mai etapot: Gibárt (3,7 km), Hernádcéce (9,3 km), Boldogkőváralja (13,2 km). Gyerünk hát!

Encstől Gibártig aszfalton vezet az út, aminek áldásos hatásait (már ami a kerékpáros túrázást illeti) a múlt heti túra elején és végén is megtapasztalhattuk. Miután a főúton kiértem a városból (az út mellett ugyan végig kerékpárút vezet, de elég sok rajta a csikorgó törmelék, defektveszélyes egy hely), és átkeltem a Bársonyos-patak két ágán, egy nagyon kellemes, fasor övezte országúton folytattam a kerekezést. Útközben nem sok látnivaló akadt, de a fasor és az útmenti sárgálló repcemezők is szépen mutattak, a fák mögött pedig feltűntek a Zempléni-hegység rég látott nyugati hegyei is (a Zempléni-hegység a Mátra és a Börzsöny mellett a „szívem csücske”).

A korábban Encs város részét képező, ám 2006-tól ismét önálló Gibárt álmosan fogadott ezen a délelőttön – bár lehet, hogy csak én voltam álmos az ötórai keléstől. A Hernád-híd előtt a jelzések precízen irányítottak balra hazánk másodikként megépült vízerőművéhez (de ez a legrégebben működő erőmű, mivel az ikervárit már leállították).

Becsengettem a kapunál, majd az udvaron fellelt három munkatárstól érdeklődtem a pecsét fellelhetőségét illetően. A szakik – akik, úgy tűnik, nem csak a gépekhez értenek – epésen megjegyezték: mi van, az OKT újabban Országos Kerékpáros Túrát jelent? Csak akkor engesztelődtek meg egy kicsit, amikor elmondtam, hogy a 27 túrából csak a végére hagyott három legaszfaltosabbat kerekezem le, a többit gyalog nyomtam végig. Belátták, hogy a drótszamár még mindig jobb, mint amikor valaki autóval állít be pecsételni, a kezében egy tucat kéktúra füzettel (merthogy állításuk szerint ilyen is előfordult).

Miután minden érdekeset lefényképeztem a vízerőmű területén, „parancsnoki” engedéllyel még a gépteremben is fotózhattam – különös érzés volt látni, hogy kis hazánkban valami 106 éve működik… Ezután elköszöntem a személyzettől, átkeltem a Hernád felett átívelő vasbeton hídon, majd a faluból kivezető meredek szerpentinen hagytam el Gibártot. A kék jelzés a temetőnél balra fordult, és hamarosan szekérútként vezetett tovább.

Az út helyenként meglepő módon emelkedett (előzetes azt hittem, a Hernád-völgy nagyjából vízszintes lesz), így rövid időn belül már 10-15 méter magasan voltam a folyó felett. Nem sokkal később az úttól balra egy függőleges löszfal-leszakadásra leltem, ahonnan kitűnő fotózási lehetőség nyílt a felső duzzasztóműre (a képbe behajoló zöld ágak és az út mellett virágzó orgonabokrok az előző túra óta eltelt kilenc napot is jelezték). A szép panorámát biztosító megálló után folytattam az utat a kietlen földúton.

Be kell vallanom, eleinte nem sok lelkesedéssel vágtam neki ennek a túrának. Tudtam, hogy nagyjából milyen viszonyokra számíthatok (sok ilyen átkötő-szakasz van az OKT mentén, pl. Dédestapolcsány és Mályinka között, vagy Becske és Tapolca környékén). Mégis, ahogy a virágzó repcemezők között haladtam, és a távoli zempléni hegyek egyre nagyobbra nőttek, hirtelen megcsapott a természetjárás öröme. Nem tudom, más hogyan éli meg, számomra ez egy nagyon erős, bensőséges érzés… A lényeg, hogy a korai kelés és a puszta táj ellenére kezdtem nagyon jól érezni magam! Örültem Isten kicsiny és hatalmas teremtményeinek, azaz az út menti virágoknak és a hegyeknek egyaránt. Hirtelen úgy éreztem, hogy nagyon is megérte eljönni ide, a világ végére!

Ilyen érzések közepette pillantottam meg a távolban a boldogkői várat, amint hirtelen felbukkant egy dűlő mögött. A látványról persze rögtön beugrottak a tíz évvel ezelőtti kalandjaink (az emlékek gyors feltódulásában kiemelt szerepe van Gyuri vidám beszámolójának), és ettől csak még jobb kedvem kerekedett. A hosszú földút végül egy nagy lejtővel vitt be Hernádcécére, pontosabban annak déli felébe, Alsócécére. A faluban körülnézve sok szépen helyreállított parasztházat és egy kerekeskutat is láthat az ember. Kedves kis település, nekem legalábbis tetszett.

Alsócécéről két kilométeres, közel nyílegyenes földút vezetett át a távolból makettnek tűnő boldogkőváraljai vasúti megállóhoz, menet közben egyre szebb rálátással a várra és a mögötte tornyosuló tekintélyes Magoskára (734 m). Rövid túrám végállomására fél 11-kor érkeztem meg. Az épület mellett egy ugató eb fogadott, aki azonban hamar megszelídült. Mást nem találtam a helyszínen, de a kéktúra bélyegző ott várt a kerítésre erősítve. Itt teltek be kéktúra-füzetem utolsó északi-középhegységes rubrikái…

Bár nem terveztem, de újra lerohantak az érzések. Tíz évvel ezelőtt erről a pontról indultunk el a zempléni hegyek rengetege felé… Azóta annyi minden történt! Ez a mostani megérkezés szép keretbe foglalta a dolgokat – nem csak azzal, hogy immáron Tapolcától Hollóházáig összeért az általunk bejárt kéktúra, és már csak egy 25 km-es rész maradt hátra, hanem mert ezzel a teljesítéssel az életemből is lezárul egy szakasz (a lezárulási folyamat egyébként a tavalyi klettersteig-kiszállással kezdődött). Még nem tudom, mi lesz a következő nagy cél, de az biztos, hogy azt már nem egyedül, hanem kis családommal közösen fogjuk teljesíteni.

-A3-

Túralista